Vérvörös alkonyat - 46. fejezet

Sziasztok!

Amint látjátok új dizi került fel, ami ismét bOri kezem munkája, és bár egyszerű, de mégis nagyszerű! Nekem nagyon tetszik, személy szerint, egy kicsit nyáriasabb... :D
A felpakolásnál segítségemre volt Pupi, aki a bétázást is a vállaira vette és ezért mindkettőjüknek hatalmas hála! Amúgy, hogy tetszik az új kinézet, és a három oszlop? Van valami probléma vele, nem lehet komit írni, vagy ilyesmi? Tessék kiabálni!
Ezzel a fejivel szeretnék boldog névnapot kívánni Asunak, és viva Espana!XD Jah, tegnap volt öröm, boldogság, mert világbajnokok vagyunk! :D
És ezzel a fejivel búcsúzom Bella1213-tól is, aki befejezi az írást, és most egy ronda szót akartam írni, hogy mennyire fog hiányozni, de inkább nem teszem! Csajszi, imádtalak és imádni is foglak!
A fejiről annyit, hogy végre egymásnak esnek, de úgy istenigazából! Na, de vajon kik? Ez is kiderül majd!
Komikkal nem fukarkodni, mert az előzőnél is csak 30 jött és nem ebben állapodtunk meg! *duzzogva karba fonja a kezeit*
A függővég pedig, függővég!
Pusz
Szylu

Bizalom

„Ha elérhetetlen, szent a cél
Az elbukás is ünnepély”

(Ákos: 1956)

(Edward szemszöge)

Leállítottam a motort a ház előtt és csak miután Bella leszállt, utána követtem én is. Mosolyogva karoltam át a derekát és így indultunk el az ajtó felé, de a gondolatok áradata és intenzitása miatt megtorpantam. A tornác széle felé kaptam a fejemet és megpillantottam az oldalsó lépcső legtetején ülő alakot.

Fejét a tenyerébe rejtette és átadta magát az emlékeinek, amik szó szerint megdermesztettek. Óvatosan, de határozottan elengedtem Bellát és hátráltam egy lépést, hogy még véletlenül se érintkezzem vele, és ne kelljen látnia azokat a képeket, amiket nekem.

- Edward – suttogta rémülten Bella és gyönyörű szemei tágra nyíltak.

Megráztam a fejem és feltartottam a kezem, figyelmeztetve, hogy ne jöjjön közelebb. Összeszorítottam az állkapcsomat és lehunytam a szemeimet.

Az emlékek annyira elevenek voltak, annyira valósak és annyira borzalmasak, hogy teljesen a hatalmuk alá kerültem.

Az a szoba, telis tele hullákkal és a kislány a tengerkék, kisírt szemekkel. Jane kegyetlensége és a lány ajkai közül kibuggyanó vér.

- La tua cantante – suttogtam és abban a pillanatban, amint az emlékbeli vámpír megindult a kislány felé, a gondolatmenet megszakadt.

Kinyitottam a szememet és szerelmem mellett elnézve láttam, hogy Macario sötét tekintete engem fürkészett.

„Nincs olyan szerencsém, hogy ezt nem láttad, igaz?” – kérdezte gondolatban egy kicsit még mindig kábán.

Megingattam a fejem, de Bellának ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudja, kommunikálok valakivel. Megpördült a tengelye körül és döbbenten meredt a vámpírra.

- Mac?

Macario felmordult a válaszom miatt és felpattanva a helyéről az erdő felé indult.

- Mac, várj! – kiáltotta utána Bella, mire Macario megállt.

Szerelmem odafutott hozzá és gyengéden a karjára tette a kezét.

- Jól vagy? – kérdezte finoman. – Minden rendben?

A srác visszafordult és elkínzott tekintettel nézett le rá.

- Semmi sincs rendben – válaszolta suttogva. – Soha nem volt semmi sem rendben és nem is lesz.

Lerázta magáról az apró kezeket és már lépett volna a fák közé, de nekem tudnom kellett a választ.

- A lánnyal mi lett?

Megtorpant, a keze ökölbe szorult és háttal nekünk válaszolt.

- Meghalt – suttogta. – Jane megölte, mivel én nem voltam képes rá.

