Vérvörös alkonyat - 44. fejezet

Nos, Hölgyeim és Uraim!

Először is szép jó estét Mindenkinek, másodszor pedig sok-sok bocsánatkérés. Tudom, hogy szombatra ígértem, de pár dolog közbejött.
Nem jutottam úgy géphez, mint szerettem volna, ám ez még a kisebbik problémának bizonyult csak. A nagyobb baj az volt, hogy Ketteske fogta magát és kivette az éves szabadságát. Igen, szőrén-szálán eltűnt, lelépett minden szó nélkül hétfőn. Oké, az én hibám is, mert nem szóltam neki előre, hogy nagyon nagy szükségem lesz rá, mert még én sem tudtam, hogy mit akarok tulajdonképpen, de ez akkor sem volt szép tőle. Úgyhogy napokig csak szenvedtem, aztán tegnap este hatkor volt olyan kegyes, és letette a Hawaiin szürcsölgetett koktélját - szigorúan alkoholmentes volt - és hazaballagott hozzám. Hozott magával egy rakat ötletet, amit nem tudom, hogy honnan szedett, de nekem tetszenek. Ennek az eredményét majd lentebb olvashatjátok, ha befejeztem végre a monológomat.
Különleges bejegyzés ez, ugyanis kereken a 100. blogbejegyzésem - pezsgőket elő -, így gondoltam, hogy rendhagyóvá teszem. Agyaltam, hogy ezt mivel érhetném el, és végül rájöttem.
Negyvenhárom - kimondani is hátborzongató, hát még leírni! - fejezetnyi időm volt arra, hogy lelkiekben felkészüljek a most következő fejezetre, és remélem, hogy nem okozok csalódást!
Önző leszek, és ennél a fejezetnél behajtom Rajtatok az előzőnél megspórolt kritikákat, ezért itt és most 50-es komihatár áll fent, ha szeretnétek további folytatást! *Muhahaha*
Pupim, hála a bétázásért, és Mesi28-nak köszönjétek azt, hogy nincs függővég, ugyanis botor módon megígértem neki, és tartom magam hozzá. (Pedig az egyik jelenetnél úgy adta magát... *sóhaj*)
Már csak annyit kell elmondanom, hogy a fejezet 18-as besorolást kapott, de csak azért, mert a magántulajdon elsajátítását szigorúan tiltja a törvény és ezen figyelmeztetéssel szereték példát statuálni a fiatalabbaknak! *kacsintás*
A cím egy 30 Seconds To Mars szám, az idézet meg adja magát!
Jó szórakozást!
Pusz
Szylu

„Night of the hunter”

„Végtelen ébrenlét,
Velem hallgass még,
Velem virrassz át
Minden éjszakát.
Örök készenlét,
Csak hallgass velem még,
Velem virrassz át
Minden éjszakát.”

(Ákos: Virrasztó)

(Bella szemszöge)

Éreztem, hogy feszült volt. Ajkai vékony vonallá préselődtek össze az elfojtott dühtől és ez akkor sem csillapodott, amikor megcsókoltam. Gondolatait teljesen kitöltötte az a fantáziakép, hogyan szedné szét darabokra azt a srácot, aki hozzám mert érni.

Tudtam, hogy képes, és tényleg átharapja a fiú nyakát, és ez volt az, amit nem hagyhattam. Az egyik kezem az arcán nyugodott, ezért a másikkal karoltam át a nyakát és húztam őt magamhoz még közelebb. Még mindig nem engedett fel, így merész lépésre szántam el magam. Ujjaimmal beletúrtam a hajába, miközben nyelvemmel körülrajzoltam tükörsima ajkait.

Edward felsóhajtott, és karjai derekamra csúsztak. Belemosolyogtam a csókba és szám készségesen mozgott együtt az övével. Hosszú és szenvedélyes csók volt, amit a körülöttünk összesereglett bámészkodók tapsvihara szakított meg. Szégyenlősen bújtam oda Edwardhoz és arcomat a mellkasába temettem. Ő belecsókolt a hajamba és szorosan átölelt.

A csapatnyi srác elsunnyogott, de a taps- és füttykoncert nem akart csitulni.

- Mindenki minket bámul – suttogtam neki oda, mire kuncogni kezdett. – Ez egy cseppet sem mulatságos!

- Oh, tudtommal te másztál rám az előbb – mormolta a fülembe.

- Valahogyan meg kellett akadályoznom, hogy leharapd a srác fejét – motyogtam a mellkasának és erre felmordult, de az ütemes taps mindent elnyomott.

