Vérvörös alkonyat - 42. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss. A szokásos adag, és a végéért nem vállalok felelősséget, az elméletileg nem úgy lett volna megírva, de tegnap megígértem Dorszíínak, hogy kinyíratom Veletek, szal valamit tennem kellett az ügy érdekében! :D
Ezzel a fejezettel szeretnék amúgy Levadászni való Dorszíínak és Bellának nagyon boldog szülinapot kívánni! Hatalmas köszönet a feji felgépeléséért ismételten Pupimnak, és a képért Liámnak! A 40-es komihatár természetesen most is áll, szal ne hanyagoljatok el, és ne kelljen összekönyörögnöm a kommenteket, please!
A visszaszámlálót pedig érdemes figyelni, mert ha lejár, akkor a helyét átveszi valami más...

Egy szó, amit soha többet nem akarok hallani: alku

„Nem gondolni rád,

Én már nem bírok tovább,

Tőlem hiába tiltanád

Tested selymes ritmusát…”

(Ákos: Ennyi nem elég)

(Bella szemszöge)

Döbbenten meredtem Rosalie magabiztos arcára, majd tekintetem a még mindig térdelő Emmett falfehér képére siklott. A szobában mindenki más és más módon reagált a történtekre.

Carlisle az égnek emelte a szemét és halkan sóhajtott. Esme lassan csóválta a fejét, de szája szegletében mosoly bujkált. Jasper összefonta a karját és ujjaival ütemesen dobolt. Alice szeme villogott, ahogyan Rose-ra és Emmettre nézett, és láttam az arcán, hogy a közeljövőt fürkészi. Edward önelégült vigyora teljesen elvarázsolt, de azért még haragudtam rá, amiért nem árulta el, milyen információ birtokába jutott. A Denali-klán zavarodottan bámulta a furcsa párost, mellettem Mac szemei összeszűkültek.

A csendet Emmett zihálása törte meg, majd felugrott és megrökönyödve nyökögte ki.

- Hogy mi?

Rosalie kihúzta a kezét Em tenyeréből és megpaskolta „férje” arcát.

- Jól hallottad, édesem! – nyugtázta mosolyogva és kivillant hófehér fogsora.

- Nemet mondtál? – álmélkodott Emmett.

- Nem megyek hozzád – vonta meg a vállát Rose, aztán feltartotta egyik ujját -, hacsak nem teljesíted pár kérésemet.

Alice tapsikolva ugrálni kezdett, Jasper megforgatta a szemeit, Edward pedig felnyögött. Sötétarany szemei rám tapadtak és egy pillanatra megijedtem.

- Bármit, amit csak akarsz – kapott az alkalmon Emmett.

- Majd meglátjuk, mennyire fogsz örülni, amikor benyújtom a számlát – vigyorgott Rosalie, és kecsesen felém fordult. – Bella, tőled függ minden!

Pár órával később…

Duzzogva ültem a fekete Mercedes kényelmes hátsó bőrülésén, és tüntetőleg nem szóltam senkihez. Rosalie és Alice az első ülésen fecsegtek és hangjuk izgatottsága irritált. Esme előrehajolt mellőlem, hogy ő is beszálljon a beszélgetésbe.

Karba fontam a kezemet és dacosan bámultam kifelé a lesötétített ablakon, amíg az ezüstszínű Volvo – benne Edwarddal, Jasperrel, Emmettel és Carlisle-lal – elzúgott mellettünk.

Emmett arcáról egy feszítővassal sem lehetett volna levakarni a vigyort, amikor átintegetett nekem és kacsintott. Rettentően büszke volt magára, hogy sikerült meggyőznie engem, és így ostoba kompromisszumra kényszerített. Persze Emnek semmi köze nem volt ahhoz, hogy én beadtam a derekamat. A mérleget az billentette a „sötét oldalra”, hogy Edward finoman és mintha csak véletlen mozdulat volna, hozzáérintette karját az enyémhez, így hagyva, hogy meghalljam gondolatait.

„Nyugodj meg, majd én vigyázok rád! – lepillantott rám és észrevétlenül elmosolyodott, hogy csak én lássam. – Na, meg persze kárpótollak majd!”

Féloldalas, észveszejtő mosolyát nem tudtam figyelmen kívül hagyni, így reményvesztetten felnyögtem és elkámpicsorodott arccal rábólintottam Emmett könyörgésére.

Most meg itt ültem három túlpörgött vámpír társaságában és Vancouver felé tartottunk. Ez még csak a kisebbik baj lett volna. A nagyobbik bosszúságot az jelentette számomra, hogy vásárolni indultunk. Rose-nak esküvői, nekem pedig koszorúslány ruhát. Gyűlölök vásárolni! Az esküvőktől, ahol nekem kellett habos-babos ruhában végiglejtenem a menyasszony előtt, meg egyenesen irtóztam. A hideg futkározott a hátamon tőle, hacsak rágondoltam arra, hogyan eshetek orra abban az idétlen ruhában. Fúj!

