Vérvörös alkonyat - 45. fejezet

Sziasztok!

Nem, most nem húzom az időt, rögtön adom a fejit, csak annyit, hogy a 44. feji végén nem csinálhattam függővéget, de ezt most itt behoztam!XD
Meg ez egy kis revans is, mert a Secret Life és a You are my destiny aktuális részei kiverték nálam a biztosítékot! Köszi, Csajok!
Kritikákat nem elfelejteni! Nem, nem kell ötven, csak a szokásos mennyiség, de ha többet dobtok sem haragszom meg!XD
Pusz
Szylu

Minden most kezdődik el…

„Testek a járdán
Mint arcok a párnán
Tükröződve szépen
Hajnali fényben
A kiontott véren”

(Ákos: Minden most kezdődik el)

(Macario szemszöge)

Vér. Mindenütt vörösen fénylő és csábító vér. Kifolyva a padlóra, ráfröccsenve a falra, az ajtóra, az üvegre. Az ablakon egy véres tenyér lenyomata szétkenődve, az ujjak megnyúltak, ahogyan a test fájdalomtól kínlódva a porba hanyatlott.

Testek. Mindenhol élettelen testek, amikből minden csepp vért kiszívtak. Néhány feltépett torokból még előbuggyan egy kis piros folyadék és csepegve hull a szőnyegre, padlóra. A kihűlő hullák a lehető leggroteszkebb testhelyzetekben hevernek körülöttem, bőrük alól eltávozott minden melegség.

A csendes helyiségben csak elfojtott zokogás és elcsukló sírás hallatszik, ami a legtávolabbi sötét sarokból száll felém. Az aprócska kislány hasztalan próbálja meg felrázni édesanyját, akinek szemei tágra nyíltak, ajkai elsápadtak és állát megfestette a saját vére. A lány ráborul a testre és most már nem is próbálja titkolni ittlétét.

Hangosan felsikolt:

- Mama, mama, ébredj!

Piszkos arcán végigfolynak tengerkék szeméből kicsorduló könnyei, tiszta, fényes csíkot hagyva maguk mögött. Barna haja a földet súrolja, ahogyan ott térdepel, és a vége beleér egy közeli vértócsába.

A kezei remegni kezdenek, ahogyan közelebb lépek hozzá, de dacosan állja a tekintetemet. Sejtem, hogy mit gondolhat most ebben a pillanatban, amint belenéz vérvörös íriszembe és tanulmányozza sápadt arcomat.

Könnyei elapadnak, pupillái kitágulnak és várja, hogy az előtte álló szörnyeteg végezzen vele, mint ahogyan családja többi tagjával is.

Nem is tudom már, hogy az anyját én öltem-e meg, vagy valamelyik „társam”…

Abban a pillanatban nem érdekelt semmi más, csak csillapítani a szomjúságomat, megbékíteni a bennem lakozó démont és inni, inni és inni, amíg a nedű még meleg.

A lány felkel és végignéz a szobán. Szülei, nagyszülei, fivérei és nővérei körülötte, holtan.

Tekintete ismét visszatér hozzám, ahogyan reszkető ujjaival kisimít egy tincset az arcából. Bőre, ahol hozzáér, véres lesz. Nézem őt és már nem egy tíz év körüli kislány állt előttem, hanem bírám és hóhérom. A kárhozat angyala ő, akinek tekintete égeti minden porcikámat, megbénítja minden izmomat és az őrület határára sodor.

Kinyitom elmémet és próbálom elérni az övét, de vastag, áthatolhatatlan falakba ütközöm. Egyre erősebben és elkeseredettebben ostromlom az agyát, de hasztalan. Ha fizikailag gyenge is, mentálisan annál erősebb.

- Gyerünk, végezz vele, aztán menjünk! – hallom magam mögött Felixet. – Jane már unja, és nem lenne szerencsés felbőszíteni őt!

Megrázom a fejem.

- A lány különleges – suttogom. – Nem érem el az elméjét. Mintha egy mentális pajzs venné körül.

- Vagy csak túl gyenge vagy! – vágja hozzám Jane, amint belép a szobába.

Megáll mellettem és karmazsinvörös szemeit a lányra szegezi. Az éjszakába halálsikoly hasít bele, ami a lány ajkairól száll fel. A földre zuhan, és vékony teste megvonaglik a kíntól, ahogyan a padlón fetreng.

Jane szájának szegletében elfojtott mosoly bujkál. Élvezi a szenvedést, amit okozhat.

- Jane, elég volt! – emelem fel a hangomat. – Értettem a célzást!

Elszakítja tekintetét a lábaink előtt kuporgó lányról és bájosan rám mosolyog.

- Öld meg, és már itt sem vagyunk! – adja ki az utasítást és mindannyian kisétálnak a helyiségből.

Összezavarodva nézem a lányt, hallom szívének gyors ritmusát, látom a nyakán táncoló eret, amibe belemélyeszthetném fogaimat és átszakítva a finom bőrt elérhetném a vérét. A számban ösztönösen indul meg a méreg termelődése, a torkom ég és lényem egyik fele gyilkolni akar.

Ökölbe szorítom a kezem, leállítom légcserémet és lehunyt szemmel próbálok racionálisan gondolkozni. A vére csábít, enyhíthetném vele a kínomat, de valami megakadályoz abban, hogy megtegyem.

- Kérlek! – suttogja halkan, de határozottan a lány.

Szemeim kipattannak, vörös íriszem rá mered.

- Ölj meg, kérlek! – néz rám hatalmas kék szemeivel és tiszta könny csillan meg bennük.

- Azt hittem, az életedért könyörögsz, nem pedig a halálodért! – mormolom, és tekintete bilincsbe ver.

- Mi értelme az életnek, ha mindenki, akit szerettél, halott? – súgja. – Hogyan tudnád lehunyni egy percre is a szemeidet így, hogy végignézted, ahogyan a családodat lemészárolják?

Egy tíz éves kislány tekint fel rám, de egy felnőtt szavai hangzanak el tőle.

Megrázom a fejem és elbámulok felette, hogy ne kelljen rá néznem.

- Sajnálom – suttogom. – Egyszerűen nem tudom megtenni!

- Kérlek! – rimánkodik ismét és közelebb csúszva hozzám belekapaszkodik fekete köpenyem szélébe. – Neked is és nekem is így lesz a legjobb! A családommal lehetek, te pedig…

Kiszakítom magam a szorításából és hátrálok pár lépést, miközben megvetően tekintek le rá.

- Nem! – mondom határozottan és elfordulok tőle, hogy kimenjek.

A lány dacosan néz utánam, érzem tekintetét a hátamba fúródni, majd beszívja alsó ajkát. A következő pillanatban vér buggyan elő penge vékony ajkai közül és lefolyva az állán a padlóra hull. Fényesen csillog, és az illata megcsapja az orromat.

Megmerevedek, pupillám kitágul és visszafordulok a lány felé. Vérének illata belengi az egész helyiséget és elnyomja a többi vér illatát, amik eddig eltompították az én érzékeimet a lány iránt. Az aroma bekúszik az elmémbe és elbódítja az agyamat. A torkom soha nem tapasztalt módom ég, a démon tépi a láncait.

Rádöbbenek, hogy a lány vére a legcsodálatosabb és legtisztább nedű, amit valaha is éreztem.

- Sajnálom – motyogja és tekintetével végigköveti, ahogyan megindulok felé…