The Cullen Brothers

Sziasztok!

Nem, ez még nem a friss, az majd csak csütörtök-péntek környékén jön. Most egy novellával érkeztem, amit lehet, hogy már páran olvastatok a Merengőn a Kívánság Üst kapcsán.
"Adott a Cullen család csajok nélkül - kivétel Esme - és hozzáteszünk még egy falka farkast is. Nincs megszokott karakter, mindenki "kivetkőzik" magából, és lazábbra veszi a figurát. A vámpírok hülyülnek, a farkasok kontráznak, egy szóval íme egy sulimentes, La Pushban eltöltött nap a Cullen fivérekkel. A 14-es besorolást Emmett komplett jelenléte miatt kellett használnom, mert nem nagyon tud vigyázni a szájára! :D Hannah-nak köszönöm szépen az ötletet, jó volt "szabad kezet kapni" és kiléptetni a szereplőket a hagyományos szerepkörből. Remélem, hogy sikerült megfelelnem az elvárásaidnak és nem okoztam nagyon nagy csalódást! Jó szórakozást hozzá minden olvasónak!"
Pusz
Szylu

The Cullen Brothers

(Avagy egy nap La Pushban)

~ Hannah ötlete alapján ~

(Emmett szemszöge)

- Emmett, menj és keresd meg Edwardot! – idéztem fel magamban Esme szavait és fintorogtam hozzá, miközben kiugrottam az emeleti ablakból. – Hamarosan suliba kell indulnotok!

- Hallottam ám! – szólt utánam, mire visszafordulva rávigyorogtam.

Basszus, akkor ez kihallatszott!

Nem kis erővel értem földet, de nem zavartattam magamat. Elindultam az erdő felé, de még visszaintegettem neki. Esmében – a nevelőanyámban, aki anyám helyett volt anyám – az volt a jó, hogy tudta, mit nem szabad komolyan vennie bennünk. Ezt egyfajta vámpírképességnek is betudhatta volna, de egyedüli nőként a családban inkább egy kifejlesztett túlélési eszköznek nevezném.

Hát, nem mindig lehetett könnyű Carlisle-lal – a nevelőapánkkal – sem, hiszen orvosként gyakran hazahozta a munkáját, na de velünk! Igazi istencsapása volt számára néha három „kamasz” srácot „nevelgetni”. A kamaszt azért tenném zárójelbe, mert bár mindegyik fivérem húsz év körülinek nézett ki, jócskán túl voltunk már a nagypapakoron is. Áldott vámpírság!

Puskagolyóként süvítettem keresztül az erdőn, miközben azon morfondíroztam, mégis hogyan fogom megtalálni Edwardot. Oh, hogy a családom bemutatását még nem fejeztem be? Vagy esetleg bele sem kezdtem?

Nos, Esméről, a vámpíranyukáról már mondtam pár szót és Carlisle neve is felmerült. Róluk azt kell tudni, hogy Carlisle változtatta át Esmét, amikor haldoklott. Tulajdonképpen mindegyikünk ereiben az ő mérge folyik – már ha lehet ilyet mondani egy vámpír esetében –, csak Jasper képez ez alól kivételt, de arról majd egy kicsit később. Nevelőapám volt a legerősebb azon vámpírok közül, akiket ismerek, hogy minden gond nélkül megharapjon egy embert, és ne engedjen a vér okozta mámornak.

Legelőször Edwardot vette maga mellé társnak, aki spanyolnáthában szenvedett – pár nap, és csórikám beadja az unalmast –, majd Esme következett a sorban, végül én zártam a mulatságot. Rajtam egy medvetámadás miatt kellett sürgősségi vámpirizálást végrehajtani – a maci záros időn belül jobblétre szenderült, ezt zárójelben megjegyezném –, és itt akkor ki is térek másik különc testvéremre, Jasperre.

Őt egy Maria nevezetű vámpírnő harapta meg, hogy segítsen neki a képességével egy ütőképes kis hadsereget szervezni, de Jazz egy idő után megundorodott saját magától, meg azoknak az embereknek az érzéseitől, akiket megölt, és lelépett. Nem messze tőlünk bolyongott, és már véget vetett volna valahogyan az életének, ha nem fut össze Edwarddal, akinek sikerült jobb belátásra bírnia, és rávenni, hogy próbálja ki a mi életformánkat. Nem meglepő, hogy valahogyan itt ragadt velünk.

