Vérvörös alkonyat - 36. fejezet

Sziasztok!
Nos, végre megérkezett a várva várt fejezet, amiből kiderül, hogy milyen következményei lesznek annak a bizonyos jelenetnek. Elöljáróban annyit, hogy ne nagyon öljetek meg érte, és a feji végén mindent elmagyarázok. A feji a Paramore együttes azonos című számáról lett elnevezve, mert a szöveg tökéletesen passzol hozzá (meg a helyzethez is), ezt hallgattam végig írás közben és imádom! A zenelejátszóban megtaláljátok… És itt tudjátok elolvasni a szöveget.
A részt ajánlom Minden Kedves Olvasómnak, akik eddig végigszenvedtek velem minden egyes percet; Pupimnak és hála a gyors bétázásért és mindenért; Mesi28-nak, aki szenzációs sztorival „nyugtatja háborgó lelkemet”; Dorszíínak és Bella1213-nak, akik megnevettetnek történetükkel; Lucának (elkezdtem a sztorid :D); bOrinak; Asunak; Raynek; Juditnak; Gyöngyinek; Hajninak és anyukájának; minyuunak és bellának; valamint Ivinek, aki a szívinfarktust hozta rám a minap és annak az édes jótét léleknek, aki volt olyan tündéri és felírta a blogcímem a suli egyik padjára. Nem tudom, hogy miért, de megvolt a reklám…
Liát sem hagyhatom ki a sorból és „big thanks” a fantasztikus képekért! Nem mellesleg pedig boldog 3. évfordulót így utólag is! :P
Végül, de nem utolsó sorban Macariónak is ajánlom a fejit, akinek most már több szerepet szánok, szóval fellélegezhetsz és izgulhatsz, hogy mit művelek majd a karaktereddel…
Ha valakit kihagytam volna a felsorolásból, hát ne kövezzetek meg (legalább ezért ne!), de öreg vagyok, szita az agyam és annyi mindenkinek kellene hálát mondanom, hogy az maga egy kisregény lenne!
Nekem az egyik kedvenc fejezetem lett, mert igazi kihívás volt megírni! És többnyire elégedett is vagyok vele… De a világért sem olvasnám vissza!
Pusz és jó olvasást!
U.i.1: Minden törékeny tárgyat tegyetek el a közelből és hangszigeteljétek a szobát!

Misguided ghosts

(Edward szemszöge)

„I've found a reason for me

To change who I used to be

A reason to start over new

and the reason is you”
(Hoobastank: The Reason)

