Vérvörös alkonyat - 35. fejezet

Sziasztok!

Nem nagyon fűzök hozzá semmit, maximum annyit, hogy a baseball rejtelmeibe nem tudtam nagyon elmélyülni, ezért azt egy huszárvágással megoldottam, de mire a feji végéhez értek, már el is felejtitek, hogy baseball volt az elején. Ezt garantálhatom...

A képet az egyik legjobb bartánőm és nem mellesleg házastársam, Lia készítette, és a közeljövőben is fogunk együtt dolgozni, szal készüljetek fel ilyen kis pöppec képekre. Saját blogja pedig napról napra bővül. Nekem már most a kedvenc fotósom...

Pusz

Vihar előtti csend

(Bella szemszöge)

Esme mellett ácsorogtam a pálya szélén és onnan hallgattam, amint Emmett és Edward válogatott sértéseket vágott a másik fejéhez és a földön fetrengve lökdösték egymást. Kacagásuk messze szállt a viharban, de nem törődtek vele, hogy ki hallhatja meg őket.
Fél óra könyörgés után sikerült rávennem Edwardot, hogy engedjen el, és inkább játsszon kolonc nélkül. Ő „nem akart kihagyni a buliból”, de meggyőztem, hogy jobb lesz neki nélkülem. Nem mintha addig nem álltunk volna nyerésre, de mióta nem kapaszkodtam a nyakába, azóta még jobban játszott.
Villámgyorsan, kecsesen, és olyan lazán mozgott, hogy szinte már irigy voltam rá. Nekem miért nem sikerül soha így rohannom? Reménytelen eset vagyok!
Az erdő felé fordultam, mert neszezést hallottam a hátam mögül, de rájöttem, hogy csak képzelődtem. Visszafordulva aprót sikkantottam és hátrálva megbotlottam a lábaimban. Edward a derekam után nyúlt, de szerencsétlenül az „ott felejtett” lábamban ő is megbotlott és együtt vágódtunk el. Felnevettem és lustán végigdőltem a nedves fűben, míg Edward lekászálódott rólam és jókedvűen telepedett mellém.
- Csak nem fáradtunk el, ifjúság? – kiabált oda nekünk Emmett.
- Gondoltam hagyom, hogy egy kicsit behozzátok az előnyünket! – vágott vissza Edward a hajában turkálva. – Amúgy beszélni szeretnék Bellával.
- Beszélni, mi? – Nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, a kaján vigyor ismét megjelent rajta.
- Emmett, hogy állsz a plasztikai sebészekkel? – kérdeztem flegmán.
- Nem ettem még. Miért, kapok egyet szülinapomra? – Nem is ő lenne!
- Feladom – sóhajtottam. – A hülyeséget nem lehet tanítani.
- Ez genetikailag van kódolva benne – mosolygott Edward és felkönyökölt.
Sötétarany íriszének széle már fekete színben játszott, de ez csak még inkább kiemelte szemeit. Ajkának szegletében elfojtott mosoly bujkált, bronzvörös haja az égnek meredezett, de néhol nedvesen – az esőtől, ami az erdőben kapott el bennünket – tapadt a homlokára.
Óvatosan felemeltem a jobb kezemet és arcából kisimítottam a tincseket. Észrevettem, hogy érintésem nyomán a ráncok kisimultak és nyugalom árasztotta el őt. Jó volt most egy kicsit egyedül lenni vele, de nem akartam feszegetni a határokat. Annak a bizonyos jelenetnek csak a végét láttam, így nem tudhattam, hogyan kezdődött el. Vigyáznom kellett, nehogy elszabaduljon a „pokol”.
- Emmettnek azt mondtad, hogy beszélni szeretnél velem – tértem vissza a Földre. – Most, vagy visszamenjünk?
A család felé pillantottunk, akik annyira elmerültek a baseball örömeiben, hogy ránk se bagóztak. Edward helyére Esme állt be és kitartóan küzdött két melák bátyánk ellen, vállvetve Carlisle-lal és Alice-szel. Edward megcsóválta a fejét.
- Nem nagyon figyelnek ránk, így szerintem nyugodtan mondhatom itt is. – Cinkosan felhúzta a fél szemöldökét. – Vagyis jobb, ha megmutatom.