- Jaj, Bella! Ne vágj már olyan képet, mint akit éppen megnyúznak! – pillantott hátra a visszapillantó tükörből Alice, de közben a gázra lépett, hogy beérje a Volvót.

- Nem, ez rosszabb a megnyúzásnál! – morogtam az orrom alatt. – Ez olyan, mintha feldarabolnátok, beletennétek egy olajoshordóba és meggyújtva lelöknétek a Mount Everestről!

A két kocsi fej-fej mellett haladt az autópályán, így történetesen nagyon jól láttam, hogy nem csak a csajokat, de a srácokat is rázza a nevetés.

- Hú, Bella! – szólt hozzám Emmett, mire összeszűkült szemmel meredtem rá. – Szerintem a te reinkarnációd a középkorban élhetett és hóhér volt a foglalkozása!

Felvontam a szemöldököm és felfedve pengeéles fogaimat átvigyorogtam rá.

- Em, szeretsz te engem? – tettem fel a költői kérdést, de választ sem várva folytattam. – Mert ha igen, akkor kipróbálhatom rajtad pár hatásosnak mondható módszeremet?

Erre már kitört a kollektív röhögés mindkét autóban. Emmett visszavigyorgott és rejtélyesen csak ennyit mondott.

- Majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében.

Felsóhajtottam és elkeseredetten dőltem vissza a bőr háttámlára. Reménytelen! Engem senki nem vesz komolyan.

- Egyáltalán minek kellett elrángatni engem is? – zsörtölődtem félhangosan.

- Hogy kérdezhetsz ilyet? – csattant fel Rosalie. – A koszorúslányom vagy és feltétlenül ott kell lenned a ruhám kiválasztásánál!

- Mintha Alice nem látná előre, hogy milyen ruhában mész hozzá ahhoz az ütődötthöz odaát, aki a képét a kocsiablakra nyomja, és most úgy néz ki, mint akit szívlapáttal „ápoltak meg”.

Emmett szó szerint rátapadt az üvegre és eléggé furcsa fejet vágott.

- Oké, oké cuki fiú, ne lihegd össze az ablakomat! – veregette meg Edward bátyja vállát. – Nemrég lett kitisztítva.

Elmosolyodtam Edward hozzászólásán, Em meg hátrakapta a fejét, és bár arcát nem láttam, hiszen öccse felé fordult, hangjából éreztem, hogy vigyorog.

- Eddy fiú, még pár ilyen szellemes megmozdulás és leveszed a csajt a lábáról!

Dühösen fújtam ki a levegőt és flegmán vágtam oda Emmetthez:

- Tudod mikor fogja elhagyni az én lábam a talajt? – Em kajánul vigyorgott, Edward pedig megforgatta a szemeit (sejtésem szerint a gondolatai miatt). – Amikor mindkettővel belelépek abba a méretes szádba!

- Ohó! Én adnék egy jobb tippet, hogy kinek a szájában mit csinálj! – kacsintott túlméretezett bátyám.

Egy hónappal ezelőtt már sikítva ugrottam volna neki a torkának és szedtem volna szét apró darabokra, most viszont:

- Ki kell, hogy ábrándítsalak Em, de a felvilágosító órát már megtartották helyetted – mondtam és mintha csak Alice is nekem akarna segíteni, rálépett a gázra és bevágott Edwardék elé.

A következő fél órában a női részleg ismét elmerült a terveznivalók sűrűjében, én pedig a saját kis világomba menekültem. Kielemeztem az Edward iránt táplált érzelmeim minden apró momentumát és nem tudtam elhinni azt, hogy ő is viszonozza érzéseimet. Az ilyen romantikus gondolatok után áttértem a kevésbé romantikusokra, ami annyit tett, hogy elméláztam rajta, vajon hol álltunk volt meg, ha nem nyit be Em. A választ egyértelműen a sehol szócska fedte le. És tulajdonképpen, mivel fog kárpótolni engem a mai kis kiruccanásunk miatt?

Illékony szappanbuborék alkotta kis fantáziabirodalmamat az pukkasztotta ki, hogy Alice megállt egy hatalmas épület előtt, amiről lerítt: nem éppen nekem találták ki ezt a helyet. Az egész monstrumról csak úgy sütött a negatív kisugárzás felém és erre csak rátett egy lapáttal a földszinten elterpeszkedő esküvői ruhaszalon.

A három lány kipattant a kocsiból és vonakodva ugyan, de én is követtem a példájukat. Durcásan bevágtam az ajtót és hátat fordítottam a mellénk beparkoló Volvóból kipattanó Emmettnek. Szemem hatalmasra tágult, ahogyan végigsiklott az épületen és tudatosult bennem, hogy egy komplex „hű de puccos party” áruházat akartak Rosaliék megostromolni.

- Alice, muszáj nekem is bemennem? – nyögtem elfúló hangon.