És azzal eltűnt.

A sötétség jótékony fátyla hamar eltakarta őt előlünk, de én még akkor is utána bámultam, amikor már réges-rég messze járt.

Bosszantott Macario, hiszen nem tudtam, hogyan is érez tulajdonképpen Bella iránt, mert jól titkolta a gondolatait és a legszívesebben hidegebb – adott esetben melegebb – éghajlatra küldtem volna őt, most mégis tisztelet lopakodott a düh és a bosszankodás közé.

Az énekese volt, a vére hívogatta és csalogatta, ő mégsem csábult el és ellen tudott állni. Nem úgy, mint én öt hónappal ezelőtt…

- Edward, mi volt ez? – fordult felém értetlenül Bella.

Mellé sétáltam, és két kezem közé fogtam szív alakú arcát.

- Sajnálom, de ezt tőle kell megkérdezned – suttogtam elkínzottan, hogy nem teljesíthetem a kérését, és nem mondhatok el neki semmit.

- Megértem – sóhajtotta és finoman elmosolyodott. – Akkor…?

Tétován az erdő felé fordult.

- Most hagyd, hogy lenyugodjon egy kicsit és később talán faggatható állapotban lesz – válaszoltam, de az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy nem szívesen hagytam egyedül Bellát Macarióval.

Agyamban akarva, akaratlanul is felrémlett az a kép, ahogyan szerelmemet a kanapén a karjaiban tartja az a másik vámpír. Lenyeltem a számban termelődött mérget, és vissza kellett fognom magamat, hogy ne morduljak fel.

- De ugye nem én voltam? – kérdezte hirtelen pár oktávval magasabb hangon Bella. – Nem miattam ilyen, igaz?

- Ne beszélj butaságokat! – vágtam rá azonnal. – Már hogyan lehetne miattad? Hiszen itt sem voltál!

- Éppen ez az! – súgta. – Mi van, ha miattunk akadt ki? Mi van, ha Emmett…

A mutatóujjamat telt ajkaira helyeztem, így hallgattatva el őt.

- Em egyelőre tartja a száját és senki sem tud semmit, még Alice sem – mosolyogtam az utolsó gondolaton, de jókedvem hamar elszállt, hogyan félrenézve feltettem neki a kérdést: - Tehát, megbántad, hogy…?

Bella gyengéden az állam alá nyúlt és felemelve a fejemet mélyen a szemembe nézett. Aztán lassan közelíteni kezdett felém – száján lévő kezem akaratlanul hullott alá – és ajkaimnak suttogta:

- Néha olyan idióta tudsz lenni, hogy az már fáj! – és ajkait az enyémekre csúsztatta.

Határozottan akartam még valamit mondani… vagy nem?

Karjaim önálló életre keltek és kecses dereka köré fontam őket, így húzva őt még közelebb magamhoz. Ő a hajamba túrt és egy jóleső sóhajt csalt ki belőlem, ahogyan nyelvével végigsimított remegő alsó ajkamon. Belemarkoltam a csípőjébe és rántottam rajta egyet, hogy teste teljesen az enyémnek préselődjön. Mi lenne ha…? – játszottam el a gondolattal és az eszmefuttatásom előbb volt, mint én magam.

Bella felkuncogott és tenyerét az arcomra téve eltolt magától. Felnyögtem és ránéztem a pimaszul vigyorgó lányra, akinek sötétülő szemei elevenen csillogtak. Tehát látta a „terveimet”…

- Ne már! – kiáltott fel valaki mellettünk és mindketten odafordultunk.

Emmett állt vigyorogva és karba font kezekkel a teraszon, mögötte pedig a tágabb értelemben vett családunk. A „szűk rokonság” mosolygott – persze nem olyan arcrepesztően, mint Em –, a Denalik meg döbbenten meredtek ránk, és nem nagyon értették a jelenetet.

- Csibéim, menjetek már szobára! – kuncogta bátyánk és megcsóválta a fejét. – Vagy talán onnan jöttök, és most egy kis repetáért ácsingóztok? És ejnye, Eddy fiú, mióta lopkodunk mi motorokat?

- Emmett, nem akarod megnézni, hogy nem vagyok-e véletlenül a hátsó teraszon? – kérdezte édesen mosolyogva Bella, és nekidöntötte fejét a mellkasomnak.