Felhúzott a könyökömnél fogva, így egymással szemben ültünk. A fekete selyemkesztyű a következő pillanatban már el is tűnt a kezemről és a földön landolt.
- Ez… - tiltakoztam volna, de határozottan megrázta a fejét.
- Megbízom benned – sóhajtotta. – Már csak magamban kell megbíznom. De figyelmeztetlek, hogy nem lesz szívderítő a látvány.
- Tényleg ezt akarod? – kérdeztem az egyik fűszálat szuggerálva.
- Jogod van megtudni, hiszen téged is érint a dolog – mondta.
Finoman a kezem után nyúlt és összefonta ujjainkat. Bőröm izzani kezdett érintésére, arcom bizsergett és lesütöttem a szemem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy keze gyengéden nyugodott az enyémben és gondolataira összpontosítani. Átváltozásom óta először használtam a képességemet tudatosan és egy kissé féltem. Mi van, ha elrontok valamit? Ha nem jól csinálom és baja esik? Ez volt az én személyes főpróbám, amit Edward asszisztált végig.
„Bella?” – Felkaptam a fejem a nevemre és féloldalas mosolyával találtam szembe magamat. – „Hogy vagy?”
Megemelte összekulcsolt kezünket, hogy tudjam, erre utalt.
- Egész jól – mosolyogtam vissza. – Furcsa, de egész jó. Megszokható állapot.
Felnevetett és szabad kezével beletúrt a hajába.
„Száz év után azért az agyadra megy az állandó megterhelés.”
- Nem is tudom, hogy bírod ki! – fintorogtam. – Főleg a női ostromokat.
„Nem is gondolná az ember, milyen élénk a női nem fantáziája” – merengett el és egy emlékkép csúszott be az elméjébe.
Edward lazán és lezseren lépkedett egy osztályterem felé. Elhaladva a folyosón vagy fél tucat lány fordult utána nyálcsorgatva és gondolataik csak úgy üvöltöttek.
„Édes Istenem! Tudnék vele mit kezdeni!”
„Ha csak egy éjszakára is, de megérne egy ajtócsapkodást!”
„A feneke…”
- Oké, oké, oké – tiltakoztam hevesen és megráztam a fejem, hátha eltűnik a lány „szemszöge” lelki szemeim elől. – Elég volt a demonstrációból, a többire nem vagyok kíváncsi!
„Pedig most a legjobb rész, amikor…” – vigyorgott.
- Edward! – néztem rá szigorúan, mire roppant ártatlan képet vágott.
„Értettem… anyuci!” – kacsintott, én meg hozzávágtam az első kezem ügyébe eső dolgot: a kesztyűmet. Lazán elhajolt előle és jókedvűen felnevetett. – „Látom, kezdesz kiesni a gyakorlatból és öregszel is!”
- Na, most telt be a pohár! – horkantam fel, és azzal a lendülettel a nyakába ugrottam és lerántottam a földre.
Nevetve gurultunk végig a nedves fűben és sikerült nekem felülre kerülnöm. Edward vigyorgott, mint a vadalma, hogy elérte célját, és kijöttem a sodromból, én viszont csak fújtatni tudtam.
- Most legyen nagy a szád, öregapó! – vágtam vissza és dacosan megemeltem a szemöldököm.
Edward már szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát és ismét bebizonyította, hogy lehetetlenség kiigazodni rajta.
- Emmett, ezt sürgősen verd ki a fejedből! – szólította fel testvérét, nekem pedig oda kellett kapnom a fejem, ahol az említett személyt véltem felfedezni.
Emmett a hozzánk legközelebb lévő bázisról vigyorgott ránk és láthatóan cseppet sem érdekelte már a játék.
- Nem mondom még egyszer! – szűkítette össze Edward a szemeit, mire Em a lehető legszomorúbb kiskutya arcot produkálta.
Komolyan, egy pillanatra megesett rajta a szívem…
- Engem mindig kihagynak a buliból – dohogta, majd felkiáltott. – Jazz!
