Before the Dawn - 8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Én nem vagyok vele annyira sem elégedett, mint amennyire szoktam - általában nem szoktam az lenni, de azért ki merem engedni a kacsóim közül - és félve teszem fel, mert nem érzem az igazinak. De Ti majd megmondjátok!
Kivételesen két szemszög, két különböző egyéniségtől... ;)
Pusz
Szylu

„Keresd meg a lányt”

„Beszélj hozzám

Mondd újra el

Hogy a világ botrány

De holnap mégis élni kell”

(Ákos: Adj hitet)

(Edward szemszöge)

Casey befejezte a „mesélést” és elégedetten megvillantott felém egy ezer wattos mosolyt, mint aki jól végezte dolgát, és most várja a jutalmat. Én viszont csak magam elé meredtem mozdulatlanul, és Bella utolsó mondata visszhangzott a fejemben újra, és újra, mintha a szalag megakadt volna.

„Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért!” – mondta. – „Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért!”

Ennyi hát a nagy rejtély.

- Min gondolkozol? – ült fel egy könnyed mozdulattal az ágyon Casey és kénytelen voltam ránézni.

- Csak azon, hogy végre megértettem – sóhajtottam fájdalmasan.

- Oh, és mit is? – tudakolta kíváncsian.

- Azt, hogy Bella egy másik vámpír miatt lett azzá, amitől én próbáltam megóvni – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen elviselnem Casey sajnáló tekintetét.

Azt hittem, hogy az évek alatt eléggé kiismertem már őt ahhoz, hogy tudjam, hogyan fog reagálni, de mint mindig, most is meg tudott lepni. Lesajnáló tekintet helyett valami mást kaptam, amit nem tettem egykönnyen zsebre.

Olyan gyorsan és fürgén pattant fel mellőlem és olyan szélsebesen termett a polcom mellett, hogy szinte nem is tudtam szemmel követni. A következő pillanatban aztán fejen talált valami kemény, amit egy másik, majd egy újabb követett.

Behúztam a nyakamat, így sikerült elkerülnöm az újbóli találkozást az egyik könyvemmel, amit Casey akkora hévvel vágott hozzám – jobban mondva vágott volna hozzám –, hogy a lapok kihullottak a keménykötésből, ahogyan a könyv gerince nekivágódott a szemközti falnak.

- Hé, mégis mi a francot művelsz? – vontam fel a szemöldököm, de ezen apró testi reakció miatt nem ügyeltem eléggé, így A rózsa neve – Umberto Eco egyik remekműve – pont homlokon talált.

- Megpróbálom betörni azt a kemény fejedet! – sziszegte összeszorított fogain keresztül, és elkapta a következő keményfedeles regényt, ami a keze ügyébe került.

Eldobni már nem tudta, mert a szobába belépő Emmett egy laza mozdulattal kikapta a kacsói közül és megeresztett felé egy elbűvölőnek szánt vigyort.

- Hidd el, én éveken keresztül próbáltam, de nagyobb falat, mint hinnénk – kacsintott Casey-re, aki dühösen fújtatott egyet és elindult az ajtó felé, ahol Jasper támasztotta a félfát.

- Hello, kislány – köszönt neki egy hűvös mosolyt felvillantva.

- Nem vagyok kislány – dühöngött Casey, és megtorpant Jazz előtt, aki elállta az útját.

- Akkor hello, Edward barátnője – puhatolózott tovább finoman Jasper.

- Maradjunk akkor inkább a kislánynál, mint hogy ennek az idióta vadbaromnak a barátnője legyek – mondta és vállával lökve egyet Jazzen, kivágtatott a helyiségből.

De még előtte odakiáltott nekem, hogy „Ez még nem lerendezett meccs!”

