Vérvörös alkonyat - 25. fejezet

Szerepcsere, avagy ki nyugtat kit?

Sziasztok! Ezt a fejit a következő embereknek ajánlom: Asunak, hogy próbáljam vigasztalni; Julcsinak, és holnap szorítok, meg remélem, hogy a lelkem egy időre megmenekült; Lovereading-nek, és megtartom az ígéretem; szokás szerint Pupimnak (mert vagy nekemXD) és Mesi28-nak, hogy épségben és hozva szokásos formáját visszatért közénk! A 40 kritika megint mehet?XD Pusz

(Edward szemszöge)

- Inkább nem – mondtam és nem vettem le róla a szemem, mert az felért volna egy kínzással.
- Rendben – mondta csevegve és hanyatt dőlt.
- Mit rendben? – Egyszerűen nem tudtam követni az észjárását.
- Rendben. Mivel halhatatlanok vagyunk és időm, mint a tenger, ezért ráérek. – Kisöpörte a tincseket az arcából, amibe csak most vettem észre, hogy sár is ragadt.
Bella még mindig ugyanazokat a ruhákat viselte, amelyikben beleesett a folyóba, és annak köszönhetően, hogy felmostam vele a fél erdőt, a vizes ruhákra most sáros föld is tapadt. Én sem nézhettem ki különbül, és ez a tudat megmosolyogtatott. Talán most hasonlítottunk egymásra a legjobban. Mint két kamasz, akik sárfürdőt vettek és most a napfényben szárítkoznak.
Óvatosan megérintettem járomcsontját – felpattantak szemei és kérdőn nézett rám – és letöröltem róla egy adag sárt.
- Az mind rajtam volt? – Megrökönyödött arca láttán elnevettem magam.
- Nem akarlak elkeseríteni, de egy jól nevelt kismalac hozzád képest semmi – hecceltem.
Feltámaszkodott a könyökére és könnyed mozdulattal végigszántott a hajamon. Érintése nyomán bizseregni kezdett a bőröm és vártam a már ismerős elektromos szikrákat, de ujjai nem időztek sokáig a fejtetőmön. Visszahúzta a kezét és csukott tenyeréből a markomba tett egy kupac fekete földet.
- Te sem panaszkodhatsz – mondta és visszadőlt. – Szép ez a hely, tetszik.
- Igen – hagytam rá, és feladtam a küzdelmet, hogy megtudjam, mire gondolt és miért váltott ilyen hirtelen témát. – Gyakran járok ide gondolkodni.
- Mit gondolsz, miért láttál bele a fejembe? – kérdezte és hunyorogva nézett a napba.
- Nem tudom – mondtam őszintén. – Most például nem hallok semmit.
- Nem lehet, hogy neked is testi kontaktusra van szükséged ahhoz, hogy az én elmémbe beleláss? – Az aggodalom kicsengett a hangjából.
- Nem hiszem – nyugtattam meg gyorsan, de bennem fellángolt a remény egy halvány kis lángja. Hisz hányszor érintettem már meg! – De ha nem bánod, egy próbát azért megér!
Bólintott. A karját is megfoghattam volna, de a kísértés erősebb volt, mint én.
Ujjaimat végigsimítottam a nyakán ott, ahol a sápadt heg éktelenkedett. Egész tenyerem rányomtam márványos bőrére és vártam. Bella levegőt sem mert venni, nehogy elrontson valamit, de ez sem segített. Elméje köré ismét az az áthatolhatatlan burok épült fel, amit hiába próbáltam meg áttörni. Csüggedten hanyatlott vissza a kezem.
Bella tekintete megtelt szomorúsággal.
- Sajnálom – súgta.
- Nem, én sajnálom, hogy állandóan kísérleti nyúlnak használlak. És azt is, hogy meg akartalak ölni.
- Na, látod, most akkor kvittek vagyunk. – Elmosolyodott. – És te tulajdonképpen Emmettet akartad kinyírni, öhm… miért is?
Miért nem képes leszállni erről a témáról?
- Te soha nem adod fel? – kérdeztem beletörődött hangon és tudtam, hogy nem, ez alól már nem tudok kibújni. És talán nem is akartam…
- Eléggé makacs természet vagyok – csillantak fel szemei és izgatottan feltornázta magát egy magasságba velem.
Felálltam és az erdő széléhez sétáltam, majd ott megálltam neki háttal. Nem akartam a tekintetében látni a szánalmat, amit majd szavaim keltenek benne. Mert igenis az vagyok: egy szánalmas, szívtelen szörnyeteg.
- Emmett pontosan a következőket mondta: „Aljas kis képmutató vagy, akinek ahhoz volt ereje, hogy egy gyenge kislányt leteperjen, de ahhoz már kevés, hogy férfiként harcoljon!”
A csend szinte megült a levegőben. Arra számítottam, hogy Bella majd megpróbálja elterelni a figyelmemet, próbál meggyőzni, hogy Emmettnek nincs igaza, vagy bármilyen más módon elkergeti nyomasztó gondolataimat. Megint tévedtem.
Neszezésre lettem figyelmes. Hátrafordulva megláttam, hogy Bella felkelt és megindult a ház felé.
- Most meg hova mész? – kérdeztem megzavarodva.
Az előbb öntöttem ki neki a „lelkemet”, erre itt hagy. Jó, lehet, hogy nyavalygós kisgyereknek hisz, aki rögtön az anyukája szoknyája alá bújik, ha dörög az ég, de azért így lelépni?!
Bella hangjából csak úgy sütött a düh, amikor megszólalt:
- Megyek, és befejezem azt, amit te elkezdtél – mondta és eltűnt a hajnali erdő ébredező fái között.


(Bella szemszöge)

