Vérvörös alkonyat - 41. fejezet

Sziasztok!

Itt a friss, és hatalmas köszönet érte Pupimnak, aki magára vette a gépelés fáradalmait, és felgépelte nekem. Thanks!
A kép, mint már megszokhattátok kedvenc fotósomtól, Liától származik! Ezért is külön köszönet!
A fejezetet Barbinak és Rebekának ajánlom, akik voltak olyan kedvesek, és elküldtek nekem egy videót, ami egyszerűen szenzációs lett! Nem is tudtam, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre!:P
És öröm az ürömben - az üröm az, hogy szombaton 13:00-kor érettségizem németből, szal tessék szorítani! -, hogy a Breaking Dawn hátuljába belekerült az én "kritikám" is!XD Jupííí!
Egy gyors kérdés, mielőtt még a frisset adnám: szeretnétek a 40. fejezetet Edward szemszögéből is elolvasni? Mert felvetődött, hogy megírhatnám, és régen csináltam is, hogy egy jelenetet két szemszögből is megmutattam, de nem tudom, hogy ezt szeretnétek-e? Komikban kérem a válaszokat, ha van véleményed a dologról!
Kicsit nyálas lett ez a fejezet szerintem, de majd Ti ítélkeztek felettem!
Pusz


„Leánykérés”

„I need to feel your hand upon my face”

Stateless: Bloodstream

(Edward szemszöge)

Amint Emmett hangja áthasította a levegőt, lehullt agyamról a Bella okozta gyönyörű kábulat és felmértem a helyzetet. Két választási lehetőségünk volt: vagy meg sem mozdulok – ki az a marha, aki meg akarna mozdulni egyáltalán? – és várjuk a családok reakcióit, vagy mentem, ami menthető.

Gyors mérlegelés után rá kellett, hogy jöjjek, sajnos a második opció az ideális. Hogy miért is? Na, azt csak nagy vonalakban tudtam saját magamnak is felvázolni – nem még Bellának! -, ugyanis meghallottam a lépcsőn koppanó cipőtalpakat és cselekednem kellett. A többiek csak emberi tempóban vánszorogtak felfelé, mert semmi kedvük nem volt Emmett újabb faragatlan tréfájához és ez nekem dolgozott.

Odahajoltam a rémült Bellához és halkan a fülébe súgtam, hogy csak ő hallja.

- Tedd az értetlent, a többi az én dolgom! – mormoltam.

Lefejtettem lábait rólam, egy ügyes mozdulattal lekaptam a válláról az elharapott és árulkodó melltartópántokat – szemeimnek parancsolnom kellett, hogy a feladatomra koncentráljak –, és felkapva az ingemet leugrottam az oldalsó ablakon.

Szélsebesen megkerültem a házat, közben begombolkoztam és abban a pillanatban érkeztem meg a többiek mögé, amikor ők megálltak Bella szobája előtt.

- Mi az már megint, Emmett? – kérdezte türelmetlenül Rose.

Em szemei, ha lehet, még nagyobbakra nyíltak, amint meglátott Alice és Jasper között. Rám bökött, majd a kanapé mellett álló Bellára, és ezt így folytatta jó egy percig, közben pedig tátogott és szóhoz sem jutott. A gondolataiból sem tudtam semmi értelmeset kiolvasni, annyira össze volt zavarodva.

Bella még arra sem vette a fáradságot, hogy visszavegye a felsőjét, ami nem tett jót az én idegi állapotomnak. Jasper persze felfedezte, hogy valami nincs rendben velem – már, hogy a francba lett volna rendben, amikor fél perccel ezelőtt még… Uh! – és gondolatban kérdezte:

„Jól vagy?”

Nyeltem egy nagyot, és csak biccentettem. Addigra már Em is jobb állapotban volt, de csak egy fokkal, mert a tőmondatok már mentek neki.

- Te – itt rám bökött – és te – itt Bellára mutatott –, ti ketten… Az előbb!

