Before the Dawn - 13. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Amint ígértem, itt a szerda - na, nem azt ígértem, hogy lesz szerda - és vele együtt egy frissecske is. Ez most csak a fejezet első fele, mert egy kemény szemszögváltás lesz a második részben, amire gyúrnom kell. Tehát feltehetőleg a kövi rész péntek tájékán érkezik majd.
De végre lehull a lepel arról a bizonyos számról, amit Bella játszik, és amit meg is hallgathattok a bejegyzés végén lévő linken. Terveim szerint egy apró kis fordítást is csinálok a dalszövegről, de természetesen nem fogom tudni visszaadni az eredeti hangulatát.
Most pedig már csak annyi a dolgom, hogy jó szórakozást kívánjak!
Puszmancs és örülnék majd pár kommentnek! :D
Szylu

All that I’m living for

„Sickened in the sun

You dare tell me you love me

But you held me down and screamed you wanted me to die

Honey you know, you know I’d never hurt you that way

You’re just so pretty in your pain.

Give up my way, and I could be anything

I’ll make my own way

Without your senseless hate…”

(Evanescence: The Last Song I’m Wasting On You)

(Edward szemszöge)

Lassan lépdeltem a szobám felé, és próbáltam elhessegetni a szemem elé vetülő képeket. A nap folyamán lejátszott mérkőzések között akadt néhány, aminek a kimenetele eléggé „véres” volt. Természetesen nem történt haláleset, de a fejet kivéve repkedtek a testrészek, és nem volt kellemes látvány végignézni, ahogyan a gazdátlan darabok visszakerültek a tulajdonosukra. A Cullen családból egyedül az erősebb idegzetű személyek maradtak a nézőtéren, vagyis Carlisle, Jasper és Emmett, valamint Casey sem hagyta el a helyét. A lányok úgy döntöttek pár küzdelem után, hogy eleget láttak, így – szebb szó nem lévén rá – angolosan távoztak.

Az első nap zárásaként Felix megcsillogtatta tudását, és precízen szedett ízekre egy nyomorult ördögöt, hogy a testrészeit a helyiség négy sarkában szétszórva otthagyja a pályán. Addig azt hittem, hogy erős a gyomrom, de tévedtem. Mindennek van határa…

… annak is, hogy valaki belopakodjon a szobámba és az engedélyem nélkül hozzányúljon a cuccaimhoz! Főleg a…

Dühösen csaptam ki az ajtót, hogy a lehető legjobban leblokkoljak és hirtelen mindenről megfeledkezzek. Arról, hogy hol vagyok, hogy mit keresek ott, hogy piszkosul ideges vagyok és hogy ki akartam dobni az illetőt a szobámból. És mindezt annak a tüneménynek köszönhettem, aki ott ült a zongorámnál, és olyan odaadással futtatta az ujjait a fekete-fehér billentyűkön, hogy azt a nagymesterek is megirigyelhették volna. Az ajkairól pedig olyan édesen formálták a szavakat, hogy még a lélegzetem is elakadt.

Egy kellemes pillanatig nem foglalkoztam semmivel, csak átadtam magam a megnyugvásnak, hogy aztán jeges vízként zúduljon a nyakamba a szavak jelentése.

Képtelennek tűnt, de mintha a dal minden egyes sora élesen hasító pengeként szúrt volna belém ott, ahol a legjobban fájt, hogy a következő szúrásnál még nagyobb kínszenvedést okozzon.

Aztán amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan vége is lett az egésznek. Az ének nem sokkal a zongora utolsó billentyűzenének lenyomása előtt halt el, hogy csak egy hosszan kitartott hang emlékeztessen az imént lezajlott csodára.

Bella óvatosan emelte fel a kezeit az elefántcsont billentyűkről, mintha a legtörékenyebb papírból lennének, amit nem akar megsérteni, majd kinyitotta a szemét és pár másodpercig nem vett tudomást arról, hogy én is ott vagyok a szobában.

Nagyot sóhajtott, és kecsesen kelt fel a székről, és amikor az ajtó felé tekintett, megmerevedett. Én pedig akkor jöttem rá, hogy téves volt a feltételezésem. Nem tudott rólam tudomást venni, mert nem is érzékelte, hogy ott voltam. És megint megajándékozott azon ritka alkalmak egyikével, amikor az érzelmei őszintén kiültek az arcára.

Láttam ott zavarodottságot, meglepettséget és melankóliát is. Majd villámgyorsan rendezte a vonásait, és felvette a hivatalos, hideg álarcot.

- Oh, Edward – köszörült egy aprót a torkán, amit a zavar jeleként értelmeztem. – Nem tudtam, hogy itt vagy.

- Csak most érkeztem – feleltem, és próbáltam én is belemenni a „ki a ridegebb?” játékába. – De mindez nem magyarázat arra, hogy mit keresel a szobámban.

Jól láthatóan meghökkent goromba hangnememen, de éppen ezt szerettem volna elérni. Hogy áttörjek a páncélján, és megtaláljam a gyenge pontjait. Hogy könnyebb legyen elérnem a célomat.

- Aro megengedte, hogy itt gyakoroljak, mivel ez az egyetlen zongora van az egész kastélyban – válaszolta és megemelte az egyik szemöldökét. – De természetesen ezek után nem élek ezzel a lehetőséggel. Ne haragudj, hogy kellemetlenséget okoztam.

És már ki is suhant mellettem az ajtón, hátra sem nézve és esélyt sem adva arra, hogy megmondjam neki, nyugodtan jöjjön csak, amikor akar, mert…

Megráztam a fejemet, és összeszorítottam a fogaimat.

A francba, Edward, itt már nem mész semmire a szép szavakkal és a szerelmi vallomásokkal! – rivalltam magamra. – Ha tényleg vissza akarod szerezni őt, keményen meg kell küzdened érte!

Evanescence: The Last Song I'm Wasting On You