Undorodtam magamtól. Egy szörnyeteg voltam, aki nem érdemelt könyörületet. Szánalmas.
Bella felkapta mentegetőzésemre a fejét és tekintetét az enyémbe fúrta. Aztán minden olyan gyorsan történt.
Kezeit arcomra simította, lehunyta a szemeit és lassan közelebb hajolt hozzám. Ajka lágyan súrolta az enyémet és egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol is vagyok. Majd valami ösztönösen megmozdult bennem és viszonoztam a csókját. Finoman, gyengéden csókoltuk egymást, de volt valami kétségbeesés ebben az érintésben. Tudtam, hogy nem érdemlem meg ezt az angyalt és csak a szomorúság, a fájdalom miatt teszi azt, amit tesz – sokszor „hallottam” már erről –, de voltam olyan önző, és kihasználtam a helyzetet. Akartam őt.
Kezemmel görcsösen karoltam át karcsú derekát és magamhoz vontam. Ő ösztönösen, és szinte már durván túrt bele a hajamba és érintései, mozdulatai nyomán teljesen elvesztem, feloldódtam. Amikor már majdnem átléptünk egy bizonyos határt ő elhúzódott tőlem és vállamba fúrta a fejét.
- Sajnálom. Nekem gondolkodnom kell – motyogta. - Összezavarodtam, és nem akartalak téged is magammal rántani. Bocsáss meg!
Gyors csókot lehelt nyakamra. Kiszakadt ölelésemből – karjaim élettelenül hulltak le a földre – és futásnak eredve eltűnt a fák között. Agyam utolért és teljesen sokkos állapotba kerültem.
Szemeim kitágultak és zihálva vettem a felesleges levegőt. Mereven és mozdulatlanul ültem és nem értettem semmit. Józanabbik és rosszabbik énem heves vitát folytatott egymással, és nem volt világos, hogy melyikőjük fog nyertesen kikeveredni ebből az egyszemélyes állóháborúból.
Megcsókolt!
Kétségbe volt esve!
Kis híján majdnem letepert!
Nem tudta, mit csinál!
Akartad őt!
Reményvesztetten felnyögtem és arcomat a tenyerembe rejtettem. Bőrömön még éreztem Bella édes levendula és frézia kettősét.
Ezzel a kinyilatkoztatással nem tudtam vitába szállni. Tényleg akartam őt. Jobban szükségem volt rá, mint bármi másra a világon.
- Edward! – szállt felém egy távoli hang és ködös elmém kitisztulni látszott.
- Huhúúú, Eddy fiú! Merre bujkálsz? – Emmett. Ki más?
„Edward, hol vagy?” – kérdezte aggodalmasan Esme.
- Itt vagyok – szóltam motyogva az orrom alatt, de tudtam, hogy meghallják.
Pár pillanaton belül az egész családom ott állt fölöttem és aggódva néztek le rám.
- Minden rendben? – kérdezte Esme és megérintette a vállamat.
Hazudjak, vagy az igazat mondjam és akkor várhatom a kérdések áradatát? Alice oldotta meg a helyzetet:
- Bella?
A névre felkaptam a fejem és az erdő felé bámultam.
- Jobb, ha megkeresem – mormoltam, és felkeltem. Bár lehet, hogy nem jó ötlet, mert Bella most a háta közepére sem kívánhat… - Eléggé feldúlt és nem lenne jó sokáig magára hagyni.
„Te sem nézel ki jobban!” – jegyezte meg Jasper, és végigmért. – „Fura vagy.”
Rámordultam, mire feltartotta a kezeit és hátrált egy lépést.
- Carlisle, elmondanád nekik, hogy miről beszéltünk telefonon? – fordultam apámhoz, mire bólintott.
Suhanni kezdtem, de még hallottam, ahogyan Jazz odasúgja a többieknek.
- Utánamegyek. Eléggé zaklatott és nem tudom, mi a baja.
Remek, már csak ez hiányzott!

(Jasper szemszöge)

„If today was your last day,

Tomorrow was too late,

Could you say goodbye to yesterday…”
(Nickelback: If Today Was Your Last Day)

- Edward, Edward! Állj meg, beszélnünk kell! – kiáltottam utána, de mint a falra hányt borsó.
- Ugyan, miről? – mordult rám, és kilépett a tisztásra.
„Belláról” – közöltem gondolatban.
- Bővebben kifejtenéd? – Flegma hangja mögött ott csengett a rejtett félelem.
„Bele fogsz őrülni ebbe a huzavonába!” – korholtam. – „Most mégis mit érzel iránta, de őszintén?”
Visszafordult felém és hagyta, hogy hónapok óta titkolt érzelmei elérjenek hozzám.
Hátratántorodtam a mérhetetlen mennyiségű szerelemtől, ami áthatolt a köztünk lévő távolságon.
- Gyűlölnöm kéne őt, hiszen felborította ezt az életnek nevezett valamimet, amikor belépett azon az átkozott iskolaajtón. A kárhozatra taszított, amikor vámpírt csináltam belőle, de…
Edward nem tudta befejezni a mondatot, mert megreccsent mögöttünk egy faág és ösztönösen ereszkedtünk támadóállásba. Pár pillanattal később egy árny suhant át az erdőszélen és köddé vált a ház felé vezető résznél.
- Bella! – nyögte elhaló hangon Edward és máris indult volna utána, de elkaptam a karját és megráztam a fejem.
- Most hagyd egy kicsit lenyugodni – csitítottam. – Nem tesz semmi ostobaságot!
- De… - tiltakozott volna, ám ismételt fejrázást kapott.
Éreztem, ahogyan Edwardot elönti a kétségbeesés és reményvesztetten fordult el tőlem…

