Before the Dawn - 9. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Felkerül hát nagy nehezen a fejezet második része is! Tudom, hogy rövid, de ezt ilyenre terveztem! :D
Jó szórakozást hozzá! ;)
Pusz
Szylu

Élj a mában (Második rész)

„A gyönyörű őrület
Örökre elveszett
De tudom hogy elveszteni
Is megérte”

(Ákos: Kezem a fegyveren)

Nem tehettem róla, de a szemem tágra nyílt, úgy néztem vissza az aranybarna szempárba, ami lágy árnyalatot vett fel, mint általában a vadászatok után. A szavaknak külön-külön volt értelmük, de az egész mondatot már nem tudtam felfogni. Mintha átmosták volna az agyamat, csak bámultam ki a fejemből és nem lehettem valami szívderítő látvány. Végül nagy nehezen sikerült kinyögnöm.

- Bella.

Bella felemelte a jobb kezét és gyengéden simított végig az arcomon. Olyannyira finoman érintették ujjai a bőrömet, hogy ha nem láttam volna, azt hiszem, csak álmodom, vagy hallucinálok. Aztán odahajolt hozzám, és ajkai lepkeszárny finoman súrolták a homlokomat.

- El tudlak engedni – suttogta és feje visszahanyatlott a padlóra. – Képes vagyok rá.

Egyenesen a szemembe nézett és elszántság csillant a tekintetében. Szóra nyitottam a számat, hogy rákiáltsak, vegye végre észre a valóságot, és nézzen szembe vele, de a fejünk fölött halkan kattant a zár, majd kicsapódott az ajtó.

A küszöbön pedig ott tolongott Alice, Casey és Emmett. Alice kivételével mindegyikőjük arcát hatalmas vigyor terítette be. A pöttöm kobold csak megcsóválta a fejét, és fáradtan felsóhajtott.

- Látom, sikerült vízszintesbe hoznotok a dolgokat! – jegyezte meg Casey, akinek sikerült levakarnia az idétlen vigyort a képéről.

- Huh, ez hátborzongató! – nézett rá Em és felvonta a szemöldökét.

- Hát, szerintem meg egyáltalán nem! – csattant fel Casey és dühösen karba fonta a kezeit. – Csak ki kellett volna tenniük az ajtóra a „NE ZAVARJ!” táblát.

- Nem, nem arról beszélek! – hurrogta le Emmett és legyintett. – Az ilyen látványhoz már hozzá vagyok szokva. Az a hátborzongató, hogy a számból vetted ki a szót!

- Jah – mosolyodott el ismét Casey és visszafordult felénk. – De most nincs igazam? Mondtam, hogy ha értelmes emberek módjára leültök és megbeszélitek a dolgot, akár még jó dolog is kisülhet belőle.

- Én a jó szó helyett az élvezetest használtam volna – krákogta közbe Emmett, mintha csak a torkát köszörülte volna meg.

- Ott a pont – mondta a másik főkolompos és összepacsiztak a medvével, mint akik jól végezték dolgukat.

Alice utat vágott magának kettőjük között – a szellemes kis szópárbaj közepette ő valahogyan visszaszorult a küszöbről a folyosóra – és egyenesen hozzánk lépett.

- Edward, ha megkérlek, leszállnál a húgomról? – kérdezte és egy apró mosolyt is felvillantott. – Egy kis dolga akadt!

Már maga a helyzet is abszurd volt, hát még arról nem is beszélve, hogy az ajtóban megjelent Lena, és az első sorból nézte végig, ahogyan lekászálódok Belláról, majd a kezemet nyújtom neki, hogy segítsek. Alice azonban megelőzött és egy telefont nyomott Bella kezébe.

- Három perccel ezelőtt hívott, és megkért, hogy hívd vissza – hadarta el egy szuszra, mintha az élete függne tőle. – Eléggé fontosnak tűnt a hangja, már ha össze lehet egyeztetni az ő személyét meg a komolyságot.

Alice hangjából tisztán ki lehetett hallani, hogy bárki is volt az, aki három perccel ezelőtt telefonált, nem nyerte el a pöttöm vámpír tetszését, és rokonszenvét.

Bella szusszantott egyet, majd kecsesen talpra szökkent, és mit sem törődve a bámuló közönséggel – ez alatt természetesen Casey-t, Lenát és magamat értettem – kisétált az ajtón – az ott összeverődött „tömeg” úgy vált szét, mint a Vörös-tenger –, miközben a rejtélyes idegen számát tárcsázta.

Lena úgy nézett Bella után, mintha egyenesen szellemet látott volna, és nem tudta feldolgozni az információkat.

- Lent találkozunk a verseny előtt – intett oda nekem Em, és máris Bella nyomába szegődött, hogy olyan kérdésekkel traktálja, mint „Melyik országrészen van éppen?, vagy „Idejön?”.

Alice megcsóválta a fejét, és megveregette a vállamat, majd az orra alatt dünnyögve kivonult a helyiségből – határozottan azt véltem felfedezni a mondatban, hogy „igazán békén hagyhatná Bellát, és akkor végre tehetném a dolgomat, hogy mindenki boldog legyen” –, hogy magára hagyjon a zavarodott Casey-vel és az egyre dühösebb Lenával.