Életforma… Jah, igen! Tudni kell, hogy bár vámpírok vagyunk, ergo vért iszunk, de azért másként élünk, mint a többi hozzánk hasonló társunk. Mi csak és kizárólag állati eredetű nedűt fogyasztunk, ami bár nem olyan laktató, mint a humán társadalom tagjainak a vére, de azért nem panaszkodhatunk.

A vámpírlét másik klassz adottsága, hogy különböző képességekkel rendelkezünk. Carlisle a könyörületesség adományát kapta, Esme azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. Jazz képes érzékelni, és befolyásolni mások érzelmeit, Edward gondolatolvasó, én meg egy rakat erőt hoztam magammal a vámpírrá válásomkor.

És akkor most kanyarodjunk vissza ahhoz a részhez, ami önmagában is egy találós kérdés. Hogyan találjuk meg gondolatolvasó fivérünket egy nem kis kiterjedésű erdő kellős közepén? A válasz pedig:

- Hé, várj meg! Én is megyek! – kiáltott utánam Jasper, és már csatlakozott is hozzám.

- Már csak te hiányoztál! – morogtam, de azért persze örültem, hogy itt van.

Több szem, többet lát.

- Ez a kitörő lelkesedésed egyszerűen feldob! – nevetett. – Még egy kicsit jobban örülnél nekem, és már madarat lehetne velem fogatni!

- Chh! – szisszentem fel, mire belebokszolt a vállamba.

- Amúgy mit csinálunk? – tette fel a kérdést.

- Megkeressük Edwardot! – mondtam nemes egyszerűséggel.

Jazz egy pillanatra megtorpant, és én is megálltam, majd visszanéztem rá. Erősen koncentrált valamire és eléggé elgyötört arcot vágott. Most veti be a szuperszonikus érzésletapogatós képességét, ami remélhetőleg…

- A folyónál van, nem messze a határtól – mondta, és ismét megindult. – Nem valami rózsás a hangulata, mint reggelente általában.

- Cool – szusszantottam és felkészültem egy depressziós Edwardra.

A családunkban ő volt a leginkább hajlamos arra, hogy olyan dolgokon lovagoljon, amik egyáltalán nem érintenek minket, pláne nem őt. Néha tényleg féltem tőle, hogy még a végén a világbéke problémáját is meg akarja oldani. Amilyen zseni, és amennyi felesleges ideje van neki. Basszus, lepasszolhatna pár órácskát nekem naponta!

- Megint nézegethetjük a búskomor ábrázatát – sóhajtotta Jasper, de nem nézett rám és nekem hirtelen beugrott egy ötlet.

- Mit szólnál hozzá, ha a mai napot ellógnánk? – néztem rá cinkosan.

- És mégis mit szándékozol tenni helyette? – ment bele a játékba.

- Összekötjük a kellemest a hasznossal – kacsintottam rá. – Felvidítjuk Eddy fiút és ápoljuk a szövetséges kapcsolatainkat is.

- Hogy neked mekkora ötleteid vannak! – somolygott Jasper. – Azon csodálkozom, hogy nincsen több diplomád…

- Hát, de ami megvan, azt hasznosítom is – kacagtam. – Tudod, hogy a doktori címemet „A női lélek rejtelmei, avagy hogyan legyünk igazi gentlemanek a 21. században” szakdolgozatommal és az ahhoz tartozó minden területre kiterjedő tanulmányommal nyertem el.

Kiléptünk a partra és már több száz méterről kiszúrtuk az egyik faágon fetrengő Edwardot. Néha elképedtem, hogy a legképtelenebb helyeken is kényelembe tudta magát helyezni és akár órákon keresztül mozdulatlan maradt. Ráérősre vettük a figurát, hiszen már eldöntöttük, hogy nem megyünk sehova, mármint a suli közelébe biztosan nem.

- Viszont azt se felejtsük el, hogy azt a doktori címet elég rendesen megtámogattuk – vetette közbe Edward, aki minden bizonnyal kicsipegette beszélgetésünk információit az agyunkból.