Em éppen csak annyira moccant meg, hogy mi észrevehessük, és ebből leszűrhessük, hogy tényleg indult volna hátrafelé.

- Bemozdultál! – nevetett fel Alice és kollektíven mindenkiből – még a fancsali képet vágó Tanyából is – kitört a röhögés.

Emmett megforgatta a szemeit és híven önmagához – ami a szívén, az a száján – már reagált is.

- Bármennyire is szeretlek, hugi, és bármennyire is jó hatással vagy az öcsémre, most meg kell, hogy nyuvasszalak! – és nem teketóriázva meg is indult felénk.

- Hé! – hördültem fel és védelmezőleg átöleltem hátulról Bellát. – Nem lesz bunyó, megértetted? És főleg nem vele!

Em megtorpant és összeszűkült szemekkel méregetett minket. Azon gondolkodott, hogyan tudna egyszerre mindkettőnket a földbe döngölni – dupla sikerélmény számára –, aztán belátta, hogy ez lehetetlen, így rátért arra, hogyan cselezzen ki engem és hívja ki egy mérkőzésre Bellát, amikor nem vagyok a közelében.

- Nem fog összejönni! – morogtam és még szorosabban karoltam át szerelmemet. – Egy lépést sem teszek nélküle!

- Csakugyan? – húzta fel egyik szemöldökét bátyánk. – Vadásznod mindenképpen kell…

- Velem jön ő is! – vágtam rá.

- A múltkor volt a tévében egy műsor a kártékony tinikapcsolatokról… - harapta el a mondatot csak azért, hogy cukkoljon.

- Edward, akarsz fogadni? – kérdezte kuncogva Bella és hátrafordult a kezeim között.

Értetlenül néztem le rá és most egyáltalán nem tudtam, hogy mit forgat a fejében.

- Ha legyőzöm Emmettet, akkor megkeresed a motor tulajdonosát és sűrű bocsánatkérések közepette visszaszolgáltatod neki jogos tulajdonát – nézett rám szépen.

- Oké, csak a tisztánlátás kedvéért – kezdtem bele, mert kizárt, hogy engedek neki, és közben próbáltam figyelmen kívül hagyni Emmett örömujjongásait –, de mi van akkor, ha nem te nyersz?

Bella rákulcsolta az ujjait az enyémekre és pár másodperc múlva gondolatban válaszolt:

„Mit szólsz ahhoz, ha duplán hajthatod be rajtam a széttört polcodat és a megtépázott lepedődet, bármit is jelent a te szótáradban a ’behajtás’ fogalma?”

Nagyot nyeltem, és nem tehettem róla, de meglódult a fantáziám. Tudta, oh, nagyon is jól tudta, hogy mivel tud megfogni és tőrbe csalni! Bella elmosolyodott a gondolataim „láttán” és tovább ütötte a vasat:

„Látom, egy rugóra jár az agyunk, bár az én terveim között szerepelt ez is” – és azzal megmutatta az egyik gondolatmenetét.

Gyorsan kaptam el karjaimat és léptem el tőle, mielőtt túl nagy lett volna a kísértés és nem bírtam volna ellenállni. Most áldottam a sorsot, hogy a családban csak én vagyok gondolatolvasó, na meg persze Bella, mert ha ezt valaki meglátta volna…

Jasper elismerően füttyentett egyet, ahogyan megérezte szupergyors érzelmi változásomat és vigyorogva, de tisztelettel tekintett Bellára, aki kacsintott egyet.

- Emmett, tied a pálya, és ha lehet kérnem gyengéden, de azért fektesd két vállra a drága hugicánkat! – morogtam és felléptem a többiekhez a tornácra.

- Álmodozzatok csak róla! – mosolygott Bella és levéve a kabátját és a kardigánját közelebb lépett Emmetthez.

- Jössz nekem eggyel, ha a földbe döngölöm a szívszerelmedet – motyogta Em és támadó állásba ereszkedett.

- Kettővel is, ha tényleg sikerrel jársz – válaszoltam.

- Áruló! – suttogta Bella és lehunyta a szemeit.