Már éppen védekeztem volna, de megelőztek.

- Emmett, nem szokás kopogni, mielőtt valahova bemész? – vetette bátyám szemére cseppet sem kedvesen Bella.

- De… ti… az előbb… - ellenkezett Em.

- Drágám, valld be nyugodtan, te szedsz valamit? – kérdezte Rosalie egy kissé gúnyosan, mire kuncogni kezdtünk.

- Te csak hallgass mélyen, Eddy fiú, mert láttam, amit láttam! – fenyegetett meg sötéten.

- Oh, és mit láttál tulajdonképpen?

Na, Emmettnek sem kellett több, és a gondolatai visszajátszották azokat a képkockákat, amiket ő látott.

Oké, pókerarc, Edward! Gyerünk, menni fog! Huh, tényleg azt csináltuk Bellával? Nem lehet, hogy csak túl élénk Emmett fantáziája? Nem, az nem lehet, mert akkor mégis hogyan került Bella átharapott melltartópántja a kezembe?

- Erre mit lépsz, öregfiú? – vigyorgott Em.

- Hahó, megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – tette fel a kezét Jasper.

Nyugodtan és higgadtan, na meg persze cenzúrázottan válaszoltam.

- Emmett úgy gondolja, hogy az előbb Bella meg én a kanapén… Hogy is fogalmazzak? – töprengtem.

- Egyszerűen egymásnak estetek! – fakadt ki Emmett.

Em szavait néma csend követte. Mindegyikünk arcára kiült a döbbenet Emmett nyersessége hallatán és Rose, Jasper és Alice csak pislogtak. Amikor már kezdett kínossá válni a némaság, Bella egyszerűen felnevetett. Nem azzal a zavart, „most lebuktunk” nevetéssel, hanem teli tüdőből, őszintén nevetett. Elhűlve bámultam őt és reakciójánál már csak a szavai késztettek nagyobb csodálkozásra.

- Em lehet, hogy neked megy egyedül is az a dolog, de biológiai tanulmányaimat felidézve tudtommal ahhoz ketten kellenek! Na, már most, én jelen pillanatban egyedül vagyok a szobában, leszámítva persze téged és az ajtóban tipródó nézőközönséget, szóval magyarázd el nekem, kérlek, hogy ezt mégis hogyan gondoltad?

Ma is tanultam valamit: nem ülök le Bellával pókerezni! Lealázna, az biztos!

Em hápogott egy sort, én meg próbáltam nem a földön fetrengve röhögni, de a többiek sem voltak jobb állapotban Bella monológja után.

- De az előbb még itt volt! – mondta dühösen Emmett és az ominózus kanapéra mutatott.

- Oké, várj! – tartotta fel mutatóujját Bella. – Akkor most vázolom, hogy hogyan képzeled el az eseményeket. Tehát, azt mondod, hogy az előbb Edward és én azon a kanapén éppen közelebbi kapcsolatba kerültünk egymással. – A szóhasználatnál Emmett kivételével mind a négyünk szája széle megremegett. – Aztán te benyitottál…

- Kétszer is! – vágta rá a sértett.

- … kétszer is és a második után Edward csak úgy eltűnt. Az eltűnést vagy dehoppanálással, vagy szublimálással vagy pedig teleportációval tudta megoldani. – Ennél a mondatnál gúnyosan elmosolyodott.

- Kiugrott azon a nyamvadt ablakon! – bökött az ablakra, amin ténylegesen távoztam.

- Akkor kiugrott az ablakon és hiperszuper sebességgel a szobaajtómban termett – mondta az igazságot, nekem meg vigyáznom kellett az arckifejezésemre. – Na, ez teljesítmény! Tudtam, hogy Edward gyors, na de ennyire? – Kikukucskált Emmett mellett és egyenesen hozzám intézte a szavait: - Nem akarsz véletlenül indulni a maratonon?

