Vérvörös alkonyat - 34. fejezet

Sziasztok!

Megjöttem a fejivel, ami most a szokásosnál hosszabb lett, de szerintem ennek csak örülni fogtok! A kövi hetekben számíthattok ilyen hosszúságú fejikre...
Legelőször is Liának ajánlom, akinek holnap lesz a szülinapja (lehet felköszönteni őt komikban!XD) és innen kívánok neki NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT!
Utána jön Luca, aki szerencsétlenül eltörte a kezét és ezzel a fejivel vigasztalom őt.
Végül pedig Mindenkinek, aki szurkolt értem múlt szombaton és most is kérlek Benneteket, hogy gondoljatok rám kedd reggel 9:00-kor, amikor ismét spanyol inkvizíció elé állok, remélhetőleg most utoljára ilyen témában!XD
Pusz
U.i.:Dorszíí, ne ölj meg!XD


Vérbeli amerikai időtöltés

(Bella szemszöge)


A közelből faágak roppanását hallottuk, és egyszerre mondtuk ki Edwarddal:
- Emmett!
Az emlegetett szamár kilépett a fák közül és arcrepesztően vigyorgott.
- Huh, fiatalok, korán van még ehhez, nem? Nem kéne szobára menni? – húzta az agyunkat. – Amúgy kényelmes?
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire! – vágtam vissza és hogy szavaimnak nyomatékot adjak, kissé fészkelődni kezdtem Edwardon. Ő csak halkan kuncogott a szóváltásunkon. – De várj, ha gondolod, kipróbálhatod!
Edward ajka megrándult, ahogy elfojtotta kitörni készülő nevetését.
- Nem, köszi. Tudod, a szőkékre bukom és Edward nem az én esetem! – Jelentőségteljesen nézett rám, míg az „én” szócskát egy kicsit jobban megnyomta.
- Megölöd te, vagy csinálhatom én? – mormolta Edward.
- Nagylelkű leszek, és átadom neked a lehetőséget.
- Köszi – vigyorgott és a derekamnál fogva legurított magáról, majd felsegített a földről.
- Oh, de lovagias! – kuncogott Emmett. – Komolyan Bella, most mintha élénkebb lennél. Amíg Edward nem volt itthon, te tartottad helyette a frontot. Most viszont felébresztették Csipkerózsikát száz éves álmából. Kíváncsi leszek a folytatásra.
- Emmett, tudod mi a különbség köztem és Csipkerózsika között? – tettem fel a költői kérdést nyugodtan, de legbelül visítottam a dühtől. Em vihogva megrázta a fejét. – Csipkerózsika nem akarja ebben a percben beleverni azt a túlméretezett koponyádat a legközelebbi fába!
Megindultam felé, mire ő látványosan lépett egyet hátra és feltartotta a kezét. Edward csendesen mosolygott mellettem, de amikor rájött, hogy nemcsak fenyegetőztem utánam nyúlt, átfogta a derekamat, és visszahúzott magához.
- Edward, engedj el! – sziszegtem a fogaim között.
- Edward, kérlek, fogd vissza ezt a kis vérengző fenevadat! – incselkedett Emmett szemöldök vonogatva.
Morogni kezdtem és Edwardot magammal húzva haladtam melák, felképelni való bátyám felé.
- Bella, örömmel megnézném, hogyan szeded szét őt, de ne most! – suttogta a fülembe és éreztem hűvös lélegzetét az arcomon. – Jelen pillanatban van más módja is annak, hogy a porig alázd az önbecsülését!
- Mit sutyorogtok ott? – kiáltott oda nekünk Em, de nem jött közelebb.
- Emmett, húzz innem, vagy elengedem Bellát! – vágott vissza Edward, de karjai még jobban megfeszültek körülöttem.
Elmosolyodtam, amikor Emmett behúzott fülekkel elkullogott a fák közé, a háta mögött visszakiáltva:
- Alice-szel nem lehet bírni, úgyhogy gyorsan rendezzétek le a dolgot, aztán a tisztáson találkozunk.