Megforgattam a szemeimet, és körülnéztem a szobámban, hogy milyen károkat okozott Casey dühkitörése. A padlón és az ágyamon ott feküdt a Vörös és fekete, a Bűn és bűnhődés, a Nyomorultak és az Üvöltő szelek egy-egy példánya, és csodával határos módon csak a falnak csapódott Nyomorultakat viselte meg ez a kis incidens. Úgy látszik, hogy mégsem annyira kemény a fejem, mint hiszik.

- Hú, apám, piszok mázli, hogy nem hoztad magaddal A gyűrűk urát vagy a Narnia krónikáit – jegyezte meg Emmett, és felvéve egy könyvet mellőlem arrébb tette, majd lehuppant az ágyam szélére. – Vagy képzeld el, ha a karmai közé kaparintja a Háború és békét! – szörnyedt el, de persze csak tettette. – Azon csodálkozom, hogy nem kaptál agyrázkódást, mert valljuk be őszintén, hogy a barátnőd elég jó formában van, már ami a fizikumát illeti.

- Casey nem a barátnőm – nyögtem és hanyatt dőltem az ágyon.

- Oké, akkor csak nagyon szeretne a barátnőd lenni – fűzte tovább Emmett és kényelembe helyezte magát mellettem.

- Nem, nem akar az lenni – mormogtam az orrom alatt.

- De egészen úgy viselkedett, mintha… – jegyezte meg Jasper, aki időközben beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Csak barátok vagyunk – beszéltem továbbra is tőmondatokban, mert bár nagyon örültem neki, hogy megszabadítottak egy időre Casey-től, de nem repestem az örömtől, hogy ők viszont a nyakamon maradtak.

- Oh, és milyen mélységű barátok, ha szabad megtudnom? – kacsingatott felém Em és arcrepesztően vigyorgott.

Sem erőm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy elviseljem őrült bátyám fantáziadús eszmefuttatásait, ezért kertelés nélkül kimondtam azt az egy mondatot, amitől mindkettőjük arcára odafagyott a mosoly:

- Én változtattam át Casey-t hét évvel ezelőtt.

(Casey szemszöge)

Dühösen caplattam végig a fáklyákkal megvilágított folyosón és magamban cifrábbnál cifrább szavakkal illettem Edwardot, amiért ilyen teszetosza, tökkelütött, idióta vadbarom. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire ütődött, és nem látja a fától az erdőt. Csak egy agyament vámpír lehet olyan, mint ő!

Olyannyira lefoglalt Edward szapulása, hogy egyenesen belerohantam egy, a sarkon beforduló alakba.

- Bocs – dünnyögtem fel sem nézve. – Nem láttalak.

- Hát, ilyen cifra káromkodások közepette én se látnék, se hallanék – válaszolta a vámpír csengő hangon, és végre egy kis vidámságot is véltem felfedezni benne.

Felkaptam a fejemet és döbbenten bámultam az előttem álló Bellára. Most nem azt a ruhát viselte, amit a legutóbbi találkozásunkkor, hanem egy kissé megszaggatott farmert, egy tornacipőt és egy fehér trikót, amire egy fekete, hosszú kabátot vett fel.

- Bella? – adtam végre hangot az értetlenségemnek. – Te hogy kerülsz ide?

Elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

- Egy pillanatra komolyan úgy néztél rám, mintha szellemet láttál volna – mondta egy apró mosoly kíséretében. – Amúgy Emmettet és Jaspert keresem. Nem futottál velük véletlenül össze?

Értetlenül ráztam meg a fejemet, mert még mindig nem tértem magamhoz, amit ő annak tudott be, hogy nem is tudom, kikről beszél, így magyarázni kezdett.

- Emmett egy kétajtós szekrénynek álcázott medvebocs, akinek az arcára van égetve egy jellegzetesen idióta vigyor, Jasper pedig szikár, mézszínű hajú vámpír, tele harapások hegeivel.

- Jaj, de azt hiszem, hogy tudom, hova mentek – kaptam észbe, és egy zseniális terv kezdett körvonalazódni a fejemben. – Gyere velem!