- De, már gondolkodtam rajta – mentem bele a játékba. – Csak az a gond, hogy lebuknék!

- Ha visszafogod magad, nem tűnik fel senkinek – mondta játékosan és kicsit sem kétértelműen.

- Majd észben tartom – vigyorogtam.

Emmett kezdett elbizonytalanodni, de még egy utolsó támadást azért indított.

- És te miért vagy félmeztelen, Edward meg hol a ménkűben volt eddig?

Júj, na, erre nem számítottam! Kreálj egy alibit és ne Bellán legeltesd a szemed!

- Miután tisztáztuk a helyzetet Edwarddal, ő lelépett a szobájába, én meg éppen átöltöztem vadászathoz, amikor rám törted az ajtót – tette csípőre a kezeit Bella és mérgesen nézett Emre.

Melák bátyám dühösen fújtatott, majd jelentőségteljesen rám és Bellára pillantott, és kimondta az ítéletet:

- Rajtatok tartom a szemem! – Azzal a lendülettel átfurakodott köztem és Jasper között, de még visszaszólt. – És mindenki legyen lent a nappaliban egy percen belül!

- Bocsi, de ma tényleg nem lehet vele bírni – mondta Rosalie, és ő is eltűnt férje után.

Alice táncolt oda körénk és hatalmas kiskutya szemeit le sem vette rólunk.

- Akkor most szent a béke? – kérdezte reménykedően.

- Fogjuk rá – mondtam és nem kerülte el a figyelmemet a Bella ajkain játszó mosoly.

- Jaj, ez nem válasz! – csattant fel a kobold türelmetlenül.

- Igen, Alice – válaszolta Bella. – Tisztáztuk a félreértéseket és nem haragszunk egymásra.

- Na, kezdetnek ez is elég! – csapta össze a tenyereit és kitáncolt a helyiségből.

Jasper furcsán mért bennünket végig, majd egy szuszra kifújta a levegőt tüdejéből és védekezően feltartotta kezeit.

- Gyanúsak vagytok nekem, főleg te – bökött rám -, de inkább nem akarom tudni, hogy mi történt!

- Kösz – mormolta Bella.

- Tartom a számat – vigyorgott és lesétált a lépcsőn, kettesben hagyva bennünket.

Beljebb léptem, de az ajtót nem csuktam be. Bella vett egy nagy levegőt és nyugodtan megindult felém. Megállt egy lépésnyire tőlem, kinyújtotta jobb kezét, tenyérrel felfelé.

Várakozásteljes arckifejezése láttán gonoszan vigyorognom kellett, de engedelmesen beleejtettem tenyerébe a hősi halált halt melltartópántokat. Felsóhajtott és megcsóválta a fejét, majd a szekrényéhez suhant és nézelődni kezdett valami felső után.

Az ajtófélfának támaszkodtam és csendesen megszólaltam:

- Remélem nem baj, hogy nem mondtam el nekik… - Tudnom kellett, hogy ő hogyan vélekedik erről az egészről.

- Persze, hogy nem – mondta és hátrafordulva finoman rám mosolygott. – Nem lett volna szerencsés, ha így tudják meg. Majd elmondjuk nekik, ha úgy gondoljuk és elérkezettnek látjuk az időt.

Bosszankodva mustrálta a szekrény tartalmát, mire felnevettem és mellé léptem. Végigpörgettem kezeim között a pólóit, blúzait és egyéb felsőit, és kiválasztottam egyet.

- Ehhez mit szólsz? – kérdeztem és feltartottam a fehér, ujjatlan trikót.

- Öhm, Edward – köszörülte meg a torkát Bella, de somolygott -, nem tudom, hogy észrevetted-e már, de fekete melltartó van rajtam, amihez nem passzol a fehér.

Szemem lejjebb csúszott, és nagyot nyelve konstatáltam, hogy igaza van. Visszahajítottam a felsőt és zavartan túrtam bele a hajamba.