Feldúltan csörtettem keresztül az erdőn és az indulatok csak úgy fortyogtak bennem. Arra sem vettem a fáradságot, hogy vámpírsebességre kapcsoljak.
Hogy lehet valaki ekkora tuskó? Mintha ő lenne a megtestesült tökéletesség, akinek joga van ítélkezni Edward felett! Emmett érzelmi szintje megrekedt egy papucsállatka szintjén és nem képes továbblépni!
Nagy a szája, de csak addig, amíg be nem tömöm… vagy töröm az arcával együtt.
- Azt hiszem az előbb rosszul hallottam, amit mondtál – lépett mellém Edward és tartotta a tempómat. – Mit akarsz csinálni?
- Plasztikázom a túlméretezett, adrenalinnal telepumpált bátyánk csinos kis pofikáját – sziszegtem dühösen.
- Oh – hökkent meg. – Akkor tényleg jól hallottam.
- Vámpír vagy, naná, hogy jól hallottad! Emmett viszont egy darabig nem fog rendesen hallani, maximum csiripelő kismadarakat!
Mintha kis köhécselő hangok törtek volna elő a torkából, de túlságosan elfoglalt voltam az Emmetten végrehajtható különböző kínzási módszerek elképzelésével, így nem törődtem vele.
- Bella – szólt lágyan.
Nem feleltem, csak mentem tovább.
- Bella – zengett hangja kicsit erőteljesebben.
- Hmmm? – mordultam oda, de nem álltam meg.
- Isabella! – csattant fel és jó erősen megnyomta a teljes nevemet.
- Hallgatlak! – vetettem oda, de csak a szemem előtt lebegő képkockákra gondoltam. Meglepően nyugodt és higgadt voltam most, hogy már tudtam, mi a tervem.
- Megállnál egy percre? – kérdezte gunyorosan.
- Oké, egy perccel többet élhet – mormogtam és szembefordultam vele.
Tekintetét az enyémbe fúrta és akármennyire is dühös voltam, azt azért nem felejtettem el, hogyan kell Edward fürkésző pillantására „válaszolnom”. Tüdőm kihagyott egy lélegzetet, szemem egy másodpercre lecsúszott ajkaira – imádott, gúnyos féloldalas mosoly ült rajtuk –, tovább vándorolt meztelen mellkasára…
- Figyelj – mondta, és én felkaptam a fejem, hogy ne jöjjön rá, őt bámultam és nem is akárhogy! –, rendes vagy, hogy le akarod vadászni Emmettet – felhorkantam bátyánk nevének említésére, ám csendben hallgattam tovább –, de ez az én ügyem vele, és nekem kell elintéznem.
- De te kíméletes leszel! – vetettem ellen.
- Igen, de ha legyőzöm, akkor nagyon-nagyon csúnya dolog fog rá várni. – Elvigyorodott a gondolatra. – Ezért kérlek, hogy fogd vissza magad!
- Újszülött vagyok, ne kérj tőlem ilyet! – fortyantam fel és továbbindultam.
A karom után kapott, és a fülemhez hajolva suttogni kezdett. Hamarosan én is elégedetten kuncogtam és a szenzációs tervet megbeszélve pacsiztunk egyet, majd pókerarcot öltve szaladni kezdtünk a ház felé.
Az üvegfalakról visszatükröződött a napfény és valami megfoghatatlan nyugalommal árasztotta el a környéket.
Edward felsuhant a tornácra, belökte az ajtót és meghajolva várta, hogy bemenjek. Ez is a terv részét képezte.
- Oh, nagyon köszönöm – búgtam neki csábító mosoly kíséretében.
- Ugyan már, nincs mit! – válaszolta és megdobott egy szívdöglesztő mosollyal.
Bella, állj! Ez csak színjáték! Ne álltasd magad! Edward Tanyáé! Edward Tanyához tartozik! Edward és Tanya!
- Bella! – kiáltott fel megkönnyebbülten Esme. – Edward!
- Hé, srácok, minden rendben? – kérdezte gyanakvóan Jasper.
Mindenki a nappaliban ült és ránk szegezte a tekintetét. Esme és Carlisle – úgy látszik, hazajött a kórházból – aggodalmas arcot vágott a zongoránál várakozva. Alice Jasper mellett ült, és kutató pillantást lövellt felénk. Rosalie a hátsó ablaknál állt, nekünk háttal, Emmett pedig bambán bámult bennünket egy karnyújtásnyira a feleségétől.
- Persze, minden okés! – mondta Edward, majd hozzám fordult. – Szerintem jobb, ha te átöltözöl. Már ne haragudj meg, de borzalmasan nézel ki!
Finoman a hátamra csúsztatta a karját és gyengéden a lépcső felé taszított. Nyelvet nyújtottam rá, de engedelmeskedtem neki. Amikor Emmett mellé értem, a pókerarc egy másodpercre lehullt és nagyon rondán néztem rá. Emmett annyira sokkos állapotba kerülhetett, hogy fel sem tűnt neki. Edward viszont vigyorogni kezdett és odalépett Emhez.
Még hallottam, amint Edward belekezdett – „Figyelj, Em, nagyon sajnálom ezt az egész szitut…” –, de nem bírtam tovább és magamra csaptam az ajtómat. Elképzeltem Emmett önelégült képét, amíg Edward bocsánatot kért tőle és a méreg egyre csak gyűlt bennem. Pedig Emmettnek kéne Edwardnál kuncsorognia, hogy ne harapja le a fejét.
A francba!
A szekrényem! Hova tűnt a ruhásszekrényem?
- Alice, a szekrényem hova dugtad? – kiáltottam le neki a földszintre.
- Menj be a másik ajtón, ami a fürdő felé nyílik – adta meg a választ kis nővérkém és hallottam, hogy a három lány összenevet.
Szót fogadtam és beléptem a másik ajtón. Olyan folyosóra érkeztem, mint amilyen Edward szobájában volt és ami a fürdőjébe és a gardróbjába – hatalmas gardrób, uh! – vezetett.
Nagyon rossz előérzetem lett! És elképzeltem egy rémképet is!
A fürdő bal kéz felé nyílt, de volt egy másik bejárat jobb felé is. Óvatosan belöktem az ajtót és nyeltem egy nagyot. Nem, ez még annál is rosszabb volt, mint ahogyan elképzeltem!
A szoba –mely nagyobb volt Edward beépített szekrényénél – falai mellett polcok, szekrények és fogasok sorakoztak teletömve ruhákkal. Több ruha volt itt, mint egy bevásárlóközpont ruhaboltjában.
Ruhák, cipők, kabátok és kiegészítők minden mennyiségben, minőségben és formában.
Magas sarkúk, sportcipők, balerinacipők és csizmák.
Blúzok, pólók, topok és furábbnál furább szabású felsők.
Nadrágok, farmerok, egybe ruhák és szoknyák.
Blézerek, poncsók, pulcsik, garbók, rövid és hosszú kabátok.
És sálak valamint kesztyűk tömkelege.
Tovább nem volt időm csodálkozni, mert a terv óramű pontossággal futott tovább. Felrángattam magamra a tiszta fehérneműket, egy koptatott farmert és egy pólót, majd felkaptam egy tornacipőt és a fürdőbe suhantam megmosni az arcom. Azon már nem is lepődtem meg, hogy a fürdőszoba is át volt építve. A tükröket az utóbbi időben gondosan elkerültem, és most sem néztem meg vérvörös szemeimet.
Amint kiléptem a szobaajtón már fel is csendült Edward tökéletes hangja:
- Akkor most talán rendes keretek között is lejátszhatnánk azt a mérkőzést – vetette fel ártatlanul. – És ígérem, hogy viselkedem, na meg persze harcolni fogok!
Eltűnődtem rajta, hogy vajon Emmett milyen arcot vághatott. Ebédidő az ovisoknál-effektus.
- Hm, rendicsek – adta be a derekát, de nem vonakodott sokat.
Hallottam, hogy felkeltek és az ajtó felé indultak.
- Nem kéne megvárni Bellát? – kérdezte Esme gyengéden.
- Szerintem még ellesz egy ideig az új gardróbjában. – Edward kuncogott egy picit.
Csukódott az ajtó és tudtam, hogy Edward majd a hátsó udvar felé fogja terelni a többieket. Így is történt. Belopóztam a szobájába, és onnan láttam, amint megálltak a ház sarkánál.
Uh, innen nem jó! Visszasuhantam a szobámba és az erkélyajtó mögül leskelődtem. Tökéletes kilátás! Már csak a tökéletes időzítés kell!
Edward és Emmett lassú táncba kezdtek, majd egymásra rontottak. Most érezte a harcukon a játékosságot, és tényleg úgy néztek ki, mint két gyerkőc, akik egymást csépelik egy cukorkáért. De az egyikükre annyira haragudtam, hogy majd felrobbantam.
Pár percig csak bámultam a vidám kettős játékát, majd eljött a megfelelő pillanat. A két fiú egymástól távolabb került, de Emmett már indult Edward felé, amikor…
- Emmett, figyelj csak! – Nagy lendülettel léptem ki az erkélyre és hajoltam át a korláton.
Elértem a célomat. Emmett figyelme felém fordult, megtorpant és nem számolt Edwarddal, aki már cselekedett is.
Puff!

Ízelítő a 25. fejezetből

Sziasztok!

De csak azért, mert szeretlek Benneteket, és hogy ne törjön ki a forradalom a chatszobában!XD Bár, mondjuk lehet, hogy ezután az ízelítő után meglincseltek, de nem akartam olyan részt betenni, ami...:P
Pusz

"A csend szinte megült a levegőben. Arra számítottam, hogy Bella majd megpróbálja elterelni a figyelmemet, próbál meggyőzni, hogy Emmettnek nincs igaza, vagy bármilyen más módon elkergeti nyomasztó gondolataimat. Megint tévedtem.
Neszezésre lettem figyelmes. Hátrafordulva megláttam, hogy Bella felkelt és megindult a ház felé.
- Most meg hova mész? – kérdeztem megzavarodva.
Az előbb öntöttem ki neki a „lelkemet”, erre itt hagy. Jó, lehet, hogy nyavalygós kisgyereknek hisz, aki rögtön az anyukája szoknyája alá bújik, ha dörög az ég, de azért így lelépni?!
Bella hangjából csak úgy sütött a düh, amikor megszólalt:
- Megyek, és befejezem azt, amit te elkezdtél – mondta és eltűnt a hajnali erdő ébredező fái között."

Vérvörös alkonyat - 24. fejezet

A tisztáson

Sziasztok! A kövi fejit minden ma felvételizőnek/felvételizettnek ajánlom, hogy kikapcsoljanak!
És persze annak a személynek, aki a "tünpír" szó ihletője volt. Az illető úgyis tudja, hogy róla van szó!XD
Jah, és a kifejezés le lett védetve, szal csak az engedélyemmel tessék használni, ha esetleg valaki szeretné kölcsönvenni!XD
És remélem, hogy nem nagy kérés, de most is szeretnék 40 vagy esetleg 50 kritikát kapni, mert annyira jó volt olvasni őket!XD A kis tellhetetlen!XD
Pusz

(Edward szemszöge)

Sötétség.
Mindenütt sötétség, düh és harag.
Testem minden porcikája reszketett a felgyülemlett feszültségtől.
Agyam egy parányi része tiltakozott az ellen, hogy ujjaimat a vámpír nyakára kulcsoljam és jobb kezemet ütésre emeljem. Ez a kis rész tudta, hogy ez nem én vagyok és minden mozdulatom erkölcstelen, bűnös és undorító. A szörnyeteg viszont ujjongott, hogy ismételten kiszabadult. Felemésztette az egész lényemet, és uralma alá hajtotta gondolataimat és akaratomat.
Pusztítani akartam, eltörölni a Föld színéről azokat, akik korlátozni akarják szabadságomat, börtönbe zárni azt az ösztönszerű teremtményt, aki bennem lakozott.
A szunnyadó gyilkost egyszer már visszazártam ketrecébe és most tudta, hogyan kerülheti el az újbóli leláncoltatást. Szép lassan visszaszorította azt a parányi részt is bennem, ami még némi józanságra törekedhetett volna.
Ujjaim még szorosabban feszültek rá a márványos nyakra, ahogyan kihunyt a tiszta fény bennem.
Még mielőtt teljesen kiszabadult belőlem a szörnyeteg és vérért ordított volna, egy halvány reménysugár kúszott be félig tébolyult elmémbe, és egy angyal könyörgő hangján szólalt meg:
- Edward, kérlek!
Ez volt az a hang, amiért bármit megtettem volna. Ami egyszerre vonzott magához és taszított magától. Bella hangja, ami most könyörgött.
Pár pillanatig még nem hittem el, hogy valóban ő kérlelt – félőrült agyam gyönyörű hallucinációjának képzeltem őt –, de aztán a fény szétáradt bennem és kiűzte a sötétséget. A szörnyeteg visítva rohant lényem legmélyére és önként zárta magára börtönének ajtaját.
Minden kitisztult.
Az arcomon éreztem egy bársonyos kéz érintését és a leggyönyörűbb szempár nézett fel rám, amit valaha láttam.
Szorításom lazult, ahogy rájöttem, hogy nem Emmett – Emmett? –, hanem Bella fekszik alattam és vele készültem végezni.
A dühöt és a haragot hirtelen váltotta fel a döbbenet.
- Bella? – kérdeztem és elengedtem kecses nyakát, de tovább nem tudtam mozdulni, mert még mindig le voltam blokkolva.
Bella a nyakához kapott azzal a kezével, amit eddig az arcomra csúsztatva tartott és sípolva vett levegőt, hogy újra beszélni tudjon.
Újra? De hát az előbb még tisztán hallottam szájából azt a két szót, ami visszarántott a józanság földjére.
- Hallottad! – súgta és szaporán vette a levegőt.
- Tessék? – Még mindig úgy éreztem magam, mint aki most ébredt fel egy rémálomból és kissé kótyagos.
- Hallottad a gondolatomat!
Szemeim ugyanolyan tágra nyíltak, mint az övéi, és ha ember lettem volna biztos, hogy elkap a hányinger. Nem, az lehetetlen! Biztos csak képzelődöm!
Még be sem fejezhettem a magam győzködését, mert Alice furakodott be elmémbe és visszajátszotta az egész jelenetet, ami nekem teljesen kiesett. Az eleje és a vége még megvolt, de a közepére a homály áthatolhatatlan leple borult.
Hátborzongató volt így látni a dolgokat! Egy ideig még tűrtem, de amikor az a rész jött, hogy leterítettem Bellát, elszakadt a cérna.
- Elég! – üvöltöttem, mire Alice összerezzent és gondolatai elfolytak, Bella pedig lehunyta a szemét.
Felpattantam és bevetettem magam az éjsötét erdő fái közé. Csak rohantam és nem akartam semmi mást, csak felejteni és eltörölni az előbb lezajlott eseményeket. Miért velem történnek meg ilyen dolgok? Miért nem tudok magamon uralkodni, amikor szóba kerül Bella? Mi volt az a fura érzés, ami átcikázott rajtam, amikor Emmett megemlítette a nevét? Nem is a nevét, csak a személyére utalt, de már az is ilyen hatással volt rám…
Léptek zaját hallottam magam mögött. Remek! Most aztán főleg nem vágytam Alice pátyolgatására, ezért ingerülten hátraszóltam:
- Tűnj el! – sziszegtem a fogaim között és lassítottam lépteimen, mert elértem a kedvenc tisztásom közelébe.
- Oké! És teleportálással vagy szublimálással oldjam meg a feladatot? – kérdezte Bella, és mellém érve ő is sétálni kezdett. – Már azt hittem, hogy kilométerhiánnyal küzdesz, és Vancouverig meg sem állsz!
Hogy tud azok után viccelődni, ami történt?!
- Jobb lesz, ha visszamész! – motyogtam és nem néztem kutató szemeibe.
- Miért? – kérdezett vissza, és szomorúságot véltem érezni a hangján. Szomorú?
- Azért, mert jelen pillanatban eléggé labilis idegállapotban vagyok – fordultam vele szembe és nem tehettem róla, de hangomból sütött a düh. Nem rá voltam dühös, hiszen hogy is haragudhatna bárki egy ilyen angyalra? Magamra voltam dühös. – És félő, hogy megöllek!
Szempillája egy pillanatra megrebbent, de dacosan állta a tekintetemet.
- Tudtommal azt már két hónappal ezelőtt megtetted – suttogta. – Elméletileg.
- Köszönöm, hogy ezt a hibámat is az orrom alá dörgölted! – vágtam a fejéhez és mielőtt még továbbindulhattam volna, elkapta a karom.
Kérlelőn nézett a szemeimbe, és féltem, hogy gyenge leszek. Most nem szabad annak lennem.
- Mit akarsz? – kérdeztem durván, hogy elüldözzem magam mellől. – Ennyi nem volt éppen elég?
- Hibának tartod azt, hogy átváltoztattál? – remeget meg a hangja, és úgy húzta vissza karomról a kezét, mintha tüzes vasat nyomtak volna hozzá. – Hogy most az vagyok, ami? Az lenne jobb, ha inkább halott lennék?
- Én… - Megdöbbentem. Kétségbeejtő beszélgetésünk ilyen fordulatára nem számítottam. – Nem. Dehogy… Én nem ezt mondtam… Vagy hát nem úgy értettem. – Aztán egyszer csak kifakadtam. – A francba, Bella, neked még mindig embernek kéne lenned! Ha én nem vagyok ennyire gyönge és esendő, mindez meg sem történik! Egy szörnyeteg vagyok! Emmettnek igaza volt!
- Nem! – vágta rá azonnal és tekintete felizzott. – Ha tényleg szörnyeteg lennél, akkor most nem viaskodnál a lelkiismereteddel. A gyengeség és az esendőség az emberi lények legmélyéről jövő tulajdonságai. Néha annak kell lennünk, hogy bekövetkezzenek bizonyos dolgok – utalt valamire rejtélyesen, de már meg sem próbáltam megfejteni őt, mert az csak egy újabb „fejfájást” okozott volna nekem.
Inkább másik két szón töprengtem el, ami felhívta magára a figyelmemet.
- Bella, meg kell értened valamit. Azért, amik vagyunk, hatalmas árat kellett fizetnünk. A halhatatlanságot nem adják csak úgy oda ajándékba. A lelkünkkel és az emberi mivoltunkkal fizettünk azért, hogy az örökkévalóság a miénk legyen. Ez hatalmas ár, és elhiheted, hogy egyikünk sem maga választotta ezt a létezési formát.
Figyelmesen fürkészte az arcomat, de mintha nem lett volna teljesen itt.
- Bella? – szólítottam meg.
- Mit értettél az alatt, hogy „Emmettnek igaza volt”? – kérdezte.
Pompás! Én itt éppen kiselőadást tartok neki arról, hogy lelketlen gyilkosok vagyunk, ő meg fennakad ilyen apró kijelentéseken.
- Nem érdekes – sóhajtottam és megfordulva kiléptem a tisztásra.
Március vége felé járt az idő, így a kora tavaszi virágok már bontogatták szirmaikat. Az idő ismét irreálisan gyorsan telt el, ezért lehetett az, hogy a nap első sugarai áttörték a fák lombkoronáit, és halvány vászonlepedővel burkolták be a tisztást. Alice-nek igaza volt: tényleg szép idő lesz ma.
Átcsörtettem a réten és a közepén hanyatt vágtam magam. Csak egy picit akartam gondolkodni… Vagy nem is! Inkább csak lenni és semmit nem csinálni.
- Úgy látom, a kedvenc szófordulataid közé tartozik ez a mondat – mondta és megállt felettem.
- Aham – motyogtam. – Te meg úgy látom, hogy kezdesz hasonlítani Alice-re!
- Miért is? – érdeklődött és kecsesen leült a fűbe, alig néhány centire tőlem.
- Kicsi vagy, és néha roppant idegesítő! – adtam meg a választ, de azt persze elhallgattam, hogy engem az örökkévalóságig idegesíthetne…
Megvonta a vállát, de egy finom kis mosoly felvillant ajkain. Lehunyta a szemét és az arcát a napfény felé fordította.
- Elárulnád nekem, mi borított ki annyira, hogy kis híján aprítani való gyújtóst csináltál Emmettből? – kérdezte társalgó hangnemben.
- A pontos megfogalmazás az, hogy kis híján aprítóst csináltam belőled – javítottam ki és ismét mélységes önutálat fogott el.
- Ez az apró tény a beszélgetésünk szempontjából lényegtelen. – Kezeit a fény felé nyújtotta.
- Te nem vagy százas! – mordultam fel és hirtelen felültem. – Apró ténynek nevezed azt, hogy majdnem megöltelek?
A hangnememben bekövetkezett változásra már rám pillantott.
- Te tényleg ennyire naiv vagy, vagy pusztán tetteted? – vonta fel a szemöldökét és nem értettem, hogy mire céloz. – Szerinted én a legelső napon nem akartalak eltenni láb alól?
Rábökött a hasamon húzódó karmolásokra és a karomon lévő harapásnyomra.
- Az más. Te újszülött vagy – keltem a védelmére.
- Nagyon szépen köszönöm – mondta durcásan és haragos pillantást lövellt felém.
Pár másodpercig feszülten méregettük egymást, majd egyszerre tört ki belőlünk a kacaj. Teli torokból nevettünk az egész helyzetünk képtelenségén és egyfajta megnyugvás kúszott végig testemen és elmémen. Úgy éreztem, hogy az Emmettel való harc a régi időkbe veszett, vagy talán meg sem történt.
Mintha a természet is a megnyugvásomat akarta volna elmélyíteni, a napsugarak erősen átsütöttek a felhőkön és ragyogó folyékony arany színnel vonták be a rétet, Gyönyörű jelenségnek számított volna a tisztás, ha nem törpül el a mellettem ülő lány szépsége mellett.
Bella bőre, mint megannyi gyémánt, amik vöröses-arany árnyalatban tündökölnek, verte vissza a sugarakat. Sötétbarna tincseibe sötétvörös szín lopódzott és finoman meglebbent a könnyű fuvallatban. Tekintete az enyémbe fúródott és perzselő csillogással telt meg. Ajkai mosolyra nyíltak és csábítottak, hogy közelebb hajoljak hozzájuk.
- Nos? – kérdezte.
- Öhm… mit… mi… tessék? – kapkodtam levegő után.
- Elmondod, hogy mivel bőszített fel Emmett, vagy sem? – Mágikus pillantását egy másodpercre sem vette le rólam, én meg nagyot nyeltem.
Most mi a francot csináljak? – tanakodtam magamban, és elképzeltem a lehetőségeimet, amik nem voltak igazán kecsegtetőek. A legoptimálisabbat kiválasztottam és felkészültem mindenre. És persze feltettem a Bellánál szokásossá vált kérdést: Vajon hogy fog reagálni?