- Igen – vágta rá Alice és a karomnál fogva húzni kezdett. – A te ruhádról is szó van.

- Kiválasztotok nekem egyet, és úgyis felveszem – próbáltam érvelni, de nem ment. Stratégiaváltás. – Alice, könyörgöm, hadd ne kelljen mennem. Újszülött vagyok, labilis. Még a végén tömegmészárlást rendezek!

- Ugyan már, a suliban sem bántasz senkit. – Megtorpantam. – Bella, ne makacskodj!

A fejemet ráztam és duzzogó kisgyerekként viselkedve ráharaptam a nyelvemre. Alice jelentőségteljes pillantást lövellt a hátam mögött álló személyre, majd abban a pillanatban, ahogyan ő elengedte a karomat két kéz nehezedett a vállaimra és gyengéden ugyan, de határozottan tolni kezdett befelé. A suttogó hang gazdáját ezer közül is felismertem volna.

- Légy jó kislány és ne cirkuszolj! – mormolta Edward a fülembe és kinyitva előttem az ajtót belépett velem együtt.

- Áruló! – morogtam az orrom alatt, de engedelmesen követtem.

- Vedd úgy, hogy a közjó érdekében cselekszel – védekezett.

- Nem lenne jobb, ha a közjó érdekében békén hagynátok? – kérdeztem, de választ már nem tudott adni, mert Alice ismét megtalált és a vesztőhely felé húzott.

- Később majd találkozunk srácok! – intett oda nekik, én pedig egy utolsó könyörgő pillantást vetettem Edwardra, de önelégült képe semmi jót nem ígért.

Néhány órával és néhány száz ruha felpróbálásával később „hullafáradtan” és elcsigázottan vonszoltam ki magamat a kínzókamrából. Egyezményes alapon – ami úgy működött, hogy ők azt mondták, hogy ez lesz, nekem meg bele kellett nyugodnom, és némán tűrnöm - egy vörös és eléggé merész darabra esett a választás, ami szerintem cseppet sem volt koszorúslány ruha, de ők tudják! Már ahhoz is segítség kellett, hogy felvegyem, hát még a járás…

Kivánszorogtam és már éppen leroskadtam volna az egyik közeli padra, amikor a szemben lévő üzletben megláttam Edwardot, amint kilépett az egyik próbafülkéből. A lélegzetem is elakadt, amikor tekintetemmel feltérképeztem testének minden négyzetcentiméterét, és a lábam egy pillanatra megremegett. Nem vett észre, mert a nyakkendőjével volt elfoglalva, így volt időm rajta legeltetni a szememet.

A fekete szín kiemelte sápadtságát, és még gyönyörűbbé tette őt. A zakót még nem vette fel, csak a nadrág és a hófehér ing volt rajta, na meg a vörös nyakkendő, amivel látszólag meggyűlt a baja. Zavartan túrt bele kócos hajába és a fogait csikorgatta. Kuncogtam, de a hangom elhalt, ahogyan megláttam az egyik bolti eladót felé közeledni.

Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mit forgat enyhének nem mondhatóan hidrogénezett hajkoronája alatt. Már azt fontolgattam, hogy közbelépek, de aztán valami megállított. Ennél nem is kellene jobb alkalom arra, hogy leteszteljem Edwardot. Oké, lehet, hogy egy kicsit bizalmatlan vagyok, de az a Tanya-ügy még mindig agyam egy elrejtett zugában motoszkált.

A nő – lehetett vagy 25 év körüli, és tulajdonképpen szépnek is mondható – odalépett Edwardhoz és készségesen nyúlt a nyaka felé, hogy segítsen. Edward hátrált egy lépést és finoman, de ellentmondást nem tűrően eltolta a lány kezét.

- Köszönöm, de megoldom egyedül is! – mormolta, mire az eladó arcáról lehervadt a mosoly és visszakullogott a pulthoz.

Edward megforgatta a szemeit, és tovább küzdött a kendővel, én meg ráérősen lépdeltem az üzlet felé. Benyitottam, és a lekoptatott boltos pillantásától kísérve odasuhantam Edward mögé.

- És én segíthetek? – kérdeztem, mire megfordult és aranybarna szemei csillogva tapadtak az arcomra.

Vajon mindig így nézett rám, vagy csak az utóbbi pár nap hozta ezt ki belőle? És ha már előtte is így tekintett rám, én miért nem vettem észre?

- Te bármiben segíthetsz – mondta kicsit sem kétértelműen, és megdobott azzal az észveszejtő féloldalas mosolyával.

- Azt hinné az ember, hogy te mindenben tökéletes vagy, és erre tessék! Egy nyakkendő kifog rajtad? – húztam közelebb az említett ruhadarabnál fogva, de azért nem annyira közel, hogy félreérhető legyen a helyzet.

Edward viszont nem így képzelte a dolgokat, mert azzal a lendülettel, ahogyan megindult felém, tolt is befelé az öltözőkabinba…

Bella ruhája: