Vérvörös alkonyat - 48. fejezet (Part 2)

Sziasztok!

Tudom, hogy nem így egyeztünk meg, de valami közbejött! (Apropó, tud valaki egy jó bérgyilkost? :P)
Viszont én is változtattam egy kicsit a dolgon, és sikerült csak két részre bontanom a fejit ezáltal, de majd később meglátjátok, hogy hol a csavar!
Ha pedig a szombatot túlélem(akkor minden túlélek ezek után!XD), akkor egy esetleges hét elejei friss benne van a pakliban, de jól kell viselkednetek hozzá! :D
Na, nem szövegelek, majd a végén!
Itt még a 20-as komihatár játszik, aztán váltunk a rendesre!
Pusz
Szylu

„Tudom, hogy merre jársz”

„Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy”

(Ákos: A világ legvégén)

(Mac szemszöge)

- Te most viccelsz velem? – ugorott fel a fotelből Bella és lassan én is felkeltem. – Mondd, hogy csak szórakozol! Nem mehetsz el!

- Bells, figyelj… - kezdtem volna bele, de apró kezeit a számra tapasztotta és dühtől sötétedő szemekkel meredt rám.

- Nem, te figyelj! – csattant fel és még mindig nem eresztett el. – Attól, hogy Edward meg én együtt vagyunk, az nem jelenti azt, hogy téged hanyagolni foglak. A legjobb barátom vagy, ezt nem szabad elfelejtened!

- Ne ahéz mehek eh, me di… - próbáltam érvelni, de Bella keze nem sokat segített a dologban.

Elvette a tenyerét, mire színpadiasan megtapogattam az állam és még roppantottam is rajta egyet. Bella durcásan karba fonta a kezeit és nagyon rondán nézett felém. Elvigyorodtam, bár a helyzet koránt sem volt mulatságos. Éppen egy búcsúzkodást kellett letudnom.

- Azt mondtam az előbb, hogy nem azért megyek el, mert ti együtt vagytok. – Mélyről jövően felmordult, ahogyan hazugságon kapott. – Rendben, nem csak azért megyek el, mert ti együtt vagytok – helyesbítettem.

- Hanem? – kérdezte és felvonta szemöldökét, amik között két apró ránc jelent meg.

- Közel kilencven évig éltem egy helyben és ez egy kicsit kiborított. Tizenöt esztendeje, mióta vegetáriánus vagyok, nem nagyon tartózkodtam sehol sem egy hónapnál tovább. Denalival meg egyenesen rekordot döntöttem – mosolyodtam el. – És különben is…

Nem, ezt már nem mondhatom el neki. Az már sok lenne. Kinéztem a havazó tájra.

- Különben is? – fordította maga felé a fejemet.

- Különben is, hamarosan ti is elmentek – mondtam egy másik választ.

- Nem ezt akartad kinyögni először – tapintott rá ismét a lényegre.

Felsóhajtottam, és már tudtam, hogy nincs más választási lehetőségem. Túlságosan éleslátású ahhoz, hogy ezt a maszlagot bevegye csak úgy, a két szép szememért.

- Már az ideérkezésed előtt le akartam lépni, de aztán amikor összekaptál Edwarddal – felhúztam az orrom a névnél –, és láttalak szinte szétesve a garázsnál, akkor úgy döntöttem, hogy maradok – vallottam be őszintén.

- Nem tudhattad, hogy ide fogok jönni – tiltakozott, és keze lecsúszott az arcomról.

- Nem, nem tudhattam, de jó esély volt rá, ugyanis itt él az egyetlen klán Amerikában, akik vegák – mondtam. – Meg pár napot még várhattam, amíg kiderült, hogy mit is óhajtasz tenni.

- Oh – sóhajtotta és hátat fordítva az ablakhoz sétált. – Miért?

- Egyszerűen megkedveltelek, és meg akartalak ismerni személyesen is – vontam vállat.

- És most, hogy már megismertél, le is lécelsz – súgta. – Tehát már nem kedvelsz.

- Anyám, nők! – fakadtam ki. – Tudtok ám kombinálni, de rendesen! Tudod nagyon jól, hogy most baromi nagy hülyeséget hordasz össze!

Visszafordult felém, és a napfelkeltében láttam megcsillanni a szemeit. Gyönyörű volt, ahogyan ott állt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mennyire rohadtul mázlista ez az Edward Cullen.

- A kedvemért sem maradnál? – kérlelt.

Megráztam a fejem.

- Tudod, hajt a vérem – válaszoltam és finoman elmosolyodtam.

- Ami technikailag nincs is – vágta rá Bella habozás nélkül.

- Aucs, most küldted haza a gyönyörű költői megmozdulásomat – jajdultam fel drámaian.