- Oké, oké – lépett be a keletkezett körbe Emmett és feltartott kezei elhallgattatták a lelkes tömeget. – Köszönjük szépen a tapsot az ifjú szerelmesek nevében is, de a következő jelenet szerény véleményem szerint tizennyolcas lesz, szóval mindenki menjen a dolgára, mi meg megpróbáljuk a turbékoló gerlepárt legalább az autóig elvonszolni.

Em monológját egy kisebb tapsorkán jutalmazta, majd néhány bámészkodó kivételével mindenki szétszéledt. Amikor Jasper arra a pár kíváncsi egyénre is roppant szépen nézett, ők is elhúzták a csíkot, így csak családunk tagjai vigyorogtak ránk.

Kisandítottam Edward ingéből és nem tudtam eldönteni, hogy Emmett kaján vigyora vagy Alice Colgate-reklám mosolya volt félelmetesebb.

- Akarod hallani, hogy mit gondolnak? – kérdezte szerelmem súgva.

- Nem, mert úgyis mindjárt megtudom – morogtam és kibontakoztam az öleléséből, de nem léptem el mellőle.

Edward a derekamra tette a kezét és így fordultunk szembe családunkkal.

- Annyira, de annyira örülünk nektek – mondta Esme és mindkettőnket átölelt egyszerre.

Carlisle csak boldogan mosolygott, Rosalie helyeslően bólogatott, Jasper pedig sejtelmes és „én már az elejétől tudtam” nézéssel tekintett ránk. Alice odatáncolt hozzám és a nyakamba ugrott.

- Tudtam, annyira tudtam – sipította és majdnem összeroppantott. – Annyira sejtettem, hogy nem tudsz majd ellenállni az én drága bátyám sármjának és valami lesz köztetek!

Láttam, ahogyan Edward megcsóválta a fejét és közben a szemeit forgatta. Aztán Emmett felé fordult és vigyorogva válaszolt neki egy „kimondatlan” kérdésére:

- Nem tudom, ezt tőle is meg kéne tudakolnod.

Em megköszörülte a torkát, mire Alice lemászott rólam és bátyámra tudtam összpontosítani.

- Akkor nem csak hallucináltam azt, amiről be akartátok nekem adni, hogy hallucináltam, igaz? – Annyira édes arcot vágott, hogy egy pillanatra tényleg meginogtam.

Szerelmemmel egymásra néztünk, majd szétváltunk és elhaladva Emmett mellett mindketten megveregettük a vállát. A többiek is csatlakoztak hozzánk, mert még nem fejeztük be a vásárlást, csak Em állt ott széttárt karokkal.

- Hé, ez nem válasz! – kiáltott utánunk. – Most meg mi van? Na, várjatok már meg! Mindig a kicsit szívatjátok! Részleteket akarok!

Természetesen Alice elrángatott még cipőt vásárolni is, de még így is előbb végeztünk, mint a srácok és kint várakoztunk az autóknál. Kicsit furcsának találtam, hogy ilyen sokáig vannak bent, de aztán kiderült, hogy Carlisle-nak próbálnak öltönyt, mert amikor a fiúk vásároltak, ő nem volt ott. Hmmmm… Érdekes, észre sem vettem. Talán, mert mással voltam elfoglalva…

Aztán megjelentek ők is, és már azt hittem, hogy végre mehetünk vissza Denaliba, de újabb probléma jött elő, amit Alice vetett fel.

- És most ki kivel fog menni? – kérdezte és jelentőségteljesen Edwardra és rám nézett.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte feleségét Jasper.

- Jaj, Jazz! – csattant fel Alice tettetett sértődéssel. – A fiatal szerelmeseket csak nem választhatjuk szét!

És ezzel kezdetét vette egy olyan vita, amiből jobbnak láttam kimaradni. Felültem a Volvo motorháztetejére és az eget takaró vastag felhőket bámultam elmélyülten, amikor Edward hosszú ujja megérintette az alsó ajkamat. Elmosolyodtam és gyors csókot nyomtam rá, majd sóhajtva kérdeztem:

- Sokáig fog tartani? – mutattam az egyre jobban belemelegedő társaságra.

Edward nekidőlt a kocsinak mellettem és átkarolta a vállamat.

- Hát, még csak most kezdenek belejönni – válaszolta és megdobott egy féloldalas mosollyal. – Ami persze nekem pont kapóra jön.

Felvontam a szemöldököm, de értetlenkedésemnek már nem tudtam hangot adni, mert ő a derekamra csúsztatta mindkét kezét és lekapott a kocsiról. A Volvo kulcsait a tetőre tette és odapillantott a családunkra, akik mit sem törődtek velünk. Megragadta a kezemet, és emberi tempóban ugyan, de gyorsan futni kezdett a parkolóban az ellentétes irányba. Szó nélkül követtem, de azért furdalt a kíváncsiság.

A kíváncsiságot felváltotta a rosszallás, amikor Edward lefékezett egy vörös motor előtt, amit szerény véleményem szerint nem utcai használatra terveztek a drága Honda mérnökei és leguggolva bütykölni kezdte. Hang nem jött ki a torkomon, csak ámulva néztem őt – minden mozdulata elkábított – és egyszerűen fel sem fogtam, hogy tulajdonképpen most köt el egy motort. A jármű pár pillanattal később morogva életre kelt és Edward felült rá. Várakozóan tekintett rám, majd a hátam mögé, és beszámolt a mögöttem zajló eseményekről.

- Most jöttek rá, hogy nem vagyunk ott és most indultak el felénk! – Az utolsó lényeges információ előtt kajánul elvigyorodott, és csak utána közölte: - Jah, és Emmettékhez osztottak be minket!

Amint ez a mondat elhagyta a száját rájöttem, hogy nem szándékozom négykerekű járművel menni ma. Felpattantam Edward mögé és szorosan simultam oda hátához, míg ő gázt adott és kihajtottunk a parkolóból.

Szélsebesen cikázott a dudáló és káromkodó autósok tömött sorai között, én meg pusztán élveztem a közelségét és bódít napfény illatát. Gyorsabban haladtunk, mint idefelé jövet, így a félhomály jótékony fátyla takart be mindent, mire beértünk Denaliba. Az utat már ismertem, de nem kis meglepetésemre Edward másfele ment, mint kellett volna.

- Motorlopásért egy-két évet varrnának a nyakadba, de ezt még meg is fejeled egy emberrablással? – kérdeztem játékosan, amikor ráfordult egy láthatatlan útra, amit hó borított, és a fák közé vezetett.

- Azt hittem, hogy téged már régen elraboltalak magamnak – válaszolta és hangja boldogan csengett. – Szeretnék mutatni neked valamit.

- De ne tartson sokáig, mert kapunk a többiektől – mondtam és megcsókoltam a tarkóját, amitől kirázta a hideg.

Tíz percnyi zötykölődés után megállunk egy tisztáson. Leszálltam és Edward is ugyanígy tett. A szám is tátva maradt, amikor megpillantottam a hóesésben az elénk tornyosuló házat. Az ablaküvegekről gyenge fénysugár tükröződött vissza, és én azt hittem, hogy hirtelen ismét Forksban vagyok. Ez a ház kísértetiesen hasonlított a Cullen-villára, de mégis más volt.

Edward összekulcsolta az ujjainkat és a bejárat felé húzott.

- Motorlopás, emberrablás – soroltam megbotránkozva. – Most még betörés és birtokháborítás is?

Egy csibészes mosolyt kaptam cserébe, és lazán előhalászott egy kulcsot a farzsebéből.

- Tudod, az ingatlanbusiness nagyon jövedelmező és csak nem lakhattunk Eleazaréknál, amíg itt éltünk. – Kitárta előttem az ajtót és beléptem a hatalmas előtérbe.

A színek világosak voltak és melegséget sugároztak, de időm sem volt jobban körülnézni, mert Edward elkapta a derekamat és sodort magával egy lépcső felé. Út közben lekaptam a cipőmet, mert csak nem trappolhattam végig az egész házon sáros tappancsokkal, de a lendülettől a zoknim is lejött. Szerelmem ugyanígy tett és ő is úgy járt, mint én, mire mindketten megtorpantunk és nevetve néztünk a másikra.

- Gyere! – sürgetett, hogy ne kelljen húznia.

- De még nem… - ellenkeztem, de a szavamba vágott.

- Majd később megnézel mindent, most nem érünk rá! – Hangja izgatottságról árulkodott.

Felsóhajtottam és hagytam, hogy végighurcoljon két emeleten, majd a harmadikra felérve balra fordult, és megállt egy ajtó előtt. Rám nézett és lágy karamella tekintete gyermekien csillogott.

- Hunyd le a szemed! – kérlelt.

