Vérvörös alkonyat - 23. fejezet

Meglepetések és elfajult játékok

A kövi fejit három embernek ajánlom: Szélvész Pupinak, Ivinek, hogy gyógyuljon meg és Juditnak, aki nem hajlandó elárulni a kritikaírói nevét!XD Természetesen a beígért 40 kritikát bevasalom rajtatok, szal tessék nekiesni a kommentelésnek!

(Bella szemszöge)

Egyszerűen nem hittem a szememnek! Ez szinte lehetetlen! Ilyen nem létezik!
Hátráltam pár lépést – szerencsémre senkinek nem mentem neki - és kinéztem a folyosóra, hogy megbizonyosodjam róla, nem tévesztettem el az ajtót és jó szobába léptem be.
Valaki, hogy azért mégse a vaksötétbe ácsorogjunk – bár vámpírként tökéletesen láttam így is – felkattintotta a villanyt.
Csak ámultam – a legjobb szó rá a „néztem ki a fejemből” – és egy hang sem jött ki a torkomon.
- Na, hogy tetszik? - csicseregte Alice izgatottan és türelmetlenül dobolt az ujjával az ajtófélfán.
Örömömben és elragadtatásomban a legközelebbi vámpír nyakába ugrottam és szinte összeroppantottam. Ő sután visszaölelt, de fel sem fogtam, hogy kinek a karjai közé vetettem magam.
- Imádom! – sipítottam tőlem szokatlanul magas hangon, mire mindenki felnevetett mögöttem.
- Igen? És Edwardot vagy esetleg valaki/valami mást? – kérdezte röhögcsélve és brummogva Emmett.
A költői kérdés hatására hirtelen elementáris erővel érzékeltem azt a személyt, akibe kapaszkodtam. Izmos mellkasa kellemesen simult hozzám, míg karjai óvón fontak körül, mint egy vasbilincs, ami soha többé nem akart elengedni. Őrjítő illata alattomosan bekúszott az orromba és fátyolos ködbe borította elmémet. Bár bőrünk sehol nem érintkezett, mégis a már jól ismert szikrázás pattant ki közöttünk, és arra késztetett volna, hogy még jobban odabújjak hozzá.
Megrettenve a folytatás lehetőségeitől, gyorsan elugrottam tőle és miután nekiütköztem Emmettnek, kecsesen seggre ültem.
Családtagjaim – egy kivétellel – nagyon jót derültek rajtam. Edward zavartan krákogott párat és szolidaritásból nem nézett rám, nehogy ő is elröhögje magát.
- Már megint hozom a szokott formámat – fújtattam és lemondóan megráztam a fejem.
Ezt már Edward sem bírta ki. Felkacagott és zavarba ejtő tekintetét végigfuttatta rajtam.
Hát, ha eddig fel akartam kászálódni a földről, most, a remegő lábaim miatt ez kizártnak tűnt. Miért van rám ilyen hatással? Miért perzsel akár csak egy pillantásával is?
- Na, gyere, hugica, kelj fel, mert még a végén megfázol – rötyögött Em és hónom alá nyúlva könnyedén összekapart.
Megmaradt méltóságomat latba vetve leporoltam magam – a ruhámon azonban már nem lehetett segíteni – és a családtagjaimmal körülvéve beléptem a szobába.
Minden annyira más volt, mégis varázslatos.
Nem tudom, hogyan csinálták, de amíg mi vadászni voltunk Edwarddal, addig ők átrendezték az egész helyiséget.
Az ajtóval szemben egy hatalmas szőnyeg terült el a földön, továbbá a sarokban polcok, egy állólámpa, kanapé, egy kis körasztal és egy fotel kaptak helyet. Azon a falon, ahol a szekrénynek kellet volna lennie, most egy gigászi méretű plazma-tévé (nem tudtam nem észrevenni, hogy ugyanolyan, mint Edwardnak) lógott, alatta DVD-lejátszóval.