Értetlenül fordultam meg Edward karjai között és néztem fel rá.
- Hagynod kellett volna, hogy kifilézzem! – bosszankodtam.
- Oké, de a kifilézés nem valami nőies megoldás. Mit szólnál mondjuk a földbedöngöléshez?
- Rendben, most tényleg nem tudom, hogy mire akarsz kilyukadni – sóhajtottam és ő felnevetett.
- Hogy állsz a sportokkal? – érdeklődött.
- Totális beégés – motyogtam lemondóan a mellkasának. – Már csak a papír hiányzik, hogy ön- és közveszélyesnek nyilvánítsanak.
- Remek, te vagy az én emberem! – kacsintott rám és kesztyűs kezemnél fogva húzni kezdett az erdőbe.
- Mire vagyok a te embered? – értetlenkedtem. – És mégis, hova megyünk?
Az égen hatalmas villám cikázott keresztül és a mennydörgés sem váratott magára sokat. A menny csatornái megnyíltak és esni kezdett a hűvös eső, ami lehűtötte izzó bőrömet.
- Játszani – hangzott a rejtélyes válasz és rohanni kezdett, engem is magával rántva.

(Edward szemszöge)

Ujjaimat Bella ujjai köré kulcsoltam és húzni kezdtem magammal a megbeszélt helyszín felé.
- Mire vagyok a te embered? – kérdezte értetlenül. - És mégis, hova megyünk?
Egy pillanatra az egész erdő ragyogó aranysárga színbe borult, ahogyan egy villám cikázott át rajta és pár másodperc múlva hatalmas mennydörgés söpört végig a tájon. Bella összerezzent, és kissé megszorította a kezemet, de aztán észbe kapott és engedett rajta, ám tenyerét nem rántotta el. Elmosolyodtam egy picit: úgy látszik, hogy ez még megmaradt emberi életéből. Eggyel több rejtély, amire választ kaptam. Vajon lesznek még ilyen titkai, amiket önkéntelenül tár fel nekem? Mennyit tudhatok meg róla, ami még egy bizonyos határon belül van?
Az eső halkan kopogott kemény testünkön, de nem ijedtem meg, mert Alice szerint a tisztáson nem fog esni. Mielőtt elindultam volna megkeresni Bellát már találkoztam a többiekkel és az elmúlt két hét eseményeiről részletes beszámolót kaptam tőlük. Én csak a féligazságot mondtam el nekik az utazásommal kapcsolatban, mert először Bellával akartam beszélni – Carlisle-t leszámítva –, de ezt az apró kis családi kiruccanást nem lehetett már halogatni. A srácok egymás püfölésével vezették le a feles energiájukat és félő volt, hogy a végén újdonsült kishúgukat is beinvitálják a játékba. Ezért most én voltam kénytelen elhalasztani a beszélgetésemet Bellával, csak hogy az egész család kiszabaduljon.
Észbe kaptam, hogy még nem feleltem a kérdésére, de nem akartam elrontani a meglepetést, ezért csak tömören válaszoltam:
- Játszani.
Futásnak eredtem és azt hittem, hogy majd Bella tiltakozni fog, de nem az történt. Készségesen suhant mellettem, de olyan halkan, hogy nekem néha-néha oda kellett rá pillantanom, nem foszlott-e szét ez az álomkép. Lágyan, kecsesen mozgott, minden erőfeszítés nélkül, légzése egyenletes maradt. A lopott percekben, amikor tekintetem angyalarcára siklott, elkaptam kíváncsi pillantását. Aranyszín szeme fényesen csillogott és vigyáznom kellett rá, nehogy elvesszek bennük.
- Szóval nem óhajtod elárulni, hogy hova cipelsz? – kérdezte beletörődve.
Rámosolyogtam és megráztam a fejem.
- Nem nagyon.
Felsóhajtott és könnyedén mellém szegődött.