(Alice szemszöge)

„And run

From them, from them

With no direction

We'll run from them, from them

With no conviction”
(Paramore: Misguided Ghosts)

A nappaliban álltam az ablaknál és az erdőt kémleltem. Kicsit ideges voltam – nagyon rég volt nálam már ilyen, nem is emlékszem rá –, mert Bella miatt nem láttam, mi fog történni. Az pedig csak növelte aggodalmamat, hogy egyikőjük sem jött még haza.
Régen néha arra vágytam, bárcsak engem is meg lehetne lepni valamivel, és most tessék, itt az alkalom, és én egy cseppet sem örülök neki. Rémes!
Hirtelen kivágódott az ajtó és csak egy elmosódott csíkot láttam Bellából, amint felrohant az emeletre.
- Bella? – kiáltottam utána, de meg sem hallott.
Csapódott az ajtaja, majd néma csend. A félelem jeges kézként fojtogatta a torkomat. Csak egy másodpercre láttam az arcát, de az mindent elárult. Fájdalom, félelem, kétségbeesés, szomorúság…
Ennyire felzaklatta volna Edward története, amit Carlisle is elmesélt nekünk? Jó, persze, mégis csak a dédnagynénje volt, de mikor történt már? Itt valami más történt. Többnek kell e mögött lennie. Bella csakúgy nem borul ki…
- Esme, Carlisle, Rosalie, Emmett! – hívtam a házban tartózkodókat és azonnal ott termettek.
- Mi történt? – kérdezte Esme.
- Nem tudom. Egyszer csak betoppant az ajtón Bella és se szó, se beszéd felvágtatott a szobájába. Rettentően feldúlt és a fiúk sem jelentkeztek még!
- Emmettel megkeressük őket, ti meg addig nézzetek be Bellához! – adta ki az utasítást Carlisle és már el is tűntek.
Bella ajtaja mögül ütemes puffanások szűrődtek át és Esme idegesen tördelte a kezeit, amikor a harmadik kérlelésre sem nyitott ajtót húgom.
- Bella, kicsim, mi a baj? – Semmi. – Kérlek, nyisd ki az ajtót!
Semmi.
- Gyerünk, Bella, ne csináld már! – Rosalie is kezdett bepánikolni, ami nála szokatlan volt.
- Alice, hívd fel a fiúkat, és kérdezd meg őket, hogy hol vannak – kérlelt Esme és a sírás fojtogatta.
Bólintottam és lesuhantam a földszintre. Gyorsan tárcsáztam. Kicsengett egyszer, kétszer…

(Rosalie szemszöge)

„These wounds won't seem to heal

This pain is just too real

There's just too much that time cannot erase”
(Evanescence: My Immortal)