- De…

Minden akadékoskodásom elszállt, amikor a fülemhez hajolt és úgy suttogta bele:

- Kérlek! – Éreztem leheletét, amint bekúszik a nedves tincseim közé.

Becsuktam a szemem, Edward pedig kinyitotta a titkot rejtő ajtót és gyengéden megfogva mindkét kezemet behúzott a helyiségbe. Egészen a végéig vezethetett, mert éreztem a hideg üvegablakot magam előtt.

- Most már kinyithatod! – mormolta mögülem és engedelmeskedtem.

A lélegzetem is elakadt. A sűrű hópelyhek között vöröses narancs fény táncolt, ahogyan a napsugaraknak ma egyszer és utoljára sikerült áttörniük a felhőkön és arany ragyogásba vonták a tájat. A ház elhelyezkedésének köszönhetően az egész vidékre kilátásunk nyílt. Fenséges és mesébe illő jelenet volt.

Megérintettem az ablakot, mintha ki tudnék rajta nyúlni és elkaphatnám az egyik szikrázó hópihét, miközben halkan suttogtam:

- Gyönyörű és szinte el sem hiszem!

- Tetszik? – kérdezte Edward. – Alice látta, hogy ma pár percre kisüt a nap és gondoltam…

Megfordultam és láttam, ahogyan lezseren megvonta a vállát és fejem felett a távolba révedt. Bőre finoman csillogott a fényben és még rejtélyesebbé tette őt. Tudtam, hogy akkor viselkedett mindig így, ha nem akarta, hogy esetleg csalódás érje.

Megtámaszkodtam a bal kezemmel a mellkasán és lábujjhegyre ágaskodtam. Még mindig nem nézett rám, de én rendíthetetlen voltam. Pár milliméterre megálltam ajkaitól és hálásan suttogtam el neki:

- Köszönöm!

A szeme rám villant, de már nem tudott mit mondani, mert számat az övére csúsztattam. Lassan csókoltam, lágyan ízlelve mézédes ajkait, amik elnyíltak, így éreztem bódító leheletét is. Nyelvem utat tört a szájába és ezzel csókunk elmélyülni látszott.

Edward a térdem alá nyúlt és csípője köré fonta lábaimat, hogy ne kelljen lehajolnia hozzám. Kezeimmel a hajába túrtam, míg ő a hátamat simogatta. Ujjai könnyedén zongoráztak végig a gerincemen és utat találtak a pólóm alatt a bőrömhöz is.

Egy pillanatra megmerevedtem, mert bepillantást nyerhettem gondolataiba és rájöttem, hogy szeret. Mindennél jobban szeret és bármit megtenne értem. Aztán elméje elhallgatott, ahogyan „elveszítettem a fonalat”, de Edward félreérthette a dolgot.

Elhúzta a kezét, és megszakítva a csókot bűnbánó és gyötrelmes arccal nézett rám.

- Sajnálom – suttogta. – Nem tudom, hogy mi üthetett elém. Ha… Ha… Te…

Kisimítottam egy nedvesen csillogó hajtincset összeráncolt homlokából és megcsókoltam a ráncokat, amik érintésemre kisimultak.

- Épp az előbb láttam egy pillanatra a gondolataidat. – Sötétarany szemei tágra nyíltak, és nem tehettem róla, de felnevettem. – Megnyugtatlak, egyetlen Emmettet megszégyenítő gondolatfoszlány sem jutott el hozzám.

- Hát, akkor mégis mit hallottál? – érdeklődött kíváncsian, és ezzel persze elárulta, hogy tényleg volt pár Emmettet is lepipáló eszmefuttatása.

- Azt, hogy szeretsz – mondtam egyszerűen.

Megforgatta a szemeit, majd megkereste a tekintetemet és mélyen a szemembe nézve jelentette ki:

- Szeretlek, és nem kell az agyamban turkálnod ahhoz, hogy ezt megtudd!

- Én is szeretlek téged! – súgtam és homlokomat az ő márványsima homlokának támasztottam.

Békés pillanat volt, ami eddig ritkán adatott meg nekünk, de reményeim szerint még jobb pillanatok következhetnek, ha ügyes vagyok.

- Nem térhetnénk vissza azokhoz az Emet is leköröző gondolatokhoz? – kérdeztem félősen, mire Edward kuncogni kezdett.

- És mégis mit szeretnél velük kezdeni? – érdeklődött incselkedve.

- Hát, tudod, megmutathatnál párat – suttogtam a szájának – a gyakorlatban is.