- Mi az? – érkezett a reakció egy távolabbi pontról.
- Látod, amit én látok? – Emmett szája szóról szóra felfelé görbült.
- Igen, és?
- Ez tudod, mit jelent? – Jelentőségteljes csend. – Kicsi a rakás!
Kiáltotta, és minden egyszerre és észveszejtő gyorsasággal történt.
- Jaj, ne! – sóhajtotta Edward és a következő másodpercben már le is kerültem róla, hogy helyemet átvegye először Emmett, majd Jasper.
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem, hogy ez a három nagyra nőtt mamlasz vámpír éppen „kicsi a rakást” játszik. Hihetetlen!
Felálltam és odaléptem a játszmából kimaradt családtagjaim mellé. Esme csak a fejét csóválta, Carlisle felsóhajtott, Alice és Rosalie huncutul mosolyogtak.
- Edward, szállj le rólam! – sipította Emmett fejhangon.
- Te kezdted! – védekezett Edward a „kupacból”.
- Hé, az én vagyok! – kiáltotta Jasper.
Nem tudtam volna megállapítani, hogy ki hol helyezkedik el, mert pillanatról pillanatra változott a felállás.
- Nem is rossz ötlet! – tűnődött hangosan Alice és felé fordultam.
Nézett vissza rám, majd átsiklott tekintete a vállam felett. Hátrasandítottam és Edward sötétarany szemeivel találkozott a szemem.
- Alice, feltartod őket? – kérdezte húgát.
- Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta kacsintva a tünpír.
- Akkor én elrabolom Bellát egy picit! – mondta és a vállaimnál fogva tolni kezdett a fák közé.
- Állj, csaló! Még nem fejeztük be! – harsant Emmett hangja.
- Szégyen a futás, de hasznos! – adta ki a parancsot „túszejtőm” és már suhantunk is keresztül az erdőn.
Tíz perc múlva, amikor már úgy gondoltunk, hogy senki sem zavarhat bennünket, leheveredtünk a közeli tavacska partjára és egy ideig csendben figyeltük a közelben úszkáló halakat. Engem már majd’ megevett a kíváncsiság, hogy mégis mi lehet az a borzasztóan nagy titok, amit Edward közölni akar velem. Ő csak csendben hallgatott és gondolataiba merült. Piszkosul nagy volt a kísértés, hogy fedetlen kezemet bőréhez érintsem és belehallgassak elméjének hangjaiba, de mégsem tettem meg. Meghagytam neki a privátszféráját, és az időt, hogy átgondolja, mi mindent szeretne megosztani velem.
Ujjaimat finoman a kristálytiszta és tükörsima vízfelszínhez közelítettem, majd elmélyülten tanulmányoztam a keletkező apró hullámköröket.
Edward felsóhajtott, mire odafordultam hozzá. Arca bizonytalanságról és kétségbeesésről árulkodott, de szeme határozottan csillogott.
- Utánam az özönvíz – suttogta, aztán hangosabban hozzátette: - Add a kezed!
Tétován emeltem ki kezemet a vízből és a levegőben habozva megállítottam. Nem tudtam, hogy már szabad-e hozzáérnem és mit fogok látni, ami ennyire felzaklatta.
Edward óvatosan összefonta ujjainkat és térdére fektette a kezünket. Pár másodpercig még erősen koncentrált a tájra, aztán gondolatai szétestek, az álca lehullt és elméje feltárult előttem.
Ez most teljesen más volt. Nem úgy láttam a dolgokat, mint Alice vízióinál. Itt képek villantak fel és tűntek el, ahogyan Edward átváltott egyik emlékéről a másikra.
Egy lány szaladt ki egy házból, utána nagyanyja kiabált hasztalanul…
A lány csokoládébarna szeme rám – nem is rám, hanem Edwardra – tapadt, ajkai közül skarlátvörös vér buggyant elő…
Élettelen test ereszkedett alá egy sírba…
Egy tükörből Edward meggyötört és fájdalmas arca nézett vissza rám, szemei élénkvörösek voltak az emberi vértől…