Esme türelmetlenül járkált fel s alá a folyosón, míg Bella szobájából a furcsa hangok egyre ritkábbá váltak. Soha nem foglalkoztam túlságosan az ilyen problémákkal, de ez most engem is megrémített. A hónapok alatt megkedveltem Bellát és ha az az idióta bátyám valamivel bántotta, hát én…
- Hol marad már Alice? – csattant fel Esme és már ott sem volt.
Egyedül maradtam az emeleten. Esme kiment a telefonáló Alice után a teraszra, a fiúk pedig még mindig sehol.
Tényleg nem értettem, hogy mi történhetett, de ha Bellát ennyire felzaklatta a dolog, akkor súlyosnak kell lennie. Ez a lány még a légynek sem tudna ártani. Nyugodt, higgadt természete van – még újszülött létére is –, soha senkire nincs egy rossz szava sem. Erre most tessék!
Halkan nyílt az ajtó és kilépett rajta Bella. Ha nem tudtam volna, hogy ő az, fel sem ismerem. Arca a szokásosnál is sápadtabb volt és látszott rajta a feldúltság. Mozdulatai idegesek, gyorsak és gépiesek voltak, de nem ez rémített meg a legjobban. Karamella színű szemei most éjfeketék voltak és fájdalmasan csillogtak.
Kezében két hatalmas bőröndöt húzott maga után, és ledöbbentem.
- Bella, mit csinálsz? – kérdeztem.
- Elmegyek – suttogta és megremegett az ajka.
- Azt… nem teheted! – hadartam és kezdtem tényleg kétségbeesni. – Ez a család nélküled nem teljes!
Elálltam az útját és esdekelve néztem rá.
- El kell mennem, Rosalie! Itt nem maradhatok! –Hangja fájdalommal volt átitatva.
- Miért?
Eddig a pillanatig tudta magát tartani, de erre az egy szóra kifakadt:
- Te hogyan éreznéd magadat, ha kiderülne, hogy az az ember, akiben talán a legjobban megbízol, és bármit megtennél érte, teljes szívéből gyűlöl? Hogyan tudnál azzal a tudattal élni, hogy pokollá tetted az életét? Tudod milyen érzés átverve, megalázva és sárba tiporva vergődni?
Összeszorult a torkom, mert pontosan tudtam, miről beszél Bella. Az emberi emlékek elhalványulhatnak, de az az érzelmi sokk, ami akkor ért soha nem fog elmúlni. Rochester havas-saras utcáján feküdtem a földön, a halálért imádkoztam és a megannyi érzelem közül három volt, amit tökéletesen be tudtam azonosítani: átvertek, megaláztak és a sárba tiportak azon az éjszakán. Jobban megértettem ez a lányt, mint hitte volna.
- Mihez kezdesz most? Hova mész? És legfőképp: mivel? – kérdeztem beletörődve, mert sejtettem, hogy nekem el kell őt engednem.
Ha egy vámpír valamit a fejébe vesz jobb, ha nem állsz az útjába. Jelen pillanatban az egyetlen személy, aki megállíthatná Bellát éppen házon kívül tartózkodik és kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalék az esély rá, hogy ha idetolja a képét, megölöm.
- Nem tudom – suttogta összezavarodva Bella. – Semmit nem tudok.
Nem tarthatom itt akarata ellenére, de segítenem kell neki. Hirtelen eszembe jutott valami.
- Várj itt! – mondtam neki és olyat tettem, ami eddig még nem fordult elő.
Besuhantam Edward szobájába és az íróasztalának fiókjában meg is találtam, amit kerestem.
- Meg fog ölni ezért, de ez most nem számít – közöltem és a kezébe nyomtam a kulcsot. – Pár nap múlva akartuk neked odaadni, de most nagy szolgálatot fog tenni.
Bella biccentett és már indult volna, de megállítottam.
- A szállás pedig… - kezdtem és visszarohantam Edward asztalához, kerestem egy cetlit és felfirkantottam rá az első címet, ami beugrott. – Itt jó helyen leszel.
Ránézett a lapra és elakadt a lélegzete.
- Nem mondom meg nekik, hogy hova mész, ha így akarod, de ott a telefonszámom, ha gondolod… - Hangom elfulladt, amikor rájöttem, hogy a húgomat vesztem el ezekben a percekben.
Sután megöleltem őt – nem szoktam hozzá az ilyenekhez –, amit ő is viszonzott, majd eltoltam magamtól.
- Menj, mielőtt még több vámpírtól kell elbúcsúznod!
- Esme, Alice? – kérdezte.
- Őket bízd csak rám – próbáltam összehozni egy mosolyt, de nem sikerült. – A garázsban egy Mercedes SLS AMG-t keress, benne lesznek a papírok is. A személyes irataid meg gondolom, nálad vannak…
Értetlenül bámult rám fekete szemeivel, és megvilágosodtam, hogy nem a papíros rész volt számára nehezen emészthető.
- Fekete lepellel letakart sötétpiros autó – sóhajtottam, mire bólintott.
- Köszönöm, Rose – súgta és mielőtt még eltűnt volna láttam az arcán a szenvedést.
- Sajnálom, hogy így alakult, Bella – suttogtam, de tudtam, hogy még hallotta.
Összeszedtem magamat, és felkészültem Alice és Esme rohamának visszaverésére és a hosszas magyarázkodásra, hogy miért is engedtem el Bellát…