Megrázta a fejét.

- Ne azért akard, mert én…

- Te vagy az, akit akarok – simítottam végig ajkait az enyémekkel. – Az már csak ráadás, hogy a te akaratod, meg az enyémek megegyeznek.

- Hihetetlen vagy – mormolta és megcsókolt.

Lefejtette a lábait magáról, így sikerült annyi helyet összehoznia kettőnk között, hogy gyengéden lehúzhatta a kabátom és a pulcsim cipzárját és a ruhadarabok a földön kötöttek ki. Ujjaimmal megkerestem szövetkabátjának legfelső gombját és miután kigomboltam, az összes többivel is ugyanígy jártam el.

Edward nem adott annyira a látszatra, mint én, mert kabátja alatt egy olyan halványkék inget viselt, mint amit én is „örököltem” tőle.

Látnom kellett, látni akartam, hogy ez a csoda tényleg tétezik és nem csak a képzeletem játszik velem. Az inge suhogva hullt a padlóra, én pedig végigfuttattam kezeimet izmos hátán, hasán és mellkasán, majd a nyakán pihentettem őket.

Nagy meghökkenésére felhagytam ajkai kényeztetésével és számat a nyaka oldalára csúsztattam. Edward felsóhajtott, amikor nyelvemmel kirajzoltam a megfeszülő inakat és izmokat a bőre alatt. Kezei a pólóm szélét keresték, és örömmel vettem észre, hogy nem nagyon találta meg a fogást. A helyzetét nehezítettem azzal, hogy beleharaptam a nyakába, mire felmordult és ujjai megálltak a derekam táján.

- Tanácstalannak tűnsz – suttogtam a bőrébe és hallottam, hogy hangosan nyelt egyet. – Adok egy kis segítséget!

Megfogtam kezeit és a finom pamutanyag széléhez vezettem őket.

- Menni fog egyedül vagy…? – cukkoltam, mire megragadta a felsőm szegélyét és villámgyorsan leszedte rólam.

Felemeltem a fejem, hogy megcsókoljam, de ő elhúzódott és pimaszul vigyorgott rám. Elengedte a hátamat is és pár lépést hátrált.

Ha ember lettem volna, már rég szívinfarktust kapok a látványtól, de vámpír voltam, akit most nagyon feldühítettek. Edward karba fonta a kezeit és kihívóan nézett rám.

- Ez most mégis mit akar jelenteni? – kérdeztem kicsit sértődötten, hogy visszautasítottak.

- Ez, édesem, egy határozott nemet akart jelenteni – mondta és még mindig vigyorgott.

- És mégis miért? – érdeklődtem összeszűkült szemmel.

- Mert játszol velem, és nem tisztelsz – morogta lazaságot színlelve, de éjfekete szeme megvillant, amikor végignézett rajtam.

- Oké – mondtam és vállat vonva felvettem az első kezem ügyébe akadó ruhaneműt, történetesen az ingét.

Belebújtam és elindultam felé, majd amikor mellé értem, lábujjhegyre álltam és úgy súgtam a fülébe:

- Akkor kénytelen leszek keresni valaki mást, akitől megkapom azt, amit akarok – leheltem csókot arcélére és tovább léptem.

Három, kettő, egy…

Két erős kar ragadott meg a derekamnál fogva és pördítve rajtam egyet Edward szenvedélyesen megcsókolt, miközben nekinyomott az egyik falnak. Természetesen az ing is eltűnt rólam, de ezen már csak kuncogni tudtam. Ajkai már a melltartópántom környékén kószáltak, és én kénytelen voltam figyelmeztetni:

- Ha kérhetlek, ne tégy kárt egyetlen ruhadarabomban sem, mert ma még jelenésünk lesz a család előtt.

Belemosolygott a vállamra adott csókba, miközben az övem halk kattanással adta a tudtomra, hogy Edward melyik neki nem tetsző ruhámtól készült megszabadítani. Hamarosan a nadrágom is lekerült rólam és nekem is sikerült lecsennem róla az ő farmerjét.

Zihálni kezdtem, amikor nyelvét végighúzta a kulcscsontomon és egyre lejjebb haladt. Meg kellett kapaszkodnom valamiben, mert félő volt, hogy szétesek. A fejem fölötti polc pont kapóra jött és egy roppantással kettétörtem, mert Edward elérte a francianadrágom szélét.

- Berendezés marad – motyogta a csípőcsontomnak.