- Ha arra az új könyvtári szárnyra gondolsz komplett felszereléssel, amit Emmett lediplomázása előtt húztak fel, akkor én azt mondom, hogy az pusztán csak az egyetem megsegítése volt – poénkodott Jasper.

- Oh, én tulajdonképpen a tanári kar fizetésemelésére gondoltam, de most hogy így mondod! – vágott töprengő arcot Edward.

Lefékeztünk közvetlenül az Edward által fekvőhelynek használt fa előtt, és most már minden zavaró tényező nélkül adhattam hangot nemtetszésemnek. Karba fontam a kezeimet, és nagyon, de nagyon rondán néztem rájuk.

- Oké, oké, nagyokosok, már eleget szórakoztatok az én kontómra – morogtam.

- Látod, öregem, ilyen, amikor a fagyi visszanyal – röhögött Edward és levetődött a faágról, egyenesen elénk.

- Vazz, Jazz, nem azt mondtad, hogy depis a srác? – vontam fel a szemöldököm, és a vigyorgó Edwardra sasoltam.

- Nem, én csak azt mondtam, hogy nem valami rózsás a hangulata, hanem sziporkázó! – csatlakozott a röhögéshez másik testvérem is.

- Fenomenális! – mormoltam. – És most akkor ki vele, mit vettél be, amitől Em bátyádnak nem adtál? Mert a kicsit ki kell hagyni az ilyenekből, mi?

Edward vállat vont, és egy laza mozdulattal átugrott a folyó felett.

- Nem lehet egyszerűen csak jó a kedvem? – kérdezte a válla felett, miközben megcélozta a másik oldalon folytatódó erdőt.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Az már felettébb gyanús, ha neked csak úgy jó hangulatod van.

A következő pillanatban már Jasper is a túloldalon volt, hogy csatlakozzon öcsémhez. Értetlenül álldogáltam, és mint a képregényekben a kis kérdőjelek megjelentek a fejem fölött.

- Ti mégis hova a fenébe mentek? – szóltam utánuk. – A suli a másik irányban van.

- Az lehet, de nem te voltál oda még öt perccel ezelőtt, hogy ápolni kell a szövetséges kapcsolatokat? – kiáltotta vissza Jazz.

- Az még azelőtt volt, hogy gallyra vágtátok a kedvemet egy hazafutással – mondtam, és sértődötten leültem a földre.

Nincs az az isten, hogy én innen felkeljek, és bárhová is menjek velük! Remélem, hogy hallod ezt, okostojás! – címeztem a szavakat egyenesen öcsémnek.

Edward megtorpant, visszafordult, és az a vigyor jelent meg a szája sarkában, ami semmi jót nem ígért.

- Apropó, hazafutás! – mondta és vigyora kiszélesedett. – Azt elfelejtettem mondani, hogy Paul járt itt körülbelül negyed órával ezelőtt és azt üzeni, hogy ma ők is lógnak a suliból egyéb elfoglaltság miatt. Azt is mondta, hogy ha gondoljuk, akkor ugorjunk át hozzájuk.

És már el is tűntek az erdő fái között.

Magamban melegebb éghajlatra küldtem Edwardot és Jaspert is, majd felpattantam és utánuk vetettem magamat. Nem én leszek az, akit kihagynak ebből a buliból.

- Várjatok már meg!

(Edward szemszöge)

Gyorsan behúztam a nyakamat, hogy ne legyek útban, amikor Emmett kecsesnek nem mondható mozdulatsorral átrepült felettem, hogy a legközelebbi fa fékezze meg röppályáját. Paul elégedett vigyorral az arcán nyugtázta, hogy megint sikerült egy remek kis ütést bevinnie neki, és ezzel még jobban felhergelnie Emet. Bátyám – bár vámpírévekben mérve én voltam az idősebb, de emberévekben leelőzött, ezért tartottuk magunkat a látszathoz – kikászálódott a bozótosból, amibe azután keveredett, hogy lepattant a fatörzsről – szegény fa derékban egy kicsit megroppant – és dühös arckifejezéssel indult meg Paul felé.

A nap már lenyugodni készült, de ők még mindig nem unták meg a macska-egér játékot. Vagy háromnegyed órája nyúzták egymást, de egyikőjük sem akarta feladni.