- És azt elmondod, hol voltál az elmúlt hetekben? – Szemeit rám függesztette és bilincsbe vert velük.
Nyeltem egyet, ahogyan végigkövettem egy esőcsepp útját, ami végigfolyt homlokán, járomcsontján és lehullt az álláról. Haja nedvesen tapadt nyakára és hátára.
- Majd később – válaszoltam tömören.
Felmordult és játékosan lökött rajtam egyet.
- Hé, ez mi volt? – fordultam felé kitágult szemekkel.
- Jé, két szónál többet ki tudtál magadból préselni? – Cinikus hangját káprázatos mosolya ellensúlyozta. – Csoda. Amúgy csak, hogy tudd, megőrjítesz, amikor mindent harapófogóval kell kihúzni belőled!
- Egyéni szociális probléma – vigyorogtam önelégülten, és elégedettséget éreztem.
Ez tehát azt jelenti, hogy őt is érdekli, hogy mit gondolok? Érdekli, hogy mi van velem?
Az örömöm a következő pillanatban szertefoszlott, ahogyan az üresség, a hiány érzése megtöltötte bensőmet és megtorpantam. Bella hirtelen tépte ki ujjait az enyémek közül és pár méterre állt tőlem, karba font kezekkel.
- Bella? – kérdeztem csendesen.
- Jelen pillanatban semmilyen épkézláb sértés nem jut az eszembe, amit a fejedhez vághatnék – fújtatott.
- Rendben. Ameddig te valamilyen frappáns visszavágáson gondolkozol, addig haladhatnánk? – nyúltam felé, és szám széle apró mosolyra húzódott bosszankodása miatt.
Felhúzta az orrát és elengedte magát, hogy a sáros földön landoljon. Meglódultam felé, és még mielőtt leért volna a pocsolyába átkaroltam a derekát, felrántottam és azzal a lendülettel a vállamra dobtam – persze csak finoman –, mint a zsákokat szokták.
Bella lélegzete elakadt, ahogyan nem kapott egy pillanatra oxigént – nem mintha szüksége lett volna rá –, majd halkan felsikkantott. Átfogtam a csípője és a feneke között az egyik, lábánál a másik kezemmel és rohanni kezdtem a fák között.
- Edward, tegyél le! – dühöngött Bella és öklével püfölte a hátamat, de úgy, hogy nem okozott fájdalmat.
- Ugyan miért tenném? – kérdeztem vissza cinikusan.
- Ezt nagyon meg fogod bánni! – fenyegetőzött sötéten. – Edward Anthony Masen Cullen, engedj el, most azonnal!
- Nem – mondtam vigyorogva. – És légy szíves, maradj nyugton!
- Ugyan miért tenném? – dobta vissza nekem a kérdést és ujjaival végigzongorázott az oldalamon és a gerincemen.
Nem tudtam róla, hogy a vámpírok csiklandósak tudnak lenni, ám most furcsa érzés futott át rajtam. Felkacagtam, de nem lassítottam lépteimen.
- Én ezt a helyedben nem tenném! – mondtam neki.
- Oh, és miért nem? – érdeklődött gúnyosan.
- Tudod, hogy milyen piszkos Emmett fantáziája és még a végén kombinálni kezd. –Azt már magam sem értettem, hogy miért mosolygok ezen a tényen.
Bella dühösen felhorkant, de felhagyott a csiklandozásommal. Helyette viszont rákönyökölt a gerincemre, így megtámaszthatta a fejét rajta.
- Ügyes kislány! – Elismerően nyúltam át a kezem felett és megpaskoltam a combját.
- Majd azt nézd meg, milyen ügyes leszek akkor, amikor Emmettel együtt kicsinállak! – mormogta az orra alatt.
- És hogy akarod kivitelezni azt? – tudakoltam, de ő makacs hallgatásba burkolózott. – Fogsz válaszolni, vagy…?
Felszisszent, de nem szólt egy szót sem. Elmosolyodtam, ám konoksága nem szegte kedvemet.