Epés megjegyzését egy nyögéssel nyugtáztam, mert már gondolkodni sem tudtam. Kezei lecsúsztak a lábaimra és egy gyors mozdulattal kirántotta alólam a talajt, de elkapott és a karjaiba vett.

- Ha még sokáig csinálod ezt velem, tényleg kárt teszek valami másban is – suttogtam, de szemem gonoszul megvillant. – Vagy esetleg valaki másban is!

Felnevetett, mert értette a célzást, majd óvatosan lerakott egy ágyra, amit eddig észre sem vettem a szobában. Megállt felettem és a szeme végigvándorolt rajtam. Fekete írisze éhesen csillogott és ez az éhség rám is kihatott, mert elkaptam a kezét és magamra rántottam.

- Türelmetlen vagy – jelentette ki nemes egyszerűséggel, de azért éreztem, hogy ő is annyira akar engem, mint én őt.

Már éppen visszavágtam volna, de a melltartóm kapcsának halk kattanása a torkomra forrasztotta a szót. Azt sem vettem észre, hogyan és mikor került a keze a hátam alá és fáziskéséssel tudatosult bennem, hogy az említett ruhadarab is a földön kötött ki.

Félelmetes, mennyire nem figyel az ember, akarom mondani vámpír, ha azzal van elfoglalva, hogyan lélegezzen normálisan. Mikor már azt hittem, hogy sikerült zihálásomat csillapítanom, Edward ujjai megindultak lefelé a vállaimról és felsőtestem minden apró négyzetmilliméterét feltérképezte. Ez még nem is lett volna baj, de kezeit ajkai is követték és gátlástalanul nyögtem fel, amikor nyelvével körülrajzolta a köldökömet. A lélegzetem pedig akkor akadt el, amikor ujjait becsúsztatta a nadrágom két oldalához és gyengéden lefejtette rólam.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte rekedtes hangon a hasamtól.

Kezeimmel végigsimítottam hátán és ujjaim megálltak a boxerének szélénél.

- Soha nem voltam még semmiben ennyire biztos – suttogtam és megszabadultam az utolsó ruhadarabtól is, ami zavarhatott bennünket.

Tökéletes, túl tökéletes volt. Kizárt, hogy ezt az angyalt nekem teremtették volna az égiek. Nem tudtam elhinni. Velem nem történhetnek ilyen jó dolgok, az kizárt.

- Gyönyörű vagy – mormolta a nyakamnak és kezei levándoroltak az oldalamon, hogy a térdem alá nyúlva lágyan a csípője köré fonja a lábaimat.

Egyetlen hirtelen mozdulatot sem tett, minden érintése arról szólt, hogy nekem jó legyen, hiszen tudta, hogy nekem ez az első, és meg akart adni mindent, amit csak adhatott. Gyengéden simított végig arcomon és a tekintetemet kereste félelem vagy valami más után kutatva, de nem láthatott szemeimben ilyen érzelmeket. Én pusztán őt akartam, semmi többet.

Közel hajolt ajkaimhoz, és míg egyik keze a csípőmön időzött, a másikkal megtámaszkodott a fejem felett.

- Szeretlek – mondtam és mélyen a szemébe néztem.

- Én is szeretlek és boldoggá akarlak tenni – súgta.

Finoman megemelte a csípőmet és testünk eggyé olvadt össze. Elakadt a lélegzetem, majd a tarkójánál fogva húztam le magamhoz Edwardot és megcsókoltam. Ő óvatosan megmozdult és ezzel olyan érzelmeket szabadított fel bennem, amikről eddig nem is tudtam.

Nem volt szükségünk levegőre, mégis mindketten ziháltunk és kapkodva vettük magunkhoz az oxigént, mintha az éltetne bennünket, és nem az egymás irányt érzett szerelmünk.

Úgy simogatott, mintha a legtörékenyebb porcelánbaba lennék, én pedig minden mozdulatára készségesen válaszoltam. Nem csak kaptam, de adtam is, és az még nagyobb örömmel töltött el.

Az volt az érzésem, hogy nem létezik olyan, hogy ő meg én. Itt, most, csak és kizárólag mi léteztünk, egyek voltunk.

Izmaim megfeszültek, ahogyan érezni kezdtem a földöntúli boldogság kezdetét, és még jobban átadtam magam a szenvedélynek. Edward torkából néha-néha egy apró morgás tört fel, ami biztosított arról, hogy mindent jó csinálok.

