Vérvörös alkonyat - 25. fejezet

Szerepcsere, avagy ki nyugtat kit?

Sziasztok! Ezt a fejit a következő embereknek ajánlom: Asunak, hogy próbáljam vigasztalni; Julcsinak, és holnap szorítok, meg remélem, hogy a lelkem egy időre megmenekült; Lovereading-nek, és megtartom az ígéretem; szokás szerint Pupimnak (mert vagy nekemXD) és Mesi28-nak, hogy épségben és hozva szokásos formáját visszatért közénk! A 40 kritika megint mehet?XD Pusz

(Edward szemszöge)

- Inkább nem – mondtam és nem vettem le róla a szemem, mert az felért volna egy kínzással.
- Rendben – mondta csevegve és hanyatt dőlt.
- Mit rendben? – Egyszerűen nem tudtam követni az észjárását.
- Rendben. Mivel halhatatlanok vagyunk és időm, mint a tenger, ezért ráérek. – Kisöpörte a tincseket az arcából, amibe csak most vettem észre, hogy sár is ragadt.
Bella még mindig ugyanazokat a ruhákat viselte, amelyikben beleesett a folyóba, és annak köszönhetően, hogy felmostam vele a fél erdőt, a vizes ruhákra most sáros föld is tapadt. Én sem nézhettem ki különbül, és ez a tudat megmosolyogtatott. Talán most hasonlítottunk egymásra a legjobban. Mint két kamasz, akik sárfürdőt vettek és most a napfényben szárítkoznak.
Óvatosan megérintettem járomcsontját – felpattantak szemei és kérdőn nézett rám – és letöröltem róla egy adag sárt.
- Az mind rajtam volt? – Megrökönyödött arca láttán elnevettem magam.
- Nem akarlak elkeseríteni, de egy jól nevelt kismalac hozzád képest semmi – hecceltem.
Feltámaszkodott a könyökére és könnyed mozdulattal végigszántott a hajamon. Érintése nyomán bizseregni kezdett a bőröm és vártam a már ismerős elektromos szikrákat, de ujjai nem időztek sokáig a fejtetőmön. Visszahúzta a kezét és csukott tenyeréből a markomba tett egy kupac fekete földet.
- Te sem panaszkodhatsz – mondta és visszadőlt. – Szép ez a hely, tetszik.
- Igen – hagytam rá, és feladtam a küzdelmet, hogy megtudjam, mire gondolt és miért váltott ilyen hirtelen témát. – Gyakran járok ide gondolkodni.
- Mit gondolsz, miért láttál bele a fejembe? – kérdezte és hunyorogva nézett a napba.
- Nem tudom – mondtam őszintén. – Most például nem hallok semmit.
- Nem lehet, hogy neked is testi kontaktusra van szükséged ahhoz, hogy az én elmémbe beleláss? – Az aggodalom kicsengett a hangjából.
- Nem hiszem – nyugtattam meg gyorsan, de bennem fellángolt a remény egy halvány kis lángja. Hisz hányszor érintettem már meg! – De ha nem bánod, egy próbát azért megér!
Bólintott. A karját is megfoghattam volna, de a kísértés erősebb volt, mint én.
Ujjaimat végigsimítottam a nyakán ott, ahol a sápadt heg éktelenkedett. Egész tenyerem rányomtam márványos bőrére és vártam. Bella levegőt sem mert venni, nehogy elrontson valamit, de ez sem segített. Elméje köré ismét az az áthatolhatatlan burok épült fel, amit hiába próbáltam meg áttörni. Csüggedten hanyatlott vissza a kezem.
Bella tekintete megtelt szomorúsággal.
- Sajnálom – súgta.
- Nem, én sajnálom, hogy állandóan kísérleti nyúlnak használlak. És azt is, hogy meg akartalak ölni.
- Na, látod, most akkor kvittek vagyunk. – Elmosolyodott. – És te tulajdonképpen Emmettet akartad kinyírni, öhm… miért is?
Miért nem képes leszállni erről a témáról?
- Te soha nem adod fel? – kérdeztem beletörődött hangon és tudtam, hogy nem, ez alól már nem tudok kibújni. És talán nem is akartam…
- Eléggé makacs természet vagyok – csillantak fel szemei és izgatottan feltornázta magát egy magasságba velem.
Felálltam és az erdő széléhez sétáltam, majd ott megálltam neki háttal. Nem akartam a tekintetében látni a szánalmat, amit majd szavaim keltenek benne. Mert igenis az vagyok: egy szánalmas, szívtelen szörnyeteg.
- Emmett pontosan a következőket mondta: „Aljas kis képmutató vagy, akinek ahhoz volt ereje, hogy egy gyenge kislányt leteperjen, de ahhoz már kevés, hogy férfiként harcoljon!”
A csend szinte megült a levegőben. Arra számítottam, hogy Bella majd megpróbálja elterelni a figyelmemet, próbál meggyőzni, hogy Emmettnek nincs igaza, vagy bármilyen más módon elkergeti nyomasztó gondolataimat. Megint tévedtem.
Neszezésre lettem figyelmes. Hátrafordulva megláttam, hogy Bella felkelt és megindult a ház felé.
- Most meg hova mész? – kérdeztem megzavarodva.
Az előbb öntöttem ki neki a „lelkemet”, erre itt hagy. Jó, lehet, hogy nyavalygós kisgyereknek hisz, aki rögtön az anyukája szoknyája alá bújik, ha dörög az ég, de azért így lelépni?!
Bella hangjából csak úgy sütött a düh, amikor megszólalt:
- Megyek, és befejezem azt, amit te elkezdtél – mondta és eltűnt a hajnali erdő ébredező fái között.


(Bella szemszöge)

Feldúltan csörtettem keresztül az erdőn és az indulatok csak úgy fortyogtak bennem. Arra sem vettem a fáradságot, hogy vámpírsebességre kapcsoljak.
Hogy lehet valaki ekkora tuskó? Mintha ő lenne a megtestesült tökéletesség, akinek joga van ítélkezni Edward felett! Emmett érzelmi szintje megrekedt egy papucsállatka szintjén és nem képes továbblépni!
Nagy a szája, de csak addig, amíg be nem tömöm… vagy töröm az arcával együtt.
- Azt hiszem az előbb rosszul hallottam, amit mondtál – lépett mellém Edward és tartotta a tempómat. – Mit akarsz csinálni?
- Plasztikázom a túlméretezett, adrenalinnal telepumpált bátyánk csinos kis pofikáját – sziszegtem dühösen.
- Oh – hökkent meg. – Akkor tényleg jól hallottam.
- Vámpír vagy, naná, hogy jól hallottad! Emmett viszont egy darabig nem fog rendesen hallani, maximum csiripelő kismadarakat!
Mintha kis köhécselő hangok törtek volna elő a torkából, de túlságosan elfoglalt voltam az Emmetten végrehajtható különböző kínzási módszerek elképzelésével, így nem törődtem vele.
- Bella – szólt lágyan.
Nem feleltem, csak mentem tovább.
- Bella – zengett hangja kicsit erőteljesebben.
- Hmmm? – mordultam oda, de nem álltam meg.
- Isabella! – csattant fel és jó erősen megnyomta a teljes nevemet.
- Hallgatlak! – vetettem oda, de csak a szemem előtt lebegő képkockákra gondoltam. Meglepően nyugodt és higgadt voltam most, hogy már tudtam, mi a tervem.
- Megállnál egy percre? – kérdezte gunyorosan.
- Oké, egy perccel többet élhet – mormogtam és szembefordultam vele.
Tekintetét az enyémbe fúrta és akármennyire is dühös voltam, azt azért nem felejtettem el, hogyan kell Edward fürkésző pillantására „válaszolnom”. Tüdőm kihagyott egy lélegzetet, szemem egy másodpercre lecsúszott ajkaira – imádott, gúnyos féloldalas mosoly ült rajtuk –, tovább vándorolt meztelen mellkasára…
- Figyelj – mondta, és én felkaptam a fejem, hogy ne jöjjön rá, őt bámultam és nem is akárhogy! –, rendes vagy, hogy le akarod vadászni Emmettet – felhorkantam bátyánk nevének említésére, ám csendben hallgattam tovább –, de ez az én ügyem vele, és nekem kell elintéznem.
- De te kíméletes leszel! – vetettem ellen.
- Igen, de ha legyőzöm, akkor nagyon-nagyon csúnya dolog fog rá várni. – Elvigyorodott a gondolatra. – Ezért kérlek, hogy fogd vissza magad!
- Újszülött vagyok, ne kérj tőlem ilyet! – fortyantam fel és továbbindultam.
A karom után kapott, és a fülemhez hajolva suttogni kezdett. Hamarosan én is elégedetten kuncogtam és a szenzációs tervet megbeszélve pacsiztunk egyet, majd pókerarcot öltve szaladni kezdtünk a ház felé.
Az üvegfalakról visszatükröződött a napfény és valami megfoghatatlan nyugalommal árasztotta el a környéket.
Edward felsuhant a tornácra, belökte az ajtót és meghajolva várta, hogy bemenjek. Ez is a terv részét képezte.
- Oh, nagyon köszönöm – búgtam neki csábító mosoly kíséretében.
- Ugyan már, nincs mit! – válaszolta és megdobott egy szívdöglesztő mosollyal.
Bella, állj! Ez csak színjáték! Ne álltasd magad! Edward Tanyáé! Edward Tanyához tartozik! Edward és Tanya!
- Bella! – kiáltott fel megkönnyebbülten Esme. – Edward!
- Hé, srácok, minden rendben? – kérdezte gyanakvóan Jasper.
Mindenki a nappaliban ült és ránk szegezte a tekintetét. Esme és Carlisle – úgy látszik, hazajött a kórházból – aggodalmas arcot vágott a zongoránál várakozva. Alice Jasper mellett ült, és kutató pillantást lövellt felénk. Rosalie a hátsó ablaknál állt, nekünk háttal, Emmett pedig bambán bámult bennünket egy karnyújtásnyira a feleségétől.
- Persze, minden okés! – mondta Edward, majd hozzám fordult. – Szerintem jobb, ha te átöltözöl. Már ne haragudj meg, de borzalmasan nézel ki!
Finoman a hátamra csúsztatta a karját és gyengéden a lépcső felé taszított. Nyelvet nyújtottam rá, de engedelmeskedtem neki. Amikor Emmett mellé értem, a pókerarc egy másodpercre lehullt és nagyon rondán néztem rá. Emmett annyira sokkos állapotba kerülhetett, hogy fel sem tűnt neki. Edward viszont vigyorogni kezdett és odalépett Emhez.
Még hallottam, amint Edward belekezdett – „Figyelj, Em, nagyon sajnálom ezt az egész szitut…” –, de nem bírtam tovább és magamra csaptam az ajtómat. Elképzeltem Emmett önelégült képét, amíg Edward bocsánatot kért tőle és a méreg egyre csak gyűlt bennem. Pedig Emmettnek kéne Edwardnál kuncsorognia, hogy ne harapja le a fejét.
A francba!
A szekrényem! Hova tűnt a ruhásszekrényem?
- Alice, a szekrényem hova dugtad? – kiáltottam le neki a földszintre.
- Menj be a másik ajtón, ami a fürdő felé nyílik – adta meg a választ kis nővérkém és hallottam, hogy a három lány összenevet.
Szót fogadtam és beléptem a másik ajtón. Olyan folyosóra érkeztem, mint amilyen Edward szobájában volt és ami a fürdőjébe és a gardróbjába – hatalmas gardrób, uh! – vezetett.
Nagyon rossz előérzetem lett! És elképzeltem egy rémképet is!
A fürdő bal kéz felé nyílt, de volt egy másik bejárat jobb felé is. Óvatosan belöktem az ajtót és nyeltem egy nagyot. Nem, ez még annál is rosszabb volt, mint ahogyan elképzeltem!
A szoba –mely nagyobb volt Edward beépített szekrényénél – falai mellett polcok, szekrények és fogasok sorakoztak teletömve ruhákkal. Több ruha volt itt, mint egy bevásárlóközpont ruhaboltjában.
Ruhák, cipők, kabátok és kiegészítők minden mennyiségben, minőségben és formában.
Magas sarkúk, sportcipők, balerinacipők és csizmák.
Blúzok, pólók, topok és furábbnál furább szabású felsők.
Nadrágok, farmerok, egybe ruhák és szoknyák.
Blézerek, poncsók, pulcsik, garbók, rövid és hosszú kabátok.
És sálak valamint kesztyűk tömkelege.
Tovább nem volt időm csodálkozni, mert a terv óramű pontossággal futott tovább. Felrángattam magamra a tiszta fehérneműket, egy koptatott farmert és egy pólót, majd felkaptam egy tornacipőt és a fürdőbe suhantam megmosni az arcom. Azon már nem is lepődtem meg, hogy a fürdőszoba is át volt építve. A tükröket az utóbbi időben gondosan elkerültem, és most sem néztem meg vérvörös szemeimet.
Amint kiléptem a szobaajtón már fel is csendült Edward tökéletes hangja:
- Akkor most talán rendes keretek között is lejátszhatnánk azt a mérkőzést – vetette fel ártatlanul. – És ígérem, hogy viselkedem, na meg persze harcolni fogok!
Eltűnődtem rajta, hogy vajon Emmett milyen arcot vághatott. Ebédidő az ovisoknál-effektus.
- Hm, rendicsek – adta be a derekát, de nem vonakodott sokat.
Hallottam, hogy felkeltek és az ajtó felé indultak.
- Nem kéne megvárni Bellát? – kérdezte Esme gyengéden.
- Szerintem még ellesz egy ideig az új gardróbjában. – Edward kuncogott egy picit.
Csukódott az ajtó és tudtam, hogy Edward majd a hátsó udvar felé fogja terelni a többieket. Így is történt. Belopóztam a szobájába, és onnan láttam, amint megálltak a ház sarkánál.
Uh, innen nem jó! Visszasuhantam a szobámba és az erkélyajtó mögül leskelődtem. Tökéletes kilátás! Már csak a tökéletes időzítés kell!
Edward és Emmett lassú táncba kezdtek, majd egymásra rontottak. Most érezte a harcukon a játékosságot, és tényleg úgy néztek ki, mint két gyerkőc, akik egymást csépelik egy cukorkáért. De az egyikükre annyira haragudtam, hogy majd felrobbantam.
Pár percig csak bámultam a vidám kettős játékát, majd eljött a megfelelő pillanat. A két fiú egymástól távolabb került, de Emmett már indult Edward felé, amikor…
- Emmett, figyelj csak! – Nagy lendülettel léptem ki az erkélyre és hajoltam át a korláton.
Elértem a célomat. Emmett figyelme felém fordult, megtorpant és nem számolt Edwarddal, aki már cselekedett is.
Puff!