(Bella szemszöge)

„Come break me down

Bury me, bury me

I am finished with you

Look in my eyes

You're killing me, killing me

All I wanted was you”
(30 Seconds To Mars: The Kill)

A hátsó ajtón keresztül rohantam a garázsba, hogy senkivel se találkozzak. Nem akartam senkit megbántani, de ha elbúcsúzom tőlük, azzal csak még jobban megnehezítem ezt az egészet. Gyáva voltam, hogy elfutottam és nem néztem szembe a tényekkel, de nem maradhattam. Egyszerűen képtelen lettem volna ezek után Edward szemébe nézni.
Fájt, nagyon is fájt. Minden szava tőrként hasított hónapok óta nem dobogó szívembe és egyre mélyebbre taszított a sötétségbe. Nem elég, hogy megtudtam, a családomnak milyen megrázkódtatásokon kellett keresztülmennie, még ez is…
Ha ennyire gyűlölt már a kezdetektől fogva, akkor miért tette ezt velem? Miért próbálta a rendes, kedveskedő és szerető testvér látszatát kelteni? És miért csókolt vissza? Kihasználta a helyzetet! Az átkozott önmarcangolásával teljesen elaltatta éberségemet és bedőltem neki! Pedig én…
Dühösen csaptam rá a garázsajtó nyitógombjára, és könnyek nélkül zokogtam. Az ajtó kinyílt és egy pillanatra megdermedtem. A felhőkön már áttört a hajnali napfény és élénk aranysárga színbe vonta a tájat. A vihar elvonult, de valamit itt hagyott a levegőben. A fák közé nem tudott behatolni az a kevéske fény, ezért ott sötétség honolt. A sötétségből pedig egy villogó szempár meredt rám, és azt hittem, hogy elkéstem. De aztán az árny kilépett a homályba és megláttam a pumámat. Szeme szomorúan csillant fel, amint tekintete találkozott az enyémmel és tudtam, hogy tud mindenről. Ez a lény értelmesebb volt, mint bárki hitte volna.
A fájdalomtól vagy az őrülettől – nem tudom – sárga íriszét aranyszínűnek láttam, hogy aztán pislantva egyet visszanyerje eredeti színét. Egy hosszúnak tűnő másodpercig még figyeltük egymást, aztán visszafutott az erdőbe. Ez egyfajta búcsú volt, de éreztem, hogy még látni fogjuk egymást a jövőben. Ugyanezt már nem mondhattam el családomról…
Rosalie utasításai alapján megkerestem az autómat és lerántottam a takarót. Nem sokat törődtem a kocsikkal – főleg nem ilyen lelkiállapotban –, de ez tényleg gyönyörű volt és lerítt róla, hogy egy vagyonba kerülhetett.
Bevágtam a bőröndöket a csomagtartóba és én is beültem a volán mögé. Beindítottam a motort – halkan dorombolt – és kitolattam a garázsból. Nem csuktam vissza az ajtót, mert már így is sok időt vesztegettem el. Tekintetemet egyenesen az útra szegeztem, de el kellett haladnom még a ház előtt is, aminek tornácán hét vámpír állt.
Nem tudtam nem észrevenni őket. Anyámat – már így tekintettem rá – Carlisle karolta át hátulról és vissza kellett fogni őt, hogy nem rohanjon oda az autóm elé. Alice Jasper karjai közé bújt, okkersárga szemei arcomra tapadtak. Roselie Emmett mellett állt és nagyot sóhajtott.
Utoljára hagytam azt a személyt, akitől a legjobban féltem. Edward a lépcsőn állt és kétségbeesetten nézte, ahogyan hármasba kapcsolok és elszáguldok előttük. Ajkai motyogtak valamit, de nem akartam megérteni, hogy mit. Mielőtt teljesen belevesztem az erdő sűrűjébe még belepillantottam a visszapillantó tükörbe és láttam, hogy Edward összeroskad a lépcsőn, és arcát tenyerébe temeti.
Sajnáltam őt, őket, de nem volt más választásom. El kellett mennem innen, mert nem élhettem velük tovább. Már így is megkeserítettem az életüket.
A torkomból furcsa, szaggatott hangok jöttek elő, a kezem remegett. Vissza kellett volna fordulnom, de nem tehettem. Nem voltam képes rá. Semmi nem érdekelt már. Csak a fülemben csengő hang töltötte ki minden gondolatomat: „Gyűlölnöm kéne őt, hiszen felborította ezt az életnek nevezett valamimet, amikor belépett azon az átkozott iskolaajtón. A kárhozatra taszított, amikor vámpírt csináltam belőle…”
Megszokott mozdulattal töröltem meg könnytelen szemeimet és hajtottam ki az aszfaltos útra.
Soha nem éreztem magam még ennyire elveszettnek, mint most. Két élet között rekedtem és nem léphettem be egyikbe sem. Az emberi életem elvesztettem, amikor vámpír lettem, vámpírságom pedig gyűlöletet szított abban a személyben, akit… akit… akit… szerettem…
Nem tudtam még, hogy megfogadom-e Rosalie tanácsát és tényleg oda megyek-e, ahova ajánlotta vagy sem. Most csak az az egy számított, hogy el innét minél gyorsabban és minél messzebbre…
A többi meg majd lesz valahogy…