Esme ölelő karjai fogták át a vállaimat, és úgy éreztem magam, mint a tékozló fiú, aki megtért…
Egy hatalmas könyvtárban voltam és a monitoron lévő dokumentumokon siklott át a tekintetem, amikor megakadt három néven: Wyson, Swan, Cullen…
Egy ködös telefonbeszélgetés emléke Carlilse-lal, aki elmesélte, hogyan segített a világra két kislányt…
Saját arcom tekintett vissza rám, ahogyan egyre kisebb lett a távolság köztem és Edward között a konyhában és egy percre megpihent a gondolatáradat a szememen…
Edward elméje elhallgatott és sötét lett, én pedig megvilágosodtam. A sok kis képkockából összeállta a teljes kirakós és mindent értettem. A lány, aki Edward karjai között haldoklott az én dédnagynéném volt.
Öntudatlanul rántottam ki a kezemet az övéből és remegő ajkaimat takartam el vele.
- Bella? – nyúlt utánam, én meg megdermedve hagytam, hogy mellkasára vonjon – úgy, mint a legelső veszekedésünk után a lépcsőfordulóban – és lágyan ringasson.
Görcsösen öleltem át nyakát és magam sem értettem miért, de hangtalanul zokogtam. Fájt a tudat, hogy családom egyik ágának ilyen megrázkódtatásokon kellett keresztülmennie és ez most megismétlődni látszott az én „halálommal”.
- Bella… én… én megmenthettem volna – kezdett önostorozásba Edward, de amikor felnéztem rá, elhallgatott.
Szeme tele volt fájdalommal, gyűlölettel önmaga iránt és tudtam, hogy csak én oldozhatom fel.
Nyakáról arcára csúsztattam kezeimet s elmerültem pillantásában. Megbűvölt, vonzott és osztoztam az érzéseiben. Nem tudom miért, talán a kezdődő őrület hatalmasodott el rajtam, de megtettem. Most nagyobb szükségem volt rá, mint valaha…
Lehunytam a szemem és lassan közelíteni kezdtem felé. Ajkaimon éreztem forró lélegzetét, amikor reszkető szám hozzáért az ő szájához. Nem húzódott el, de nem is reagált egy tizedmásodpercig, majd ajkai életre keltek és gyengéden viszonozta a csókom. Ez nem is emlékeztetett az első vagy a második látomásban tapasztalt csókra. Ajka lágyan mozgott együtt az enyémmel és mindketten a kétségbeesés határán álltunk. Ebben a csókban minden benne volt, ami a halálraítélteknek még utoljára megadathatott. Minden pillanat belevésődött emlékezetembe. Teste hozzásimult enyémhez, karjai nem eresztettek és görcsösen, szinte már durván túrtam bele a hajába. Tudtuk, hogy helytelen, amit teszünk, de meg kellett tennünk. És én voltam az, akinek véget kellett vetnie ennek a pillanatnak, hogy átadjam az enyészetnek és csak egy elvétett emlékképként élhessen tovább.
Elszakadtam mézédes ajkaitól és vállába fúrva az arcomat motyogtam el a következő szavakat:
- Sajnálom. Nekem gondolkodnom kell. Összezavarodtam és nem akartalak téged is magammal rántani. Bocsáss meg!
Csókot leheltem nyakára – gondolataiban láttam, hogy éppen szavaim értelmét próbálta megfejteni, de még nem ocsúdott fel egészen az előbbi jelenet miatt –, aztán felpattantam és otthagyva a döbbent Edwardot futásnak eredtem. Annyira sokkot kaphatott, hogy karjai élettelenül hulltak le hátamról a földre.
Csak remélni tudtam, hogy nem jön majd utánam egy darabig, mert tényleg szükségem volt arra, hogy megemésszem magamban a dolgokat…

U.i.: Az ominózus jelenet - Mindenki tudja, hogy mire gondolok, remélem... - elméletileg nem lett volna benne, de megesett Rajtatok a szívem és írás közben megjött az ihlet... Na, meg persze azok után, hogy Dorszíít csúnyán átveretem múlt héten, valamivel ki kell engesztelnem a Csajt...