U.i.: Itt teszem közzé, hogy aki kedvet érez hozzá, az nyugodtan elkészítheti az oldal általa megálmodott fejlécét, és a legjobb(ak) fogják díszíteni a blogot bizonyos ideig! Ötleteket az oldalon megtalálható mailcímre várok! Hajrá!

Ízelítő a 24. fejezetből

Sziasztok!

Ezzel a kis ízelítővel kárpótollak Benneteket azért, hogy nem tudtam elkészülni a meglepivel, amit mára szántam (de majd máskor bepótolom).
És itt szeretnék minden kedves most hétvégén felvételizőnek kéz- és lábtörést kívánni! Lélekben Veletek leszek és szorítok! Én is túléltem már, tudom, nagyon para, de egy a lényeg: tessék elolvasni kétszer a kérdést és az első megérzés mindig helyes!
Én meg próbálom hozni a frisst szombat estére, hogy amikor már felépültetek a sokk okozta megrázkódtatások(k)ból, akkor legyen mivel lazítani!
Pusz


"- Elárulnád nekem, mi borított ki annyira, hogy kis híján aprítani való gyújtóst csináltál Emmettből? – kérdezte társalgó hangnemben.
- A pontos megfogalmazás az, hogy kis híján aprítóst csináltam belőled – javítottam ki és ismét mélységes önutálat fogott el.
- Ez az apró tény a beszélgetésünk szempontjából lényegtelen. – Kezeit a fény felé nyújtotta.
- Te nem vagy százas! – mordultam fel és hirtelen felültem. – Apró ténynek nevezed azt, hogy majdnem megöltelek?
A hangnememben bekövetkezett változásra már rám pillantott.
- Te tényleg ennyire naiv vagy, vagy pusztán tetteted? – vonta fel a szemöldökét és nem értettem, hogy mire céloz. – Szerinted én a legelső napon nem akartalak eltenni láb alól?
Rábökött a hasamon húzódó karmolásokra és a karomon lévő harapásnyomra.
- Az más. Te újszülött vagy – keltem a védelmére.
- Nagyon szépen köszönöm – mondta durcásan és haragos pillantást lövellt felém.
Pár másodpercig feszülten méregettük egymást…"

Vérvörös alkonyat - 23. fejezet

Meglepetések és elfajult játékok

A kövi fejit három embernek ajánlom: Szélvész Pupinak, Ivinek, hogy gyógyuljon meg és Juditnak, aki nem hajlandó elárulni a kritikaírói nevét!XD Természetesen a beígért 40 kritikát bevasalom rajtatok, szal tessék nekiesni a kommentelésnek!

(Bella szemszöge)