A délelőtt és a délután is szórakoztató volt – amerikai focit játszani vérfarkasokkal több, mint szórakoztató, vagy éppenséggel a falka tagjaként vadászni is felemelő érzés –, aztán amikor Emmettre és Paulra rájött az öt perc – ami elhúzódni látszott – akkor a hangulatunk egy kicsit megcsappant. Én nem voltam ez a „spontán a másiknak esek” típusú vámpír, Jazz meg főleg nem és a quileute fiúk is tudták, hogy hol a határ. Em és Paul ellenben…

Mindkettőjük gondolatai a másik kicselezése körül forogtak, a nézők – azaz mi – viszont már kezdtük unni ezt egy kicsit. Mit lehet negyvenöt percen keresztül szenvedni a másikkal? Egy egyszerű mozgássorozat, és meg van oldva a helyzet. Így vélekedett az egyik faágon üldögélő Jazz is.

- Mit gondolsz, kié lesz a menet? – szólalt meg mellettem Jacob.

- Hát, a bátyám most eléggé pipa, szóval nagy a valószínűsége, hogy hibázni fog, és akkor Paul K.O.-val győz – osztottam meg vele a nézeteimet.

- Lehet, hogy igazad van – csatlakozott a beszélgetéshez Jared is –, de Paulnak pár ilyen jól sikerült megmozdulása után általában elszáll az agya, és azt hiszi, övé a menet, közben meg… - harapta el a mondatot, de csak azért, mert a két fiú olyan erővel esett egymásnak, hogy az már figyelemreméltó volt.

Szerencse, hogy La Pushban nem voltak titkok, így mindenki tudta, mi lehet az az égtelen zaj, ami az erdőből szűrődhetett le a rezervátumba. Jobban mondva tudhatták, hogy kik a zaj okozói és nem nagyon izgatták magukat miattunk. Az első látogatásunk alkalmával egy öreg quileute meg is jegyezte, hogy amíg ilyen becsületes képünk van, addig nincs mitől tartaniuk. Majd hozzátette, hogy azért a farkasok jelenléte is sokat nyom a latban!

Forks volt az Egyesült Államokban talán az egyetlen hely, ahol a vámpírok és a vérfarkasok – ősi ellenségek – jól megvoltak egymás mellett. Ez többek között a vegetáriánus életmódunknak is köszönhető volt, és az a szerződés is elősegítette a békés kapcsolatot, amit még Carlisle és Ephraim Black – az akkori alfahím – kötöttek egymással, sok-sok évtizeddel ezelőtt. A barátságunkra azonban ezek nem voltak kihatással, csak a fegyverszünetet alapozták meg. Az, hogy ennyit lógtunk a farkasokkal Emmettnek volt köszönhető.

Egy vadászatunk alkalmával, két évvel ezelőtt – Jazz, Em és jómagam – jó messzire mentünk Forkstól, semleges területre – tehát nem tartozott sem a mi, sem a quileute-ök fennhatósága alá – és annyira belefeledkeztünk a zsákmány utáni rohanásba, hogy nem vettük észre, nem vagyunk egyedül. Samnek és a falkájának is ott akadt valami dolga, és ők is éppen csoportos vadászatot tartottak. Em már degeszre ette magát, de heccből egy szarvas után suhant, és ezt a szarvast nézte ki magának Paul is. Későn kaptunk észbe, és a két fiú – Em az ösztöneire hagyatkozva vámpírként, Paul szintén ösztönlényként és nem mellesleg vérfarkasként – már száguldott is szegény szarvas után. A vége természetesen az lett, hogy összeütköztek és kis híján elszabadult a pokol. Paul nem kicsit pöccent be, de Emmett, szokásához híven elütötte az egész helyzetet egy idióta poénnal, és bátyám morbid humora nagyon is bejött a farkasoknak, főleg Paulnak, aki rokonlélekre talált testvérem személyében. Ennyi a történet, röviden, tömören. Azóta többször is voltunk már vadászni a falkával – mint például a mai nap –, és nagyon klassz dolog.

Azt viszont már nem nevezném klassz dolognak, hogy Em és Paul nem bírnak megülni a hátsójukon, és folyton azt akarják kideríteni, melyikük az erősebb. A vérfarkasok – sajnos – képesek arra, hogy emberi alakjukban is ugyanolyan erősek legyenek, mint állat képében, így semmi akadálya nincs annak, hogy a két, hétéves szintjén megrekedt óriás állandóan piszkálja egymást… Csak a mi idegeink kezdik felmondani a szolgálatot.