„Vajon akarom tudni, hogy mi volt a fogadásotok második részében?” – kérdezte gondolatban Emmett, mire csak vigyorogva megráztam a fejem.

- Ez ronda lesz – jelentette ki Irina és figyelmesen fürkészte a párost.

- Nem, ez még annál is rondább lesz – közölte somolyogva Kate.

- Hívjak mentőt? – kérdezte Tanya, de egyikőjük gondolataiból sem tudtam kihámozni, hogy tulajdonképpen miről is beszélnek.

- Szerintem nem szükséges, csak nem törik csont – válaszolta Eleazar.

- Bellánál nem lehet tudni – vetette ellen Carmen.

- Köszi, srácok, hogy ennyire velem vagytok! – morogta oda Emmett és minden idegszála megfeszült.

- Mi csak reálisak vagyunk – védekezett nevetve Kate. – Te még nem láttad, hogy mire képes Bella! Főleg most, hogy… - harapta el a mondatot, és ügyelt a gondolataira is.

„Nem lesz semmi bajuk?” – aggodalmaskodott szokás szerint Esme, mire nyugtatólag a karjára tettem a kezem.

Rendben, gonosz, sőt, borzalmas ilyenre gondolnom, de nagyon reméltem, hogy Em erőbeli fölénye érvényesül majd és Bella elveszíti a fogadást. És ezt nem csak ezért kívántam, mert nem akartam visszavinni a motort…

Emmett értetlenül pislogott Bellára, akinek a szemei még mindig lecsukva voltak és bájosan mosolygott.

„Miért nem védekezik, vagy csinál valamit?” – kérdezte Jasper, de én is ugyanolyan döbbenten néztem a jelenetet, mint mindenki más, kivéve a Denali-családot.

- Em, nem érek rá egész este, szóval nekikezdhetnénk? – tudakolózott angyali mosollyal az arcán szerelmem és erre Em is magához tért.

Hihetetlen lendülettel rontott rá Bellára és úgy nézett ki, hogy azon nyomban a földre teríti, de a lány fel sem pillantva billent ki egyensúlyi helyzetéből, így bátyám elsüvített mellette. Bella éppen csak annyira moccant meg, amennyire szükséges volt és miután elmúlt a közvetlen veszély, már úgy állt ott, mint pillanatokkal azelőtt.

Földbe gyökerezett lábakkal bámultam szerelmemre, és próbáltam felfogni az információkat.

Em tehetetlen dühvel és széttárt karokkal próbálta meg ismét a mutatványát, de ez is sikertelennek bizonyult, mert Bella kecsesen a levegőbe ugorva kitért az ölelő karok elől és Emmett jutalmul még egy „tarkópacsit” is bezsebelt.

Bella guggolva és háttal ért földet, bal lábát oldalra csúsztatta, hogy könnyebben érjen talajt és pimaszul vigyorgott. A következő rohamnál ismét ugrott egyet hátra és az őrjöngő Emmett nyakában csimpaszkodott meg.

- Még feladhatod, nem késő! – duruzsolta a fülébe és bátyánk keze előle elhajolva a másik oldalon adott neki egy puszit – Rosalie felkuncogott a pimaszságon –, majd ott sem volt.

Emmett mérgesen fordult körbe-körbe és csak fél perc múlva találta meg az egyik közeli fa ágán a lábát lógató Bellát.

A medve felüvöltött és veszett vadként rohant a fa felé, amit egy csapással ki is döntött. Persze ez is hasztalan volt, mert kedvesem fürgén és puhán landolt mögötte és felegyenesedett.

- Most muszáj volt bántanod szegényt? – kérdezte megrovóan és hátraarcot csinálva suhanni kezdett a tornác felé.

Felugrott a korlátra és – még mindig csukott szemekkel! – Carmen felé fordult.

- Mit is mondtál, Carmen, hol szeretnéd bővíteni a házat? – kérdezte bájosan.

- A hátsó résznél – válaszolta nevetve Carmen.

Bella összecsapta a tenyerét és „ránézett” a dühösen fújtató bátyánkra.

- Hallottad, Emi maci, irány a hátsó tornác! – adta ki a parancsot és ügyesen, el sem vétve a lépést végigszaladt a korláton, Emmettel a nyomában.