Egyszerűen nem hittem a szememnek! Ez szinte lehetetlen! Ilyen nem létezik!
Hátráltam pár lépést – szerencsémre senkinek nem mentem neki - és kinéztem a folyosóra, hogy megbizonyosodjam róla, nem tévesztettem el az ajtót és jó szobába léptem be.
Valaki, hogy azért mégse a vaksötétbe ácsorogjunk – bár vámpírként tökéletesen láttam így is – felkattintotta a villanyt.
Csak ámultam – a legjobb szó rá a „néztem ki a fejemből” – és egy hang sem jött ki a torkomon.
- Na, hogy tetszik? - csicseregte Alice izgatottan és türelmetlenül dobolt az ujjával az ajtófélfán.
Örömömben és elragadtatásomban a legközelebbi vámpír nyakába ugrottam és szinte összeroppantottam. Ő sután visszaölelt, de fel sem fogtam, hogy kinek a karjai közé vetettem magam.
- Imádom! – sipítottam tőlem szokatlanul magas hangon, mire mindenki felnevetett mögöttem.
- Igen? És Edwardot vagy esetleg valaki/valami mást? – kérdezte röhögcsélve és brummogva Emmett.
A költői kérdés hatására hirtelen elementáris erővel érzékeltem azt a személyt, akibe kapaszkodtam. Izmos mellkasa kellemesen simult hozzám, míg karjai óvón fontak körül, mint egy vasbilincs, ami soha többé nem akart elengedni. Őrjítő illata alattomosan bekúszott az orromba és fátyolos ködbe borította elmémet. Bár bőrünk sehol nem érintkezett, mégis a már jól ismert szikrázás pattant ki közöttünk, és arra késztetett volna, hogy még jobban odabújjak hozzá.
Megrettenve a folytatás lehetőségeitől, gyorsan elugrottam tőle és miután nekiütköztem Emmettnek, kecsesen seggre ültem.
Családtagjaim – egy kivétellel – nagyon jót derültek rajtam. Edward zavartan krákogott párat és szolidaritásból nem nézett rám, nehogy ő is elröhögje magát.
- Már megint hozom a szokott formámat – fújtattam és lemondóan megráztam a fejem.
Ezt már Edward sem bírta ki. Felkacagott és zavarba ejtő tekintetét végigfuttatta rajtam.
Hát, ha eddig fel akartam kászálódni a földről, most, a remegő lábaim miatt ez kizártnak tűnt. Miért van rám ilyen hatással? Miért perzsel akár csak egy pillantásával is?
- Na, gyere, hugica, kelj fel, mert még a végén megfázol – rötyögött Em és hónom alá nyúlva könnyedén összekapart.
Megmaradt méltóságomat latba vetve leporoltam magam – a ruhámon azonban már nem lehetett segíteni – és a családtagjaimmal körülvéve beléptem a szobába.
Minden annyira más volt, mégis varázslatos.
Nem tudom, hogyan csinálták, de amíg mi vadászni voltunk Edwarddal, addig ők átrendezték az egész helyiséget.
Az ajtóval szemben egy hatalmas szőnyeg terült el a földön, továbbá a sarokban polcok, egy állólámpa, kanapé, egy kis körasztal és egy fotel kaptak helyet. Azon a falon, ahol a szekrénynek kellet volna lennie, most egy gigászi méretű plazma-tévé (nem tudtam nem észrevenni, hogy ugyanolyan, mint Edwardnak) lógott, alatta DVD-lejátszóval.
Az ajtó mögött egy fotel állt, utána pedig a könyvespolc futott végig a sarokig. Onnan polcok sorakoztak a fal közepéig, ahol az ágyam lett volna, de az eltűnt és egy nagy kanapé terpeszkedett helyette.
Az üvegfalnál egy íróasztal, egy karosszék és az asztalon egy laptop helyezkedett el. Ebben a sarokban egy hifi állt, tele CD-állványokkal és CD-kel.
Minden bútor és szőnyeg kellemes elefántcsontfehér és halványkék színben pompázott. Azonnal beleszerettem az összhatásba.
- Bámulatos – motyogtam és körbejárkáltam.
- Tényleg tetszik? – kérdezte Esme.
- Igen… - mondtam, de a mondat befejezetlenül maradt.
- Igen, csak? – nyomta meg az utolsó szót Rose.
- Hova tűnt az ágy? – mutattam arra a helyre, ahol reggel még az említett bútordarab feküdt.
- Bella, vámpír vagy és nincs szükséged alvásra, ergo ágy sem nagyon kell – forgatta a szemét Emmett. – Különben is, ha már itt tarunk, mihez kezdenél te az ággyal? – A kaján vigyort még csak leplezni sem próbálta.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit élénk a fantáziád? – kérdezte Edward morogva.
Nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mire célzott Em. Szerencsémre a pirulás már nem tartozott azon dolgok közé, amik miatt lebukhattam volna zavaromból kifolyólag, ezért csak a hangomon kellett uralkodnom.
- Szerettem azt az ágyat. Kényelmes volt és kitűnően lehetett rajta olvasni – mondtam határozottan és nem tekintettem Edwardra, nehogy még a végén minden elszántságom elillanjon.
- Aham, én is ezt mondanám – somolygott Emmett. – Én is szeretem az ágyakat… hazavágni! – rákacsintott Rosalie-ra.
Jasper kétségbeesetten felnyögött.
- Hé, abbahagynátok egy pillanatra? – kérdezte vontatottan. – Borzalmas. Ez nem normális!
- Dehogynem, csak te vagy egy kicsit… - Nem tudta befejezni a mondatot, mert Alice ingerülten felemelte a kezét és beléfojtotta a szót.
- Tehát, szeretnéd visszakapni az ágyad?
- Hát, ha nem nagy kérés – motyogtam.
- Emmett, Jasper – szólította meg a két srácot, mire ők kiugrottak az ablakomon.
Alice hatalmasra nyitotta az erkélyajtókat. Az üvegfal szinte teljesen eltűnt. Ezt eddig én miért nem vettem észre?
A pöttöm tünpír (magamban ezt a becenevet adtam neki, ami a tündér és a vámpír keresztezéséből jött létre) felkapta a heverőt és a hifi elé tolta, majd azon nyomban feltűnt az erkélyen Emmett, akinek Jasper adta fel az ágyat.
Emmett ügyesen egyensúlyozott a bútordarabbal, de mivel semmit nem látott, félő volt, hogy lebucskázik a korláton keresztül.
- Nem lett volna akkora a szád, talán segítenék! – vetette oda flegmán Edward, ami erős morgásra késztette bátyját. – Ha tudni szeretnéd, most tökéletesen ráérek – mondta csak úgy mellékesen, mire rákaptam a fejem.
Mire ér most rá? Mit akarnak csinálni Emmettel?
Jasper gyorsan segített Emnek és visszatették az ágyat a helyére. Én még csodáltam volna egy darabig a helyiséget, de egy hatalmas csattanás mindent elrontott.
A hang irányába fordultam és még épp láttam, amint Edward kihajította Emmettet az ablakon és átugorva a korláton, utána vetett magát. Rémülten bámultam a két eltűnt vámpír után, majd a többiekre néztem.
Jasper elégedetten vigyorgott, Esme lemondóan megcsóválta a fejét, Carlisle sóhajtott, Rose finom mosolyra húzta az ajkait, míg Alice lehunyta a szemeit és erősen koncentrált.
- Nekem éjjeli műszakra kell mennem – mondta Carlisle és megcsókolta Esmét. – Ugye, bírtok majd velük?
- Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy igen – dorombolta Alice és kifutott az erkélyre.
Carlisle elbúcsúzott tőlünk is, majd eltűnt a garázs irányában, hogy pár pillanat múlva a Mercedes hangja szelje át a csendet.
Alice után futottam és az erkélyről megláttam Emmettet és Edwardot. A szobámból kiszüremlő fény pont megvilágította őket.
Most úgy néztek ki, mint két ragadozó. Emmett hatalmas alakja az ég felé tornyosult és fenyegetően emelkedett fel, mint egy vad, éhes grizzly, akit téli álmából ébresztettek fel.
Edward kecses teste pattanásig feszülve izgalommal lapult a földre. Ajkai gunyoros mosolyra húzódtak, szeme a holdfényben vadul villogott és éjfekete szín uralkodott az íriszén. Olyan volt, mint egy támadásra kész hegyi oroszlán.
Em felé lendült, de Edward egy szökkenéssel félreugrott, kiolvasva bátyja fejéből a szándékait. Emmett mérgesen fújtatott és ingerülten rászólt az öccsére:
- Azt hittem becsülettel fogsz küzdeni Aljas kis… - A mondatot gondolatban fejezte be, és bár mi, beavatatlanok nem hallottuk, tudtuk, hogy olyan sértést vághatott Edward fejéhez, amit nem egykönnyen nyelt le.
Ezt a harcban beállt változásból is kikövetkeztethettük volna. Mindannyian tudtuk, hogy valami megváltozott.
Emmett egy nyekkenéssel terült el a földön, mert Edward rávetette magát és most a mellkasán térdelt.
Az egész erdőben visszhangzó vicsorgásuk átszakította a csend kellemes leplét és szinte vérfagyasztó volt. Már meg tudtam különböztetni a játékos bunyózások alkalmával előtörő morgásoktól és ez egy cseppet sem hasonlított rájuk.
Alice is feszülten figyelt mellettem és a rémület kiült az arcára.
- Alice, mit látsz? – kérdeztem, de a szememet nem vettem le a vérengző testvérpárról, akik egyre durvább harcba kezdtek.
- Annyira gyorsan változik minden. Nem tudom biztosan, de valamelyikőjük megsérül… nagyon – dadogta alig mozgó ajkakkal. – Homályos minden!
Nem! Nem eshet bajuk! Az nem lehet, hogy az én melák bátyámnak valami baja legyen! És Edwarddal sem történhet semmi! Én… nem!
- Jasper! – döntöttem gyorsan és felé fordultam. – Le tudod fogni Edwardot?
- Igen – biccentett hozzá.
- Nyugtasd meg, és ne engedd el, amíg nem szólok! – utasítottam és egy határozott mozdulattal megszabadultam a kesztyűimtől és a magas sarkúimtól.
- Mi a terved? – kérdezte Rose, most már ő is aggodalmaskodva.
- Az, hogy szétszedem őket – mondtam.
- Az túl veszélyes! – rettent meg Esme, és hiába próbáltam megnyugtatóan nézni rá, nem használt semmit sem.
- Jó tervnek tűnik – nyugtázta Jazz, nem is törődve Alice rémületével. – Elbírsz majd a másik vadállattal?
- Remélem – súgtam. – Most majd kiderül, hogy milyen erős vagyok! Háromra indulunk!
Jazz gyors csókot nyomott Alice arcára, és odasúgta neki, hogy „nem lesz semmi gáz!”, majd felléptünk a korlátra és megkerestük a verekedőket. Éppen egymást méregették – Emmett inge is a fűben hevert már és nekem akarva-akaratlanul is az ókori gladiátorjátékok jutottak eszembe –, így itt volt a cselekvés ideje.
- Három! – kiáltottam és mindketten elrugaszkodtunk.
Villámgyorsan Emmett előtt termettem és finomnak nem nevezhető mozdulattal elkaptam a grabancánál fogva és bevágtam a fák közé. Három másodperc múlva kikászálódott a bokrok szövevényes dzsungeléből és a vigyort le sem lehetett törölni a képéről. Vele nem volt többé probléma. Már éppen ugrott volna nekem, hogy visszaadja a visszajárót, amikor mögöttünk felhangzott Alice, Jasper, Rose és Esme kiáltása:
- Emmett!
Oldalra kaptam a fejem és megláttam Edwardot, aki kiszabadította magát Jazz szorításából és szélsebesen rohant Em felé. Ösztönösen cselekedtem, az agyam nem is fogta fel, hogy mit teszek.
Odasuhantam Emmetthez és arra még maradt időm, hogy egy erős lökéssel félreállítsam őt az útból. Edward, bátyja helyett, rám vetette magát és felszántva a fél udvart, hosszas gurulás után megálltunk. Én kerültem volna felülre, ami megkönnyítette volna a dolgom, de ő rántott rajtam egyet és lenyomott a sáros földbe.
Minden gyengédség nélkül tepert le és egyik kezének hosszú, fehér ujjai a nyakamra kulcsolódtak, míg a másik ütésre készen magasodott feje fölé. Egyszerűen legyőzhettem volna őt, hisz erősebb voltam nála, de akkor a jövőben nem lettem volna képes a szemébe nézni.
Fájt, ahogy szorított, de a fizikai fájdalmat elnyomta az a lelki fájdalom, amit arcának látványa okozott bennem.
Gyönyörű, karakteres vonásai eltorzultak a dühtől és a gyűlölettől, hófehér bőre sápadt kísértet alakját kölcsönözte neki. Mellkasa vadul hullámzott fel s alá, ahogy szaporán vette a levegőt.
De a legjobban a szemétől rettentem meg. Most ugyanaz a szempár nézett le rám, mint az első napon ott, a konyhában. Éjsötét szemében vadállati fény csillogott. Egy olyan vadállaté, aki kiszabadult ketrecéből és gyilkolni akar. Vért, vért és még több vért kívánt. Ez volt az a jól elrejtett, ősi „vámpír-én”, amit mindannyian elnyomtunk magunkban, és amit még a vadászatok alkalmával sem hívtunk életre.
Megremegtem, mert egy percre magamat láttam ugyanilyen eltorzult vonásokkal és egy lehetséges jövőkép is feltárult előttem, amiről lemondtam. Ez lett volna belőlem, ha a másik, könnyebb utat választom.
- Bella! – sikította a három lány.
- Ne mozduljatok! – kiáltotta oda nekik Jasper és hallottam a hangján, hogy borzalmas küzdelmet kell neki is kiállnia Edward érzelmei miatt. – Most nem önmaga és nem tudhatjuk, hogyan reagálna a beavatkozásunkra! Lehet, hogy megölné Bellát!
Próbáltam nem meghallani az utolsó mondatot. Csak Edwardra figyeltem, aki még mindig ugyanolyan testhelyzetben volt és szorítása egyre erősödött. Gondolatai kivehetetlenek voltak.
- Edward – szólítottam meg gyengéden és suttogva. – Edward, én vagyok, Bella!
Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangom, mert olyan erősen markolta a torkomat, hogy ne kaptam levegőt. Egy reményem maradt, és utána nekem esik és végez velem.
Erőtlenül felemeltem a tenyerem és rásimítottam márványsima arcbőrére.
„Edward, kérlek!” – könyörögtem gondolatban, immár reményvesztetten.
Pár pillanatig nem történt semmi, de aztán érintésem nyomán megszelídültek arcvonásai, remegve lazította meg fojtogató ujjait a nyakamon, és a brutálisan vadállatias tűz kihunyt a szemében.