- Hát, az igazat megvallva teljesen mással voltam elfoglalva – mormoltam és bizseregni kezdett az arcom.

- Oh, azt vettem észre – nevetett és felmutatta a pántokat.

Muszáj megkérdeznem! De csak úgy szimplán nem kérdezhetek rá, hogy „Te, figyelj, Bella! Tíz perccel ezelőtt szerelmet vallottam neked és szeretném tudni, hogy te, hogy vagy ezzel?” De akkor is meg kell tudnom!

Így viaskodtam magamba, míg Bella tovább folytatta a ruhavadászatot. Már éppen letettem az ötletemről, amikor megszólalt.

- Vámpírok tudnak agyvérzést kapni?

- Nem – válaszoltam megrökönyödve. – Miért?

- Mert te határozottan közel állsz hozzá – mondta és felvett egy fekete, mélyen dekoltált, selyem felsőt. – Mondd, mi a baj?

- Honnan veszed, hogy van valami? – nyeltem nagyot a mondat végén.

- A homlokodat egy száz éves aggastyán is megirigyelhetné, és azon csodálkozom, hogy a fogaid még nem törtek ki, annyira összeszorítottad őket – magyarázta és kikapott egy pár fekete kesztyűt is.

- Oh – nyögtem. Tehát ennyire átlátható vagyok? – Én csak azon gondolkodtam, hogy…

Zavartan néztem a padlót és nem tudtam, hogyan folytassam a mondatot.

- Hogy? – kérdezte Bella és berogyasztva a térdeit bedugta a fejét a látószögembe.

Tekintetéből kíváncsiságot véltem kiolvasni, míg fölhúzta egyik kezére a kesztyűt. Felemeltem a fejem és ő is visszabillent eredeti testhelyzetébe.

- Hogy… szóval… te… - próbáltam megfogalmazni a kérdést, de nem ment.

Bella lélegzete elakadt, mire riadtan kaptam fel a fejem. Gratulálok, Edward, ezt jól megcsináltad. Mekkora egy tuskó vagy!

- Én nem akartalak… - mentegetőztem volna, de Bella közelebb lépett és szeme figyelmeztetően megcsillant.

- Ne mozdulj! – súgta és lehámozta magáról a félig felhúzott kesztyűt.

Tenyerét az arcomra csúsztatta, szemeit az enyémbe fúrta és erősen koncentrált. Érintésére megremegtem és már nyúltam volna, hogy közelebb húzzam magamhoz, de megállított.

- Légy jó fiú és maradj nyugton! – súgta, és én leejtettem kezeimet.

Már éppen teljesen elvesztem volna sötétarany szemeiben, ha édes hangja nem ránt vissza.

Szemeim kitágultak, ahogyan tudatosult bennem, hogy a gondolatait hallom.

„Amikor megláttalak ott, az ebédlőben tudtam, hogy nincs tovább. Megtaláltalak magamnak, pedig nem is kerestelek. Tudtam, hogy valami összeköt bennünket, ami erősebb minden másnál. Szeretlek, Edward Anthony Masen Cullen, és ezen semmi nem változtathat!”

Elvette a kezét és csillogó szemekkel nézett rám.

Egyszerűen nem jutottam szóhoz. Ez az angyal szeret, tényleg szeret! Nem érdemlem meg, de mégis engem akar. Ezt el sem hiszem. Csak álmodom!

- Öhm, nem akarlak megzavarni, bármit is csinálsz, de valami reakció jól jönne – mondta Bella, és én feleszméltem.

Mindkét kezemet az álla és a nyaka oldalára csúsztattam és lassan hajoltam hozzá közel. Mindketten lehunytuk a szemünket, amikor ajkaink találkoztak és gyengéden viszonoztuk a másik csókját. Semmilyen hevesség vagy vadság nem volt ebben a csókban és ez így volt jó. Azaz lett volna jó, ha ütődött és legyilkolásra váró bátyám kiabálása közbe nem avatkozik:

- Ha most felmegyek, és tényleg azt csináljátok, amit szerintem tíz perccel ezelőtt is csináltatok, akkor felveszem videóra és felnyomom a youtube-ra! – harsogta. – Gyertek már le!