Természetesen mi is követtük őket, de még így is lemaradtunk arról, hogyan került Em az egyik hókupacba. Szerelmem felsóhajtott és készült egy újabb támadásra.

- Olyan, mintha előre tudná Emmett minden lépését, vagy hallaná a gondolatait – morfondírozott félhangosan Jasper. – Mintha átvette volna Alice vagy a te képességedet, Edward – vonta le a következtetést. – De a harcmodora is kifinomult lett, nem megszokott egy újszülöttől…

Elgondolkoztam egy másodpercre, hogy vajon mennyi testi kontaktusra van szüksége Bellának egy képesség átvételére, és, hogy minden körülmények között működik-e ez a dolog, de aztán rájöttem, hogy nem. Felidéztem magamban a szavait, mely szerint fontos az érzelmi állapot is ilyenkor és koncentrálnia kell. Na, már most, Bella nem éppen arra koncentrált, hogy átvegye a képességemet, hanem…

„Ne akassz ki teljesen!” – rivallt rám Jasper, mire bocsánatkérően elmosolyodtam.

- Ez nem Alice, vagy Edward képessége – mondta Eleazar, és mi figyelmesen füleltünk, de szemünket nem vettük le a harcolókról.

Eleazar nem folytatta tovább a gondolatát, ezért Carlisle kérdezett rá:

- Hanem?

Én reflexszerűen kutattam a fák közötti sötétségben és pillanatokon belül, mielőtt még elhangzott volna a válasz, megtaláltam, amit kerestem.

- Ez Macario képessége és tanításának eredménye – mosolygott Eleazar, az én ökleim pedig megfeszültek.

Az egyik fának támaszkodva ott állt az említett személy és tökéletes látásomnak köszönhetően le tudtam olvasni az arcáról, hogy ő is olyan feszülten figyeli a kör közepén táncoló kettőst, akárcsak mi.

A Denali-klánon kívül – és természetesen Bellán kívül – egyikünk sem tudta, hogy tulajdonképpen mire képes Macario, de volt egy olyan érzésem, hogy az erdő szélén cikázó pumának köze lehet hozzá. Most jöttem csak rá, hogy a ház előtt is ezt az állatot láttam, minden kétséget kizáróan.

Az állat türelmetlenül járkált fel s alá, sötétarany szemei – pontosan olyanok, mint Bellának! – halálpontosan követték a Bella-Emmett párost.

Mielőtt még bármilyen konklúziót levonhattam volna, Bella lezárta a játékot. Kecsesen elhajolt Em elől és gyorsan utána fordulva megragadta az egyik karját, majd kihasználva a bátyánkat sújtó nehézségi és tehetetlenségi törvényeket, nekivágta a tornác legszélén álló oszlopnak.

A fagerenda recsegve adta meg magát, így biztosítva Emmettnek a szabad repülést és becsapódást a közeli bozótosba.

A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre és mindegyikre figyelnem kellett. Bella kinyitotta a szemeit, ezzel párhuzamosan a puma megrázta a fejét. Egy másodpercig ránk meredt nagy, sárga íriszével, majd elrohant vissza az erdőbe. Emmett kikecmergett a bozótok közül és eget rengető röhögésben tört ki, míg tapsolt. Mi is tapsoltunk és nevettünk vele együtt. Bella aprót pukedlizett és felszabadultan mosolygott, de mosolya nem tartott sokáig, mert meglátta az első ajtón besuhanó Macariót.

Gyönyörű szemei rám tapadtak, én pedig kelletlenül ugyan, de bólintottam. Feltáncolt hozzám, szenvedélyesen – már szinte fájóan – megcsókolt és belépve az ajtón felszaladt az emeletre.

- Hé, most meg hova lett? – kérdezte Emmett morcosan. – Visszavágót akartam kérni…

- Később – vágtam közbe. – Vadászni megyünk. Mindenki. Most! – nyomtam meg az utolsó két szót ellentmondást nem tűrően és hál’ Istennek nem tiltakoztak.

Ez csak szerelmemre és Macarióra tartozik, így kénytelen vagyok őket kettesben hagyni úgy, hogy majd megöl a féltékenység. De bízom Bellában. Bíznom kell benne…