Ízelítő a 23. fejezetből

Sziasztok!

Rájöttem, hogy az a legnagyobb hibám, hogy piszkosul szeretlek Benneteket, és nem tudok Nektek nemet mondani. (Kapcsolatunk kezd egy kicsit átmenni Edward-Bella szituba, nem?XD)
Sokan kértetek a kövi fejiből legalább egy kis ízelítőt, és én minden tőlem telhetőt megtettem, hogy olyan részt válasszak ki a már meglévő írásból, ami figyelemfelhívó és elgondolkodtató is egyben. (Na, meg persze a fene megegyen Benneteket a friss érkezéséig!XD) De itt kell rámutatnom arra a dologra, hogy a teljes feji még nincs kész és csak szombat tájékán érkezik.
És szeretnélek megkérni Benneteket arra is, hogy egyenlőre ne haragudjatok rám (vagy csendben tegyétek...), amiért még két fejezetnyi és egy ízelítőnyi kritikára nem válaszoltam, de képtelen vagyok idejutni huzamosabb időre hétköznaponta...
Na, de nem papolok tovább, hanem itt egy kis szösszenet. Jó szórakozást és ne skalpoljatok meg, mert nem tudom akkor hozni a teljeset!XD


"Örömömben és elragadtatásomban a legközelebbi vámpír nyakába ugrottam és szinte összeroppantottam. Ő sután visszaölelt, de fel sem fogtam, hogy kinek a karjai közé vetettem magam.
- Imádom! – sipítottam tőlem szokatlanul magas hangon, mire mindenki felnevetett mögöttem.
- Igen? És Edwardot vagy esetleg valaki/valami mást? – kérdezte röhögcsélve és brummogva Emmett.
A költői kérdés hatására hirtelen elementáris erővel érzékeltem azt a személyt, akibe kapaszkodtam. Izmos mellkasa kellemesen simult hozzám, míg karjai óvón fontak körül, mint egy vasbilincs, ami soha többé nem akart elengedni. Őrjítő illata alattomosan bekúszott az orromba és fátyolos ködbe borította elmémet. Bár bőrünk sehol nem érintkezett, mégis a már jól ismert szikrázás pattant ki közöttünk, és arra késztetett volna, hogy még jobban odabújjak hozzá."

U.i.: De ciki! A monológom hosszabb lett, mint maga a részlet...:P Bocsi! Pusz

Vérvörös alkonyat - 22. fejezet

Gyerekes játszmák

Hatalmas köszönet illeti ismételten Pupit, aki kevesebb, mint fél óra alatt hibátlanul lebétázta nekem a fejit! A másik megjegyzés majd a feji végén jön!XD

(Bella szemszöge)