Én tényleg próbáltam rendesen viselkedni, és tudatában lenni annak, hogy bár nagyon jól viselem, de azért mégis csak újszülött vagyok, ergo erősebb, mint Edward és nem kéne neki fájdalmat okoznom, de minden ilyen gondolat kitörlődött az agyamból, amikor beleharapott a nyakamba. Ujjaimmal végigszántottam izmos hátán és jóleső nyögés szakadt fel belőlem.

Tudta nagyon jól, hogy mit kell csinálnia annak érdekében, hogy tovább nyújtsa a percet, de az örökkévalóságig nem várhatott.

Zihálásom egyre gyorsult és végül egy sikoly szaladt ki a számon, amikor a beteljesülés hulláma átcsapott felettem és magával ragadott. A hátam megfeszült, és nem tehettem róla, de a lepedő reccsenve szakadt szét, mert olyan erővel mélyesztettem bele ujjaimat. Tökéletes pillanat volt, amit egy még tökéletesebb követett.

Edward teste megremegett és mellkasából mély morgás tört elő, ami kiáltással vegyült, tudatva velem, hogy ő is átélte mindazt, amit én.

Gyengéden rám nehezedett, de már fordult is át, és magára húzott. Féloldalasan feküdtem rajta és fejemet a mellkasán nyugtattam. Ő a vállamat cirógatta, szórakozottan mintákat rajzolt a bőrömbe. Ujjaimmal a csípőcsontját simogattam és mindketten vártuk, hogy zihálásunk csillapodjon, testünk pedig megnyugodjon. Pont úgy feküdtünk, hogy kiláthattunk a hatalmas ablakon. A nap már régen lenyugodott, de még nem volt teljes a sötétség. Na, nem mintha az akadályozott volna bennünket bármiben is…

A havazás csak nem akart elállni, és nem tudtam, hogy így mégis hogyan akarnak esküvőt tartani a következő héten?! Áh, kit érdekel most az az esküvő? – gondoltam és aprót fordítva a fejemen megcsókoltam Edward mellkasát.

- Mondtam már, hogy köszönöm? – kérdeztem csendesen, mert nem akartam megtörni a pillanat varázsát.

- Nem – válaszolta mély, rekedtes hangon és az állam alá nyúlva megemelte a fejemet. – És miért is mondasz köszönetet?

- Azért, mert létezel, azért, mert itt vagy velem, nekem és azért, mert szeretsz – soroltam a nyilvánvaló tényeket, amik mosolyt csaltak az arcára.

- Akkor nekem is illik köszönetet mondanom mindezekért és azért is, mert képes vagy szeretni és boldoggá tenni egy olyan szörnyeteget, mint én – mondta szelíden, de tudtam, hogy komolyan gondolta minden egyes kijelentését.

A „szörnyeteg” szóra felhúztam az orromat, mire felnevetett. Visszahajtottam a fejemet a „párnámra”, és hogy eltereljem a gondolatait játékosan megkérdeztem:

- Amúgy tudtad, hogy a fiatalkorúak megrontásáért akár életfogytiglan is kiszabható?

- Hmmm… - hümmögött elgondolkodva, majd csak pár perc után válaszolt: - A jogi egyetem valahogyan kimaradt létezésemből, de mintha azt olvastam volna egy törvénykönyvben, ami véletlenségből akadt a kezeim közé, hogy csak a tizennégy éven aluliak esetében számít megrontásnak. Tizennégy éven felüliek esetében szó sincs ilyesmiről és persze, hogy közös megegyezéssel történik a dolog… - hagyta félbe a mondatot, hogy ráharapjak.

- Akkor meg liliomtipró vagy – vontam vállat, majd az utolsó pár szava is tudatosult bennem.

Felkönyököltem és összehúzott szemekkel néztem önelégült arcába. Edward összekulcsolta karjait a feje alatt és várta a piszkálódásom.

- Közös megegyezés? – vontam fel a szemöldököm. – Itt szó sem volt közös megegyezésről. Egyszerűen ledöntöttél a lábamról és még ellenkezni sem volt időm.

- Szóval én vagyok a gonosz csábító, aki lerohanta szegény lánykát? – kérdezte cinikusan.

Bólintottam és most én vigyorogtam rá pimaszul. Edward kiszabadította jobb kezét a feje alól és lassan végighúzta a járomcsontomon, arcélemen, államon, majd az ajkaimat rajzolta körbe. Másik kezével megtámasztotta magát és félig ülő helyzetbe emelkedett fel. Arca néhány milliméterre volt az enyémtől, bőrömön éreztem leheletét.