Az ajtó mögött egy fotel állt, utána pedig a könyvespolc futott végig a sarokig. Onnan polcok sorakoztak a fal közepéig, ahol az ágyam lett volna, de az eltűnt és egy nagy kanapé terpeszkedett helyette.
Az üvegfalnál egy íróasztal, egy karosszék és az asztalon egy laptop helyezkedett el. Ebben a sarokban egy hifi állt, tele CD-állványokkal és CD-kel.
Minden bútor és szőnyeg kellemes elefántcsontfehér és halványkék színben pompázott. Azonnal beleszerettem az összhatásba.
- Bámulatos – motyogtam és körbejárkáltam.
- Tényleg tetszik? – kérdezte Esme.
- Igen… - mondtam, de a mondat befejezetlenül maradt.
- Igen, csak? – nyomta meg az utolsó szót Rose.
- Hova tűnt az ágy? – mutattam arra a helyre, ahol reggel még az említett bútordarab feküdt.
- Bella, vámpír vagy és nincs szükséged alvásra, ergo ágy sem nagyon kell – forgatta a szemét Emmett. – Különben is, ha már itt tarunk, mihez kezdenél te az ággyal? – A kaján vigyort még csak leplezni sem próbálta.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit élénk a fantáziád? – kérdezte Edward morogva.
Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mire célzott Em. Szerencsémre a pirulás már nem tartozott azon dolgok közé, amik miatt lebukhattam volna zavaromból kifolyólag, ezért csak a hangomon kellett uralkodnom.
- Szerettem azt az ágyat. Kényelmes volt és kitűnően lehetett rajta olvasni – mondtam határozottan és nem tekintettem Edwardra, nehogy még a végén minden elszántságom elillanjon.
- Aham, én is ezt mondanám – somolygott Emmett. – Én is szeretem az ágyakat… hazavágni! – rákacsintott Rosalie-ra.
Jasper kétségbeesetten felnyögött.
- Hé, abbahagynátok egy pillanatra? – kérdezte vontatottan. – Borzalmas. Ez nem normális!
- Dehogynem, csak te vagy egy kicsit… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert Alice ingerülten felemelte a kezét és beléfojtotta a szót.
- Tehát, szeretnéd visszakapni az ágyad?
- Hát, ha nem nagy kérés – motyogtam.
- Emmett, Jasper – szólította meg a két srácot, mire ők kiugrottak az ablakomon.
Alice hatalmasra nyitotta az erkélyajtókat. Az üvegfal szinte teljesen eltűnt. Ezt eddig én miért nem vettem észre?
A pöttöm tünpír (magamban ezt a becenevet adtam neki, ami a tündér és a vámpír keresztezéséből jött létre) felkapta a heverőt és a hifi elé tolta, majd azon nyomban feltűnt az erkélyen Emmett, akinek Jasper adta fel az ágyat.
Emmett ügyesen egyensúlyozott a bútordarabbal, de mivel semmit nem látott, félő volt, hogy lebucskázik a korláton keresztül.
- Nem lett volna akkora a szád, talán segítenék! – vetette oda flegmán Edward, ami erős morgásra késztette bátyját. – Ha tudni szeretnéd, most tökéletesen ráérek – mondta csak úgy mellékesen, mire rákaptam a fejem.
Mire ér most rá? Mit akarnak csinálni Emmettel?
Jasper gyorsan segített Emnek és visszatették az ágyat a helyére. Én még csodáltam volna egy darabig a helyiséget, de egy hatalmas csattanás mindent elrontott.
A hang irányába fordultam és még épp láttam, amint Edward kihajította Emmettet az ablakon és átugorva a korláton, utána vetett magát. Rémülten bámultam a két eltűnt vámpír után, majd a többiekre néztem.
Jasper elégedetten vigyorgott, Esme lemondóan megcsóválta a fejét, Carlisle sóhajtott, Rose finom mosolyra húzta az ajkait, míg Alice lehunyta a szemeit és erősen koncentrált.