Egy kissé különösnek találtam ugyan Edward viselkedését, de a vadászat közben akárhányszor felhoztam a témát, mindig lehurrogott, hogy tökéletesen jól érzi magát. Na persze! Ezt a rossz dumát majd akkor veszem be, ha én leszek az a csaj, akit egyetlen pillantásával levesz a lábáról!
Két szarvas elfogyasztása után az egyik faágon ücsörögtem és elnéztem, ahogyan Edward egy pumával játszik. Gyerekesnek is mondhattam volna őt, de addig senki nem ítélkezhet felette, amíg nem látta ezt a jelenetet.
A tisztás egyik szélén a puma lapult meg, a másik oldalon Edward ereszkedett támadóállásba.
Minden izma megfeszült a várakozástól, az inak kirajzolódtak feltűrt ingujja alatt. Lassan vette a levegőt, torkából apró morgások törtek elő. Ajkait pici mosolyra húzta, tekintete csillogott. Bronzvörös hajába belekapott a szél, és most még az átlagosnál is kócosabb volt.
Felvontam a szemöldököm, hogy felébredjek álmélkodásomból, mire rám emelte tekintetét és egy féloldalas mosollyal ajándékozott meg, mielőtt nekiesett a pumának.
Azt hiszem, vissza kell vonnom az egyetlen pillantással levesz a lábamról kijelentést!
Hogy oldjam a bennem felgyülemlett feszültséget, játékosan odaszóltam neki:
- Nem mondták még neked, hogy ne szórakozz az étellel?
- Mintha hallottam volna már valamikor – mondta és elhajolt az állat hatalmas mancsa elől.
- Amúgy jól szórakozol? – kérdeztem.
Edward egy századmásodpercre vette le szemét a vadállatról, és rám kacsintott, de a puma kihasználta az előnyt.
Nagyot csapott a mellkasára és a következő pillanatban már a fák felé rohant. Edward döbbenten nézett le szétszakadt ingére, majd morgott egyet és sóhajtva legyintett.
- Soha jobban – válaszolt az előbb feltett kérdésemre.
Lassan megindult felém, közben leráncigálta magáról a megmaradt ruhafoszlányokat és hanyagul a farmerja hátsó zsebébe tömködte a negyedét, hogy el ne hagyja. Meg mertem volna rá esküdni, hogy az orra alatt ezt motyogta: - "Komolyan, kezet foghatna Emmettel!”
Odaért hozzám, flegmán felugrott mellém az ágra és úgy meredt maga elé, mint egy durcás kisgyerek, aki nem kaphat több nyalókát. Mindenfelé néztem, csak rá nem, mert féltem a következményektől. Aztán amikor keresztbe fonta mellkasa előtt a kezeit, nem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés.
- Ez egyáltalán nem vicces! – mondta sértődötten.
- Szerintem meg az! – vetettem ellen, de próbáltam leredukálni köhögésre fékevesztett kacagásom.
- Ez volt létezésem során a második alkalom, hogy meglépett előlem a vacsim! Emmett büszke lesz rád!
- Miért is? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Ezt majd később megvitatjuk. – Elegánsan kisöpört pár fűszálat a hajából és közelebb csúszott hozzám.
Nyeltem egy nagyot, és csak az arcára koncentráltam.
- Van egy ötletem! – csillant meg a szeme és mohón felém fordult. – Játsszunk!
- Azt, hogy utána mész a pumának és elkapod? – kérdeztem reménykedve.
- Majd legközelebb elintézem – legyintett. – A feladat a következő: felváltva felteszünk egymásnak kérdéseket, amire csak igennel és nemmel lehet felelni, és rögtön rá kell vágni a választ, nem habozhatsz.
- És ezt miért is jó? – Mosolyogtam és csóváltam a fejem.
- Mivel testvérek vagyunk, így sokkal többet megtudhatunk a másikról – adta meg a kézenfekvő választ. – Hazudni nem ér!
- Oké, azt úgysem tudok – adtam be a derekam.
- Hogyhogy? – Tekintete kíváncsian fürkészett.
- Soha nem voltam jó hazudozó, és általában könnyen lebukom – vontam meg a vállam, mire ő egy kissé elkomolyodott.
- Nos, ezt akkor majd gyakorolnunk kell, mert az elkövetkezendő időszakban rengeteget fogsz majd füllenteni – mondta, - Hozzátartozik a létezésünkhöz!
- Oké – sóhajtottam, majd másra tereltem a témát. – De mivel a te briliáns ötleted volt ez a játék, ezért te kezded!
Ravaszan elvigyorodott, amit akár vehettem volna rossz ómennek is, de nem tettem.
- Rendben. Íme az első kérdés: jól érzed magad nálunk?
- Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül, és ha tudtam volna, biztos, hogy elpirulok.
Edward csak egy csibészes mosolyt küldött felém, majd intett, hogy én jövök.
Annyi mindent szerettem volna kérdezni, de az, hogy csak igennel és nemmel lehet válaszolni, leszűkítette a kört.
- Régóta élsz már Carlisle-lékkal?
- Igen – mosolygott. Ha jobban belegondolok a „rég” szó eléggé tág fogalom… - Nem nagyon szereted az esőt, igaz?
- Igen – válaszoltam meghökkenve. Ezt most miért kérdezte? – Öhm, mindig Carlisle-lal és Esmével éltél?
- Nem – mondta és hangjában valami ősi fájdalmat hallottam. Valamiért vártam további magyarázatra, de ő áttért a következő kérdésre.
És ez így ment órákon keresztül. A lehető legjelentéktelenebb dolgok után feltette a nagyobb horderejű kérdéseket – család, barátok –, míg végül ki nem lyukadtunk annál a témánál, amit nem szerettem volna felhozni.
- Voltál már szerelmes? – szegezte nekem a kérdést, és átható, aranybarna szemeit le nem vette rólam.
Elmerültem tekintetében és egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Ő persze máshogy értelmezte a dolgot és felhorkant.
- Ááá! Hazudni nem ér! – rótt meg és fürkésző tekintetét az enyémbe fúrta.
- Nem – adtam meg az őszinte választ. Felvonta a szemöldökét. Tehát nem hitt nekem. – Tényleg. Az igazat mondom.
- De hát miért nem? – faggatott, én meg el is feledkeztem a játékszabályokról.
- 17 éves vagyok – vontam meg a vállam. – Úgy gondolom, hogy bőven van még idő szerelmesnek lenni. – Direkt használtam jelen időt, mert az „úgy gondoltam, hogy bőven volt még időm szerelmesnek lenni” mondat hazavágta volna az érzéseit. De úgy látszik, hogy ez sem tett neki túl jót.
Tekintetébe gyötrelem kúszott és szinte megkínzott a fájdalmával.
- És én elvettem tőled a normális élet reményét – suttogta és elfordította a fejét.
Na nem! Már megint jön az önsanyargatós dumájával! Meg még mit nem!
- Edward – szóltam hozzá és megérintettem a vállát. Nem reagált. – Edward, kérlek, nézz rám! – Szót fogadott és visszafordult. – Tudsz ezen már változtatni?
- Nem – súgta és lehunyta a szemeit.
- Akkor meg minek rágod magad ezen? – kérdeztem, és finoman rámosolyogtam.
- Mert ha nem rágnám, nem lenne bűntudatom amiatt, hogy egy szörnyeteg életére kárhoztattalak – mondta, mire fújtam egyet és lefordultam mellőle a fáról.
- Lehetetlen alak vagy – kiáltottam neki vissza és besétáltam a fák közé.
Más sem hiányzik most nekem, mint hogy a hülyeségeit újra végighallgassam! Megmondtam már neki, hogy nem haragszom rá, és hogy felejtsük el az egész dolgot, de nem. Neki mindig ezt a rég lerágott csontot kell előkaparnia és dagonyáznia az önsanyargatásban. Komolyan, ennyire mazochista lenne?
Jó, igaz, hogy a szüleimet és a régi életemet nem egykönnyen hagytam magam mögött, de most kezdjek el siránkozni ezen? Az már hónapokkal ezelőtt megtörtént, amikor a temetőben elbúcsúztam tőlük…
- Várj, most meg hova mész? – lépdelt oda mellém és tartotta a tempómat.
- Gondoltam, beugrom Seattle-be és egy jó kis éjféli vacsorapartit csapok, sok hullával meg hasonlókkal. Nem jössz? – Még mindig dühös voltam rá, amiért felhozta ezt a témát, de amikor az arcára pillantottam, elnevettem magam.
Edward kikerekedett szemekkel és a szokásosnál sápadtabb arcbőrrel nézett le rám, ajkai ritmikusan mozogtak, mintha beszélni akarna, csak éppen hang nem jött ki a torkán.