- Tehát semmi esélyem rá, hogy meg tudlak győzni: maradj! – suttogta lehajtott fejjel.

- Semmi – sóhajtottam. – Viszont szívesen megnézném, hogyan győzködsz!

Na, ezt azt hiszem, nem kellett volna mondanom, ugyanis Bella azzal a lendülettel elkapta az első keze útjába eső dolgot és hozzám vágta. Félreugrottam, de utánakaptam és ledobtam az ágyra.

- Mióta bánunk így egy T.S. Eliot kötettel? – kérdeztem szemrehányóan, de amikor megláttam az arcát, minden bosszúságom elszállt.

Szív alakú arca elkínzottan nyúlt meg és ha nem lett volna vámpír, esküdni mertem volna rá, hogy el is sírja magát.

- Jaj, ne csináld már! – sóhajtottam fel. – Ez nem a világ vége!

- Te könnyen beszélsz – suttogta.

Odaléptem hozzá, és a mellkasomra vontam. Gyengéden átölelte a derekamat, én pedig a hajába temettem az arcomat. Ez volt az az egyszerű mozdulatsor, ami összekötött bennünket a legelső pillanattól kezdve.

- Emlékszel, amiikor megérkeztél Denaliba, és mindenki úgy bámult rád, mint valami mutánsra? – kérdeztem csendesen.

- Te voltál az egyetlen, aki nem kérdeztél semmit, csak megöleltél és azt mondtad…

- „Örülök, hogy találkoztunk” – fejeztem be Bella mondatát.

- Hiányozni fogsz – szipogta.

- Te is nekem, Bells – sóhajtottam. – Te is nekem.

Kibontakozott az ölelésemből és káprázatos aranybarna szemeit rám emelte.

- Segítek pakolni – ajánlotta fel, de vissza kellett utasítanom.

- Arról szó sem lehet – tiltakoztam. – Egy koszorúslány nem dolgozik!

- Kösz, hogy eszembe juttattad – morogta és visszaült a fotelbe.

Felhúzta a lábait, fejét a térdeire fektette és így nézte végig, ahogyan elpakoltam a cuccaimat. Nem volt sok dolgom, hiszen évek óta vándorló életmódot folytattam, ergo nem hordhattam magammal egy komplett gardróbszekrényt. Két bőrönd telt meg és egy sporttáska.

Amikor úgy éreztem, hogy minden megvolt, végignéztem a szobán, és meggyőződtem róla, tényleg minden a táskába került. Felkaptam a bőröndöket, de Bella megelőzött és a táska már nála volt.

Levittünk mindent a garázsba, ahol ott állt a kocsim és betettük a csomagtartójába.

- A francba, valamit elfelejtettem! – csaptam látványosan a homlokomra. – Maradj itt, mindjárt visszajövök!

Felrohantam egyenesen Bella szobájába és az éjjeliszekrényre, pontosan a tőlem kapott Üvöltő szelekre rátettem a búcsúajándékomat és a tegnap írt levelemet. Egy utolsó pillantást vetettem a szobára és már lent is voltam Bellánál.

- Azt hittem, hogy a napszemüvegemet ott fent hagytam, de nem – vakartam a fejem.

- Minek neked napszemüveg? – értetlenkedett.

- Úgy rémlik, hogy Spanyolországban rendesen süt a nap – kacsintottam rá. – Majd hívj!

- De hát, nem kéne másoktól is elbúcsúznod? – hápogott.

- Nem szeretek búcsúzkodni – vontam vállat. – És úgyis látjuk még egymást. Tudod, az örökkévalóság piszkosul hosszú!

- Vigyázz magadra! – súgta.

- Ááá, az nem az én stílusom! – vigyorogtam és megállva előtte megcsókoltam a homlokát.

Beszálltam az autóba és kitolattam a garázsból. Bella felszaladt a tornácra és onnan nézett utánam, amíg el nem tűntem a szeme elől.

Ez volt a legokosabb, amit tehettem mindkettőnk érdekében. Azt viszont már a kezdet kezdetén tudtam, hogy soha többé nem láthatom őt viszont, mert másodszorra már nem lennék képes elhagyni ilyen könnyedén. És nem is akarnám. Szerettem őt, és ezért el kellett engednem.

Végjáték:

- Aúúú, ne a fejemet üsd, abból élek, te tök!

- Neeeeemmmmmm! Mac nem mehet el! Nem teheted! Nem írhatod ki!

- Megnyugodnál egy picit és figyelnél? És ne vágd magad a földhöz, azzal nem megyünk semmire!

- Jó, hallgatlak!

(Suttogás és piszmogás a háttérből, majd...)

- Úhhhh, te... Nem tudom, hogy mi vagy, de imádlak!

- Tudom, és remélem, hogy majd ők is fognak! Vagy sem! Ez a jövő kérdése!