- Nekem éjjeli műszakra kell mennem – mondta Carlisle és megcsókolta Esmét. – Ugye, bírtok majd velük?
- Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy igen – dorombolta Alice és kifutott az erkélyre.
Carlisle elbúcsúzott tőlünk is, majd eltűnt a garázs irányában, hogy pár pillanat múlva a Mercedes hangja szelje át a csendet.
Alice után futottam és az erkélyről megláttam Emmettet és Edwardot. A szobámból kiszüremlő fény pont megvilágította őket.
Most úgy néztek ki, mint két ragadozó. Emmett hatalmas alakja az ég felé tornyosult és fenyegetően emelkedett fel, mint egy vad, éhes grizzly, akit téli álmából ébresztettek fel.
Edward kecses teste pattanásig feszülve izgalommal lapult a földre. Ajkai gunyoros mosolyra húzódtak, szeme a holdfényben vadul villogott és éjfekete szín uralkodott az íriszén. Olyan volt, mint egy támadásra kész hegyi oroszlán.
Em felé lendült, de Edward egy szökkenéssel félreugrott, kiolvasva bátyja fejéből a szándékait. Emmett mérgesen fújtatott és ingerülten rászólt az öccsére:
- Azt hittem becsülettel fogsz küzdeni Aljas kis… - A mondatot gondolatban fejezte be, és bár mi, beavatatlanok nem hallottuk, tudtuk, hogy olyan sértést vághatott Edward fejéhez, amit nem egykönnyen nyelt le.
Ezt a harcban beállt változásból is kikövetkeztethettük volna. Mindannyian tudtuk, hogy valami megváltozott.
Emmett egy nyekkenéssel terült el a földön, mert Edward rávetette magát és most a mellkasán térdelt.
Az egész erdőben visszhangzó vicsorgásuk átszakította a csend kellemes leplét és szinte vérfagyasztó volt. Már meg tudtam különböztetni a játékos bunyózások alkalmával előtörő morgásoktól és ez egy cseppet sem hasonlított rájuk.
Alice is feszülten figyelt mellettem és a rémület kiült az arcára.
- Alice, mit látsz? – kérdeztem, de a szememet nem vettem le a vérengző testvérpárról, akik egyre durvább harcba kezdtek.
- Annyira gyorsan változik minden. Nem tudom biztosan, de valamelyikőjük megsérül… nagyon – dadogta alig mozgó ajkakkal. – Homályos minden!
Nem! Nem eshet bajuk! Az nem lehet, hogy az én melák bátyámnak valami baja legyen! És Edwarddal sem történhet semmi! Én… nem!
- Jasper! – döntöttem gyorsan és felé fordultam. – Le tudod fogni Edwardot?
- Igen – biccentett hozzá.
- Nyugtasd meg, és ne engedd el, amíg nem szólok! – utasítottam és egy határozott mozdulattal megszabadultam a kesztyűimtől és a magas sarkúimtól.
- Mi a terved? – kérdezte Rose, most már ő is aggodalmaskodva.
- Az, hogy szétszedem őket – mondtam.
- Az túl veszélyes! – rettent meg Esme, és hiába próbáltam megnyugtatóan nézni rá, nem használt semmit sem.
- Jó tervnek tűnik – nyugtázta Jazz, nem is törődve Alice rémületével. – Elbírsz majd a másik vadállattal?
- Remélem – súgtam. – Most majd kiderül, hogy milyen erős vagyok! Háromra indulunk!
Jazz gyors csókot nyomott Alice arcára, és odasúgta neki, hogy „nem lesz semmi gáz!”, majd felléptünk a korlátra és megkerestük a verekedőket. Éppen egymást méregették – Emmett inge is a fűben hevert már és nekem akarva-akaratlanul is az ókori gladiátorjátékok jutottak eszembe –, így itt volt a cselekvés ideje.