U.i.2: Igen, elfogyott a lap, az ujjaim meg tönkrementek a gépelésben, szóval…
Na jó, a viccet félreteszem a téma komolysága miatt. Arról van szó, hogy már egy ideje mondogatom a chatben, hogy kényszerszünetre megyek (vehetjük egy laza szülési szabadságnak is, mert megszülöm a folytatást…) és ennek most jött el az ideje. Tudjátok, hogy érettségiznem kell (enyhe sírógörcs) és most egy kicsit hanyagolni fogom az írást, DE NEM HAGYOM ABBA, még mielőtt megállna Bennetek az ütő! Ez a fordulat már a kezdet kezdetén megvolt a kicsi buksimban és így jött ki a lépés, eddig tudtam húzni a dolgot. De kérlek Benneteket, hogy ne haragudjatok meg se Bellára, se Edwardra és főleg ne Rosalie-ra vagy Jasperre. Ha bűnbakot akartok keresni, mutassatok rám, vállalom!
Kell egy kis idő, míg megnyugszanak a kedélyek, de utána gőzerővel fogom folytatni a történetet UGYANITT, UGYANEZEN A CÍMEN ÉS A 37. FEJIVEL! Reményeim szerint írásbeli érettségi utáni szombaton (május 8.) jelentkezem a frissel, addig meg ilyen téren megszabadultok tőlem. De apróbb meglepikkel készülök Számotokra az „uborkaszezonban” is, tehát nem kell elkeseredni! Az vigasztaljon, hogy számításaim szerint most tartunk a történet FELÉNÉL…
A tippeket, találgatásokat szívesen fogadom a komikban, mailekben, mint ahogyan a rokonaimat dicsérő mondatokat is és nem fogok megharagudni értük! Én tudom, hogy mi lesz a folytatás, de Ti vajon hogyan gondoljátok tovább a sztorit?
(Jah és nézzük az élet napos oldalát: most legalább lesz időm válaszolni a komikra…:P)A helyesírási hibákért elnézést, de nem bétáztathatok le mindent szegény Pupimmal…

És amint látjátok az idézetekhez tartozó számok felkerültek szintén a lejátszóba (kétszer katt és aktiválod...)
Pusz