- Nem volt közös megegyezés? – Határozottan megráztam a fejem – tincseim szanaszét szálltak –, de ez a mozdulatsor azért is kellett, hogy ködös elmém kitisztuljon. – Szóval te nem is akartad?

Nagyot nyeltem, mert jobb keze lefelé csúszott a nyakamról. Ajkai vészesen közel voltak az enyémekhez, de nem csókolt meg. Feljebb húztam magamat, hogy elérjem őt, de ő csak egyre hátrált. Megelégeltem játékát és jobb lábamat átvetve a lábain ráhengeredtem és lökve rajta egyet lefektettem az ágyon.

Elvigyorodott hevességem láttán és kihasználva pillanatnyi gyengeségemet – éppen az ajkait vizslattam – megfordította a testhelyzetünket. Beletúrt a hajamba és ajkaimnak suttogta:

- Bella, tessék tiltakozni!

- Most nincs kedvem – motyogtam. – De még egy kicsit tiporható vagyok…

Fogaim közé csippentettem alsó ajkát, mire felmordult és lejjebb csúszott rajtam. A nyakam és a kulcscsontom között járt félúton – én már közel jártam az őrülethez –, amikor a civilizáció utolért bennünket. Előbb az én, aztán Edward mobilja csörrent meg. Próbáltunk nem foglalkozni velük, de amikor szerelmem telefonja tizedszer is belekezdett a Solar Midnite-ba, elveszítettem a türelmemet.

A vállainál fogva gurítottam le magamról – közben persze csókokkal próbáltam kárpótolni – és átmászva rajta kikeltem az ágyból. Hátrafordultam és tekintete láttán jó ötletnek tűnt, hogy magamra vegyek valamit. Felkaptam az ingét és így kutattam a farmerje után, amit meg is találtam az ajtó mellett. Felvettem és kihalásztam belőle a zavaró kütyüt. A kijelző villogva közölte, hogy nem másnak volt képe megzavarni bennünket, mint…

- Mondd, Emmett, de gyorsan! – szóltam bele a telefonba.

Edward megforgatta a szemeit és visszahanyatlott a lepedőre. Bronzos haja most még kócosabb volt – nem is tudom, miért… -, nyúlánk alakja belesüppedt a matracba.

- Ha éppen az öcsémen vagy, akkor én nem is zavarok… - vihogta a vonal túlsó végén, de szerintem nem gondolta komolyan, amit mondott.

Természetesen ezt az öccse is hallotta, aki elvigyorodott és hívogatóan csalogatott magához. Visszamásztam az ágyba és lefeküdtem Edward mellé. Ő a szabad kezemre kulcsolta a kezét és gondolatban közölte a tevét. Rákacsintottam és csak utána válaszoltam a mackónak:

- Nos, Emmett, történetesen éppen az öcséden vagyok, szóval… - haraptam el a mondatot, mert már nem bírtam nevetés nélkül.

Edward is kénytelen volt elfojtani kitörni készülő kuncogását.

Mindketten hallottuk, hogy Emmett lélegzete elakadt és pár perces fáziskéséssel reagált:

- Oh, basszus! Srácok, ne haragudjatok, én… - és már csak a hívás végét jelző csipogást hallottuk.

Akarva, akaratlanul is kitört belőlünk a nevetés és percekig rázkódott alattunk az ágy.

- Hát, most kiderült, hogy van olyan dolog, ami még Em bátyánk számára is szent – mondtam két nevetőgörcs között.

- Jobb lesz, ha megyünk, mert még a végén képes és maga jár utána a dolognak, hogy tényleg igaz-e – simogatta meg az arcomat Edward, és én kelletlenül ugyan, de bólintottam.

Kikászálódtunk az ágyból – a kászálódást úgy értem, hogy Edward körülbelül ötször rántott vissza, mert neki nem tetsző módon próbáltam felkelni – és kényelemes tempóban összeszedtük a holminkat. Amikor készen voltunk, Edward kézen fogott és lesétáltunk a nappaliba. El is felejtettem körülnézni a házban, gondolataimat annyira kitöltötték az elmúlt óra eseményei. Csak már amikor az ajtót zártuk be jutott eszembe a kérdés:

- Tulajdonképpen kinek kell kifizetnem a polcát és az ágytakaróját?

Edward sejtelmesen elmosolyodott és rám kacsintott.

- Majd behajtom rajtad, ígérem – mondta és homlokon csókolt.