- Oké, akkor majd elbeszélgetek magammal.
„Ugyan miért dumálnál magaddal?” – szállt felém Emmett csipkelődő gondolata.
- Mert Bella nem áll szóba velem – válaszoltam neki hangosan.
Bella hirtelen egy aprót mozdult, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy „emberszámba” vegyen.
„Vajon akarom tudni, hogy mit csináltál vagy mit nem csináltál?” – poénkodott.
- Nem viseli jól a kritikát! – mondtam, mire a gerincembe fúródó könyök jelezte, hogy hallgatóságom nagyon is figyel.
- Mert te annyira jól tűröd, hogy nem a te véleményed a best of! – kiáltotta oda nekem Em vigyorogva a tisztás túloldaláról.
Kiléptem a fák közül immár sétálva és családom felé indultam. Mindegyikőjük rám pillantott és amikor meglátták a furcsa kettősünket, meglódult a gondolatáradat.
„Megsérült?” – aggodalmaskodott Esme, de ahogy nyugtázta, hogy rázom a fejem, megkönnyebbült.
„Leányrablás?” – kérdezte Rose mosolyogva.
Felvontam a szemöldököm.
„Csak nem húzta ki nálad a gyufát?” – heccelt kobold húgom.
Már válaszoltam volna, de Jasper gondolatai szinte vetekedtek Emmettéivel, így köpni-nyelni nem tudtam. A két srác vigyorogva kacsintott rám és pacsiztak egyet.
- Bella, minden rendben? – Carlisle hangja messziről rángatott vissza testvéreim gondolataiból.
- Tökéletesen – válaszolta csilingelő hangon a hátamnak, amitől még jobban megnyúlt az Em-Jazz páros arca.
- Most már leszállhatsz – mondtam Bellának, hogy eltereljem a figyelmemet.
Elengedtem a lábát és a derekát, de ő nem ugrott le rólam. Esme szemein keresztül láttam, ahogyan még mindig kényelmesen dőlt neki a hátamnak és somolygott.
- Jól elvagyok itt – szólt végre hozzám.
- De így nem tudok játszani! – ellenkeztem, bár azért jó volt ilyen közel lenni hozzá.
- Egyéni szociális probléma. – Elképzeltem, hogy milyen elégedett képet vághat és mennyi ideig gondolkozhatott ezen a finom kis bosszún.
A családunk felkacagott, én meg csak csóváltam a fejem.
- Ha már ennyire ragaszkodsz hozzám, lennél olyan kedves és felvennél olyan testhelyzetet, amiben nem fogsz leesni, ha hazafutást csinálok!?
- Hazafutást? – kérdezte elfúló hangon.
- Igen, hazafutást – vigyorogtam. – Tudod, a baseballban szokták azt csinálni.
- Baseball – nyögte ki és lekecmergett rólam, egyenesen a földre. Pár pillanatig maga elé meredt, majd: - Te meg akarsz ölni? Én nem tudok játszani!
Hangja pár oktávval magasabban csengett és kérlelő tekintetét rám emelte.
- Minden vámpír tud baseballozni – ellenkezett jóságos mosollyal az arcán Rosalie. – Ez a vérünkben van.
- Én nem játszom – motyogta Bella.
- Akkor én sem! – tüntetett Alice és lehuppant Bella mellé.
- Na, ne már! – horkant fel Jasper. – Edward, csinálj valamit!
- És mégis mit? – csattantam fel bosszúsan.
„Teperd le a csajt vagy bánom is én, de ha nem játszunk, neked csengettek!” – Emmett dühös pillantásokat lövellt felém.
Felsóhajtottam, megforgattam a szemeimet és odaléptem Bellához.
- Oké, mássz fel a hátamra! – nyújtottam neki a kezem, hogy felsegítsem.
- Hogy mi? – nyíltak tágra arany szemei.
Ismételt nevetés volt a jelenet jutalma.