Kelletlenül, de elváltunk egymástól. Bella dühösen mormolta az orra alatt.

- Egyszer megfojtom az biztos! – dohogott és felhúzta kesztyűit.

- Az első sorból szeretném… - itt megakadtam, mert Alice-nek víziója volt és a kis kobold velem is megosztotta. Felnevettem és Bellára kacsintottam. – Hát, amit most kapni fog, az van olyan rossz, mint a megfojtás.

Bella értetlenül pislogott rám, de én csak rejtélyesen mosolyogtam. Végül megelégelte a dolgot, mert fújt egyet.

- Nem igazság, hogy nem osztod meg velem az infóidat – morgott és becsapta a szekrényajtót. – A melltartópántomért pedig még számolunk!

Gyors csókot nyomott a számra és már ott sem volt. Megcsóváltam a fejemet és lebattyogtam a nappaliba, ahol már mindenki ott várakozott. Tanya fürkésző pillantását türelmesen álltam, majd amikor lehajtotta a fejét, megkerestem Bellát. Macario mellett találtam meg és éppen súgott neki valamit, amire a vámpír csak bólintott és mosolyogva figyelte az eseményeket. Gondolatait viszont ismét nem hallottam, amiért Bellát egy szúrós pillantással jutalmaztam. Már megint a képességét használja! Rém idegesítő! És el ne felejtsem kiszedni belőle, hogyan csinálta az előbbi kis „trükkjét” odafent!

Ő csak somolygott és kinyújtotta a nyelvét rám, de olyan gyorsan, hogy csak én láttam. Megforgattam a szemeimet és beálltam Esme mellé, aki figyelmesen mért végig.

„Minden rendben?” – kérdezte, és tudtam, hogy rám és Bellára célzott.

Igen, azóta már a Tanya-ügy az ő fülükbe is eljutott – még egy ok, amiért Emmett a kiirtandó fajok listáját vezeti nálam -, de szokás szerint nem haragudtak meg rám. Csak meglepődtek. Mint mindenki más is.

Elmosolyodtam és bólintottam. Esme hálásan megszorította a kezemet és a „meghitt” pillanatot Emmett szakította félbe.

- Oké, most, hogy a Swan-Cullen párost is leette a fene az emeletről…

- Én meg téged eszlek meg, de előtte megsütlek – vetette oda Bella, és közbevágását hatalmas nevetés jutalmazta.

- Ezt majd lerendezzük később, most elfoglalt vagyok és tele a naptáram mára – vigyorogta bátyám és kézen fogva behúzta a szoba közepére Rosalie-t.

Alice-szel egymásra vigyorogtunk, Rose pedig figyelmeztetőleg sandított ránk, de azért ő is mosolygott. Emmett csendre intett mindenkit, majd fél térdre ereszkedett és ujjait rákulcsolta a kezére. Megköszörülte a torkát, majd belefogott.

- Tudom, hogy nem vagyok a legrendesebb vámpír a világon és nem mindig álltam ki melletted úgy, ahogyan kellett volna, és ahogyan megérdemelted volna, de szeretlek és szeretni is foglak az idők végezetéig. – Hátranyúlt szabad kezével és zsebéből előhalászott egy bársony borítású, fekete kis dobozkát. – Hozzám jössz feleségül?

A szobára olyan csend telepedett, hogy „hallani lehetett a légy zümmögését”, vagyis a kint földet érő hópelyhek hangját. Rose cinkosan elmosolyodott és gondolatban jót mulatott.

„Ezt kapd ki Emmett McCarty Cullen!” – gondolta és határozott hangon kimondta a válaszát.

- Nem!

U.i.: Ne nagyon tessék megszokni a csütörtöki frisset, mert majd visszaállunk a szombatra!XD