Jasper volt az, aki megelégelte a srácok marakodását és elkiáltotta magát:

- Sam közeledik hét óránál!

Több sem kellett a fiúknak, egyből eleresztették a másikat, és olyan arcot vágtak, mint akik most léptek ki a templomból. Sam, a jelenlegi alfahím, nem nagyon díjazta, ha a srácok egymást „gyilkolászták”, bár az ellen semmi kifogása nem volt, hogy velünk lógtak, sőt… A vámpír-vérfarkas baseball meccseket még ő sem hagyta ki.

Most azonban csak Paul, Jake és Jared lógtak a suliból. Vagyis a többiek – Quil, Embry és Sam – is, de ők a barátnőiknél – bevésődés a jó szó a kapcsolatukra – töltötték a mai napot. A bevésődés egy eléggé komplikált dolog a vérfarkasoknál, ami tulajdonképpen azt eredményezi, hogy amikor rátalálnak a megfelelő partnerre, aki a leginkább alkalmas arra, hogy továbbörökítse a farkas gént, ő fogja kitölteni az életüket. Ez olyan, mint a vámpíroknál a szerelem: csak egy párt választanak maguknak egész létezésükre.

Sam a legelső szerelme unokatestvérébe, Emilybe, Embry egy Kate nevezetű lányba, míg Quil egy Claire névre hallgató három éves leányzóba vésődött bele. Igen, ez az a természetfeletti hatalom, ami nem válogat.

A másik három fiú azonban még nem találta meg azt a tökéletes személyt, akivel az életüket le tudnák élni, így minket boldogítottak.

- A francba, Jazz, pedig már éppen nyertem volna! – förmedt rá Emmett testvérére, aki a röhögéstől majdnem lefordult a faágról.

- Csak szeretnéd – vigyorodott el Paul és megveregette Em hátát. – Kicsináltalak volna, ha kapok még három percet!

- Oké, ezt akkor lejátsszátok majd valamikor máskor – vetette fel az őrült ötletet Jake. – Most mit szólnátok hozzá, ha beugranánk a városba egy kicsit körülnézni?

- Zsír – ujjongott rögtön Emmett és újra előjött gyermeki énje. – Legalább tanulmányozhatjuk az új felhozatalt és a friss húst!

Paul, Jake és Jared egyszerre kapták fel a fejüket és meresztettek furcsa szemeket bátyámra. Mi Jasperrel majdnem megfulladtunk az elfojtott nevetéstől és arra vártunk, hogy mikor esik le Emnek a szitu.

És három… kettő… egy…

- Oh, bocsi – kuncogott zavartan testvérem és megvakarta a fejét. – Idióta szófordulat, tudom. De ez még nem jelenti azt, hogy komolyan is kell venni.

- Főleg nem tőled – nyögte ki Jazz nagy nehezen két néma röhögőgörcs között, mire mindenki tüdejéből egy felszabadult nevetés tört elő.

Percekig csak nevettünk, Jazz le is esett a fáról, és amikor már a farkasok is levegőhöz jutottak Paul megszólalt:

- Azt hiszem, hogy ezen görbe nap tökéletes megkoronázása lesz egy még görbébb este – mondta, és megindult a fák felé.

Jake és Jared is követték őt, csak mi maradtunk még ott tanácskozni, hogy vajon mennyire fogja Esme és Carlisle kitekerni a nyakunkat.

- Ha már egy napot lógtunk, egy este nem ronthat annyit a helyzetünkön – vélekedett Emmett, az örök optimista. – És ennyi görbeség ráfér a fivéreimre, főleg rád, Eddy fiú – csapott a hátamra és egy olyan vigyort eresztett meg, ami semmi jót nem ígért.

Rám nézve biztos, hogy nem…

Jasper csak megrázta a fejét, és csatlakozott a tisztás szélén várakozókhoz.

- Érzem, hogy nagyon hosszú éjszaka elé nézünk – sóhajtottam és megforgattam a szemeimet, majd a többiek után iramodtam, mielőtt még teljesen magamra hagytak volna a lassan sötétségbe burkolózó irtás kellős közepén.

VÉGE