- Jól hallottad – húztam ördögi vigyorra a számat. – Mi nem tudunk játszani Alice nélkül. Alice nem játszik addig, amíg te meg nem mozdulsz. Te nem akarsz feltápászkodni, így nekem kell valamit tennem. Ez egy ördögi kör. Most pedig vagy felmászol a hátamra önszántadból, vagy én doblak fel!
„Ez az, öcsi, csak így tovább! – vigyorgott kajánul Em.
„Edward, finomabban!” – rótt meg mosolyogva Carlisle.
Bella megadóan felnyögött, felpattant a földről és tétován odaállt mellém.
- Le fogunk bőgni, vagy valahogy sikerül kinyírnom téged! – suttogta.
- Idefelé jövet, a fák között mintha ilyenekkel fenyegetőztél volna – hecceltem, majd hátat fordítottam neki és úgy mondtam. – Most pedig, ugorj!
- Te akartad! – sóhajtotta, és kesztyűs kezeivel átkulcsolta a nyakamat, lábait felhúzta az oldalamhoz és átfonta velük a derekamat. – Nem vagyok pehelysúlyú!
Felkacagtam és megcsóváltam a fejem. Annyira könnyűnek és gondtalannak éreztem magam, hogy szinte megrészegültem. Soha nem szórakoztam még ilyen jól, soha nem voltam még ilyen nyugodt és felszabadult. Lehet, hogy mindez Bella miatt történik? Ő változtatott volna meg ennyire? És ha igen, hogy volt képes rá? Kész rejtély ez a lány, ez nem vitás!
Teste szorosan és tökéletesen simult az enyémhez, de annyira alacsonyan ült rajtam, hogy fejét nem tudta kényelmesen elhelyezni vállamon. Felsóhajtottam és hátraszóltam:
- Ezt ne értsd félre!
Értetlenül hümmögött, de elállt a lélegzete, amikor mindkét kezemmel hátranyúltam és a feneke alá csúsztatva löktem rajta egyet, hogy feljebb kerüljön hátamon.
„Holálá!” – Emmett fantáziája meglódult egy „kicsit”.
„Na, de Edward!” – Jasper is kajánul vigyorgott.
- Köszi – motyogta bele a nyakamba Bella.
- Most mondanám azt, hogy szívesen, máskor is, de még a végén rosszul venné ki magát a dolog, ezért inkább maradjuk a „nem tesz semminél”!
Rosalie összecsapta a tenyereit és türelmetlenül felkiáltott.
- Oké, akkor most játsszunk?
- Igen, de mi Emmett és Jasper ellen leszünk – mondtuk egyszerre Bellával.
- Állunk rendelkezésetekre! – hajolt meg színpadiasan Jasper, majd ismételt pacsi következett cinkostársával. – Csak nehogy belebukjatok a játékba!
Elrohantak Carlisle után, aki időközben elkezdte kijelölni a pályát. Alice odatáncolt hozzánk és csilingelve közölte.
- Három menet után már nem lesznek ennyire vidámak – mosolygott. – Amúgy veletek leszek.
- Akkor én a két őrülttel leszek egy csapatban – mondta Rose és a férje után szaladt.
- Én vállalom a bíró szerepét! – Esme lesétált a pályáról és megállt az oldalvonalnál.
Bella odahajolt a fülemhez és félősen belesuttogta:
- Mikor égtél le utoljára? – Hűvös lélegzete cirógatta az arcomat és összerezzentem.
- Azt hiszem akkor, amikor azok a csodás képek készültek Emmettről és rólam – válaszoltam nehezen forgó nyelvvel.
Edward, jól meggondoltad? Tényleg Bellával a hátadon akarsz játszani? Tudsz majd egyáltalán koncentrálni?
- Tehát itt az ideje egy újabbnak – motyogta.
- Majd meglátjuk! – feleltem és elsuhantam a kijelölt helyemre.
Hatalmas mennydörgés süvített végig az erdőn, ami jelezte, hogy elkezdődhet a játék.