Elkaptam a csuklóját és magam után vonszoltam vissza a folyosón oda, ahonnan jöttem. Bella tartotta velem a lépést, de azért nevetős hangon hozzátette:

- Casey, nem élet-halál kérdése, nyugi! Nem kell ennyire sietni.

Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha szóval tartom, még mielőtt rájön a turpisságra.

- Miért is keresed őket? – tudakoltam, és tényleg érdekelt a válasza.

- Megbeszéltem velük, hogy vadászat után gyakorolunk egy kicsit, mert nem tudni, hogy holnap melyikünk fog sorra kerülni az első napon. – Éreztem, hogy rántott egyet a vállán. – Lehet, hogy semelyikünk, lehet, hogy mindhárman.

- És miért nem azzal az alacsony nővéreddel… – turkáltam egy név után a memóriámban, amit Edwardtól hallottam, de nem voltam benne biztos, hogy a másik három női név közül melyik tartozik a jövőbelátó kis filigrán teremtéshez.

- Alice – sietett a segítségemre Bella.

- Igen – bólintottam, miközben továbbra is húztam magam után őt. – Miért nem vele gyakorolsz?

- Mert Alice folyton csal – szusszantotta dühösen. – Mármint nem tehet róla, mert ez a képessége, de nagyon remélem, hogy nem kerülök vele össze.

Alig hagyta el a mondat a száját, már meg is érkeztünk Edward szobájához, aminek csukva volt az ajtaja. Hallottam a másik oldalról átszűrődő hangokat – éppen Jasper beszélt – és Bella is hallhatta. Azt pedig nem engedhettem, hogy Edward megszólaljon, és ezzel elrontsa a nagy lehetőséget, ezért gyorsan bekopogtam, és meg sem várva a bebocsátó „Szabad.” vagy a fenébe elküldő „Ne zavarj!” szavakat be is nyitottam.

Természetesen behúztam magammal Bellát is, aki amint meglátta az ágyon ücsörgő Edwardot, lemerevedett és a szemei tágra nyíltak.

- Uraim, kifelé! – szóltam oda Bella bátyjainak, akik szintén ledöbbentek. – Most! – pirítottam rájuk és olyan rondán néztem, hogy jobbnak látták, ha olajra lépnek.

Bella és Edward csak bámulták egymást és egy hang sem jött ki a szájukon. Elkaptam a zárból a kulcsot és az ajtóhoz léptem. Mielőtt azonban becsuktam volna, még megjegyeztem.

- Addig nem jöttök ki, amíg meg nem beszélitek a dolgot. – Erre mindketten felém kapták a fejüket. – És igen, ezt halálosan komolyan gondolom!

Azzal becsaptam az ajtót, és a kulccsal kettőt fordítottam a záron. Roppant elégedetten poroltam le a kezemről a nem létező port, és amikor megfordultam, két arany szempár meredt rám.

- Most meg mi van? – kérdeztem az Emmett-Jasper párostól.

- Te őrült vagy – jegyezte meg a szőke hajú srác, Jasper.

- Komáljuk az őrülteket – tette hozzá Emmett, és elvigyorodott, ahogyan a hónom alá nyúlva elkapott, és húzni kezdett.

A másik oldalról Jasper fedezte, és ilyen díszes kísérettel szambáztam…

- Mégis hova visztek? – tettem fel a kérdést, amit az első pillanatban kellett volna.

- A főőrültek egyikéhez – kuncogta Emmett, mire Jasper felé mordult. – Jó, jó! – védekezett feltartott szabad kezével.

- Be kell, hogy mutassunk a feleségemnek – tette hozzá a szőke, és a „feleség” szónál megtelt a hangja szerelemmel.

Pfúj!

De csak ennyit kérdeztem:

- A feleségednek?

- Igen, Alice-nek – válaszolta Emmett és már be is terelt egy szobába.