Before the Dawn - 9. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Meghoztam a feji első részét, aminek a vége miatt természetesen teljes mértékben vállalom a felelősséget, de mentségemre szolgáljon, hogy terveim szerint holnap jön a második felvonás. ;)
És az is szép jövőt ígér, hogy holnaptól kezdve egészen 27-ig otthon leszek, ahol nyugalom, béke és csend vesz majd körül, tehát egy hosszabb lélegzetvételű fejezetre számíthattok azon a hétvégén! Viszont az utána való hét sajnos ki fog maradni, mert ZH-hetem lesz... De erről majd úgyis tájékoztatlak Benneteket, ha eljön az ideje! ;)
Most nem riogatlak Titeket, csak hagyjatok életben!
Pusz
Szylu

Élj a mában

„A gyönyörű őrület
Örökre elveszett
De tudom hogy elveszteni
Is megérte”

(Ákos: Kezem a fegyveren)

Már vagy három órája voltunk bezárva a szobámba kettesben Bellával, de a Casey által várt beszélgetés elmaradt. Bella az ablakpárkányon ült és kifelé bámult az üvegen keresztül a még alvó városra, miközben ujjaival szórakozottan babrálta a térdén lévő szakadást a farmerján. Én a szoba túlsó végében ültem a fal mellett a földön és próbáltam nem kecses alakját mustrálni. Tekintetem azonban mindig visszatért ívelt nyakára, formás lábaira és szemet gyönyörködtető arcára. Nem szóltunk egymáshoz, csak olyankor hangzott el egy-egy mondat – de az is az ő szájából –, amikor rajta felejtettem a tekintetemet. Mint például most is.

- Megint bámulsz! – mondta nagyot sóhajtva.

- Bocs – morogtam az orrom alatt és a padlót fixíroztam, egészen addig, amíg egy reccsenő hangra nem lettem figyelmes.

Automatikusan kaptam fel a fejemet, és néztem ismét Bellára, aki dühösen szusszantott egyet és ernyedten dőlt hátra. Most pillantottam meg, hogy a farmerján lévő szakadás még nagyobb lett és most már az egész térde kilátszott.

- Idegesnek tűnsz – jegyeztem meg mintegy mellékesen és figyelmemmel az ablakkeretet tüntettem ki.

- Két óra múlva kezdődik a verseny – mormogta és karba fonta a kezeit. – Szerintem nagyon is normális, sőt mi több, emberi reakció az, ha ideges vagyok.

Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Emberi reakciónak titulálta az idegességét, tehát még mélyen valahol emberként tekint magára.

- Azt hittem, hogy miattam van.

Erre a kijelentésemre felém kapta a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét.

- Arra gondoltam, hogy talán frusztrálva érzed magadat, amiért összezárva kell lenned velem – magyaráztam tovább, és még az is sikerült, hogy lezserül megvonjam a vállamat.

- Ez miért lenne számomra frusztráló? – nézett továbbra is értetlenül.

- Hát, azok után, ami pár órával ezelőtt történt a sikátorban… – haraptam el a mondatot és felvillantottam egy apró kis mosolyt.

Bella egy pillanatra láthatóan meghökkent, aztán egy apró kuncogás csúszott ki a száján, ami végül hangos nevetésbe torkollott. Kellett vagy fél perc, mire visszanyerte „lélekjelenlétét” és meg tudott szólalni.

- Kérlek, ne légy nevetséges! – mondta, amivel földig alázott.

Nyeltem egyet, hogy eltűntessem a keserű ízt a számból, és már éppen valami frappáns visszavágáson törtem a fejemet, amikor fény csillant a Bella háta mögötti ablakban. Felkelt a Nap, ami nem lett volna annyira nagy baj, ha nem egy vámpír csücsül a párkányon és a lassan ébredő embereknek nem szúrna szemet egy csillogó valaki az egyik ódon épület tornyában.

A narancssárga fénysugár lustán futott végig először Bella lábain, majd a hasán és a karjain, míg végül elérte az arcát is, amit káprázatos ragyogásba burkolt.

Nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Az agyam abban a pillanatban ért utol, amikor megragadtam Bella karját, és egy határozott mozdulattal lerántottam őt a beugróból. A mozdulatsor olyan hevesre sikeredett, hogy teste az enyémhez simult, és azzal a lendülettel már le is vett a lábamról. Szó szerint.

- Aucs! – mérgelődött és dühösen fújta ki arcából a kósza tincseket. – Te teljesen meg vagy húzatva?

Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, felült rajtam és apró ökleivel ütlegelni kezdte a mellkasomat. Egyáltalán nem fájt, de tudtam, hogy ez csak a megszokás. Ha tudna, bánthatna.

- Még hogy én vagyok meghúzatva? – néztem rá szigorúan, és elkapva a csuklóit megfordítottam a testhelyzetünket. – Nem én gondoltam úgy, hogy premier plánból csillogtatom meg a bájaimat fél Volterrának!

Láttam, hogy Bella száján egy apró „Oh” csúszott ki, aztán beleharapott az alsó ajkába és elfordította a fejét. Meredten bámultam őt, és még a dühöm is azon nyomban elszállt, ahogyan megláttam a bűntudattól eltorzuló arcát.

Kezdtem rájönni, hogy nem is olyan nehéz olvasni arcvonásaiból, ha tudom, hogy mit kell keresnem. És ha elég közel vagyok hozzá, és ha tudom, hogy emberként hogyan reagált volna és ha… és ha… Annyi feltételes mód volt ebben az egy mondatban, hogy a tudatra összeszorult rég nem dobogó szívem. Soha nem leszek elég közel hozzá, soha nem fog már emberként reagálni. Amint vége a versenynek elmegy és nem hagy maga után mást, csak a fájdalmas ürességet, és a tudatot, hogy soha nem voltam neki elég jó. Nem voltam méltó arra, hogy szeressen.

- Néha még elfelejtem – szólalt meg halkan és kitartóan fürkészte a sarok egyik pontját.

Zavarodottan ráztam egyet a fejemen, és most rajtam volt az értetlenkedésben a sor.

- Mit? – kérdeztem, és meglepetten vettem észre, hogy a hangom alig több, mint halk suttogás.

- Azt, hogy most már nem vagyok ember. – Lassan fordította felém a fejét és szemében valamiféle fájdalom csillant meg. – Hogy bár egy örökkévalóságot kaptam, de ezért le kellett mondanom bizonyos dolgokról. Mint például az emberi barátaimról, nagyrészt a szüleimről, a napfényről és rólad.