- Három! – kiáltottam és mindketten elrugaszkodtunk.
Villámgyorsan Emmett előtt termettem és finomnak nem nevezhető mozdulattal elkaptam a grabancánál fogva és bevágtam a fák közé. Három másodperc múlva kikászálódott a bokrok szövevényes dzsungeléből és a vigyort le sem lehetett törölni a képéről. Vele nem volt többé probléma. Már éppen ugrott volna nekem, hogy visszaadja a visszajárót, amikor mögöttünk felhangzott Alice, Jasper, Rose és Esme kiáltása:
- Emmett!
Oldalra kaptam a fejem és megláttam Edwardot, aki kiszabadította magát Jazz szorításából és szélsebesen rohant Em felé. Ösztönösen cselekedtem, az agyam nem is fogta fel, hogy mit teszek.
Odasuhantam Emmetthez és arra még maradt időm, hogy egy erős lökéssel félreállítsam őt az útból. Edward, bátyja helyett, rám vetette magát és felszántva a fél udvart, hosszas gurulás után megálltunk. Én kerültem volna felülre, ami megkönnyítette volna a dolgom, de ő rántott rajtam egyet és lenyomott a sáros földbe.
Minden gyengédség nélkül tepert le és egyik kezének hosszú, fehér ujjai a nyakamra kulcsolódtak, míg a másik ütésre készen magasodott feje fölé. Egyszerűen legyőzhettem volna őt, hisz erősebb voltam nála, de akkor a jövőben nem lettem volna képes a szemébe nézni.
Fájt, ahogy szorított, de a fizikai fájdalmat elnyomta az a lelki fájdalom, amit arcának látványa okozott bennem.
Gyönyörű, karakteres vonásai eltorzultak a dühtől és a gyűlölettől, hófehér bőre sápadt kísértet alakját kölcsönözte neki. Mellkasa vadul hullámzott fel s alá, ahogy szaporán vette a levegőt.
De a legjobban a szemétől rettentem meg. Most ugyanaz a szempár nézett le rám, mint az első napon ott, a konyhában. Éjsötét szemében vadállati fény csillogott. Egy olyan vadállaté, aki kiszabadult ketrecéből és gyilkolni akar. Vért, vért és még több vért kívánt. Ez volt az a jól elrejtett, ősi „vámpír-én”, amit mindannyian elnyomtunk magunkban, és amit még a vadászatok alkalmával sem hívtunk életre.
Megremegtem, mert egy percre magamat láttam ugyanilyen eltorzult vonásokkal és egy lehetséges jövőkép is feltárult előttem, amiről lemondtam. Ez lett volna belőlem, ha a másik, könnyebb utat választom.
- Bella! – sikította a három lány.
- Ne mozduljatok! – kiáltotta oda nekik Jasper és hallottam a hangján, hogy borzalmas küzdelmet kell neki is kiállnia Edward érzelmei miatt. – Most nem önmaga és nem tudhatjuk, hogyan reagálna a beavatkozásunkra! Lehet, hogy megölné Bellát!
Próbáltam nem meghallani az utolsó mondatot. Csak Edwardra figyeltem, aki még mindig ugyanolyan testhelyzetben volt és szorítása egyre erősödött. Gondolatai kivehetetlenek voltak.
- Edward – szólítottam meg gyengéden és suttogva. – Edward, én vagyok, Bella!
Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangom, mert olyan erősen markolta a torkomat, hogy ne kaptam levegőt. Egy reményem maradt, és utána nekem esik és végez velem.
Erőtlenül felemeltem a tenyerem és rásimítottam márványsima arcbőrére.
„Edward, kérlek!” – könyörögtem gondolatban, immár reményvesztetten.
Pár pillanatig nem történt semmi, de aztán érintésem nyomán megszelídültek arcvonásai, remegve lazította meg fojtogató ujjait a nyakamon, és a brutálisan vadállatias tűz kihunyt a szemében.