- Ne vágj már ilyen képet! Szerinted hova megyek? – Nem számíthattam rá, hogy összeszedi lelkierejét és kinyög valamit, mert úgy látszik, betettem nála a kiskaput. – Haza – adtam meg a kézenfekvő választ, és rohanni kezdtem. – Aki előbb belép az ajtón, az nyer.
A felhívás megtette a hatását, mert amikor hátrapillantottam, megláttam, hogy ő is száguldani kezd, immár mosolyogva és fejcsóválva.
Hagytam, hogy megelőzzön, így is szerezve neki egy kis örömöt. De egy csöppnyi hátsó szándék is bujkált bennem. Fantasztikus volt látni, ahogyan keresztülsuhant az erdőn, mint valami ragadozó, aki élvezi a szabadságot. Megbabonázva figyeltem őt, amíg el nem értük a házat elválasztó folyót.
Ott aztán hirtelen megtorpant, én meg teljes lendületből nekirohantam. Hatalmas csobbanással érkeztünk meg a jéghideg vízbe – vámpír létemre tökéletesen érzékeltem az ilyen dolgokat is, mint hőmérséklet –, nyakig elmerülve. Egy másodpercig lehettem csak a víz alatt, aztán kidugtam a fejem és Edward kuncogó alakja tűnt fel mellettem.
- Sajnálom – szabadkoztam, és ő már szóra nyitotta volna a száját, de valaki más megelőzte.
- Szerintem nem probléma. Legalább a havi nagyfürdést most lerendezi. – Emmett képét démoni vigyor terítette be, amíg odasétált a partra a többiek kíséretében, akik feltűnően bámultak mindenfelé, csak ránk nem.
Emmett ellenben pimaszul letérdelt és belelógatta ujját a vízbe.
- Egész kellemes – mondta csipkelődő hangon, majd Edwardra pislantott. – Jújjj, Bella! Te kis huncut!
Értetlenül meredtem rá, de Edward szemlátomást tudta, hogy miről van szó, mert hangosan rámorgott. Em öblösen felvihogott.
- Viselkedhetnél rendes kislány módjára! Nem kell ajtóstul rohanni a házba és hazavágni Eddy fiú ingjét egy kis hókamókáért! Ha így folytatjátok, az egész garnitúrát le kell majd cserélni, és akkor miben járna Ed suliba?
Emelgetni kezdte szemöldökét és kajánul vigyorgott. Jasper fuldokolni kezdett, mire Alice oldalba bökte.
Éreztem, hogy az arcom bizseregni kezd, de tartottam magam a látszathoz, és nyugalmat erőltettem az egész lényemre. Edward viszont nem viselte ilyen jól a dolgot és megindult bátyánk felé.
Gyorsan elkaptam a kezét, és halkan odasúgtam neki, hogy csak ő hallja:
- Ezt bízd csak rám!
Egy pillanatra megrökönyödött, de végül beleegyezően pislantott egyet, majd kimászott a folyóból és morogva csatlakozott a többiekhez, akik most mosolyogva figyelték hiányos öltözetét.
Én a folyóparthoz úsztam, oda, ahol Emmett guggolt és ártatlanul nagy szemekkel felnéztem rá.
- Te pedig viselkedhetnél rendes úriember módjára és kisegíthetnél egy bajbajutott lánykát szorult helyzetéből! – nyújtottam neki a kezem.
Döbbenten bámult rám, majd leesett neki a dolog.
- Oh, hogyne! Szíves örömest, hölgyem! – Megragadta a karom és nekem sem kellett több!
Amekkora erővel csak bírtam, megrántottam őt, így egy gyönyörű hasas kíséretében, mint egy kinyuvadt béka landolt mögöttem a folyóban, ismét beborítva vízzel.
Felkacagtam és villámsebesen kiugrottam a partra, még mielőtt megfordul a fejében a vízbefojtásom gondolata.
Emmett prüszkölve jött fel a felszínre és haragosan mért végig.
- Gondoltam, demonstrálom, hogy mennyire kellemes a víz. Amúgy csókoltatom az angolnákat!
Megfordultam és méltóságteljes léptekkel megindultam a ház felé. Láttam, amint Rosalie ráharapott a hüvelykujjára, hogy elnyomja feltörni készülő kacagását. A többiek válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől, míg Edward hangosan és dallamosan felnevetett, majd csatlakozott hozzám.
- Még hogy én vagyok bosszúálló? – kérdezte és kacsintott.
- Nagyon jó tanárom van – tettem hozzá és reméltem, hogy meghallotta, mert Emmett eszeveszett röhögésbe fogott, ami minden mást elnyomott.
Az erdőből egy madárraj szállt fel vijjogva és rémült menekülésbe fogtak.
- Azt hiszem, benned emberére akadt most – mondta Edward az ajtón belépve. – Csak a játékszabályokat tartsd majd be!
- Milyen játékszabályokat? – Hűha, Emmett ilyen nagyban játszik?
- A szabályok azok, hogy nincsenek szabályok! – Emmett megrázta a haját, mire a közelben lévő bútorok és családtagok hideg zuhanyban részesültek. – Aljas volt, de piszkosul tetszett! Ezt még nem fejeztük be! – fenyegetett vigyorogva és kacsintott.
- Állok elébe! – emeltem meg a szemöldököm, és visszavigyorogtam rá.
Edward az égnek emelte a tekintetét és megrázta a fejét. A lányok csak mosolyogtak. Carlisle elmélyülten tanulmányozott bennünket, Jasper és Emmett pedig összeütötték az öklüket és cinkosan bólintottak.
- Ha megteszitek, nagyon megbánjátok. – Edward sötét pillantást küldött a két srác felé.
Emmett felvihogott és gondolatban kérdezhetett valamit tőle, mire Edward féloldalas mosolyra húzta az ajkait.
- Rendben van – vetette oda és már elindult volna a lépcső felé, de elálltam az útját.
- Van egy olyan érzésem, hogy valamiből kihagytok, és ez nagyon nem tetszik. – Minden önuralmamra szükségem volt, hogy összefüggően tudjak beszélni, mert tekintete szinte perzselt, és nagyon furcsa dolgokra csábított.
- Nem érdekes – vont vállat és közelebb lépett, hogy eltoljon az útból.
- Vannak más módszereim is, hogy kiszedjem ezt a nem érdekes információt. – Sötéten néztem szemeibe, hogy tudja, nem vicceltem.
Edward írisze egy pillanatra megcsillant, majd értetlenkedést színlelve kezdte:
- Pontosan milyen módszerekre gondolsz?
Nem feleltem. Egyesével elkezdtem lehúzogatni az ujjaimról a vizes kesztyűket, de még mindig őt vizslattam.
Imádott féloldalas mosoly terítette be a képét, míg a fülemhez hajolt és belesuttogta:
- Úgyse mered megtenni! – Még így is éreztem a pimasz hangsúlyt.
Mögöttünk harsányan felnevettek, ami elterelte egy pillanatra a figyelmemet.
Edward elsuhant mellettem, nekem meg cselekednem kellett.
- Akkor csak figyelj! – mondtam kihívóan és odaugorva Emmett mellé hatalmas karjára nyomtam a tenyeremet.
Szerencsémre Em pont arra gondolt, ami nekem kellett.
„Ha Edward segít Bellának, akkor tényleg össze kell dolgoznunk Jasperrel…” – gondolta, majd felkiáltott a meglepetéstől.
- Te jó ég, Bella, mit csinálsz? – kérdezte és ellépett tőlem.
Ördögien vigyorogtam először rá, majd Edwardra, aki megkövülten állt a lépcsőn. Hálás voltam neki, hogy nem hagy egyedül ebben az Emmett-Jasper páros ellen folytatott küzdelemben, de ezt azért mégsem ismerhettem el előtte. Még a végén megnőne az egója.
- Próbálok megfelelni az elvárásaidnak. – Visszavettem a kesztyűt és megveregettem a vállát. – Kösz az infót! Most pedig megyek és átöltözöm, ha nem baj!
Mindenki a hasát fogta a nevetéstől, és tényleg arra számítottam, hogy kicsordul a könnyük.
Elhaladtam Edward mellett, aki megcsóválta a fejét és lemondóan odaszólt:
- Hihetetlen vagy!
Majd megindult mögöttem és a második emeleten jobbra fordult a szobája felé, míg én a folyosó végén lévő szobámhoz siettem.
Benyitottam az ajtón és elakadt a lélegzetem.
- Oh, édes Istenem! – nyögtem elhaló hangon és éreztem, hogy az egész családom mögöttem áll, és a reakciómat várja.

U.i.:Oh, igen, a jól ismert függővég kicsit durvább változata. Nem említek neveket, hogy kiknek köszönhető a dolog, mert egy: nem szép dolog mutogatni másokra, kettő: az illetők úgyis tudják, hogy róluk van szó!XD A 20 kritikás limit, mint most már mindig, itt is érvényes, de többnek is nagyon örülök!XD Pusz