Vérvörös alkonyat - 59. fejezet

Sziasztok!

Nem is húzom az időt, egyszerűen átadom a fejit Fummie-nak és Krisznek küldve! Kicsit rövid, de annál jelentősebb!
Pusz
Szylu

A válaszom…

„Kérlek, csak 7 másodperc az élet,
Távol vagy, hogy ezt értsed,
Én várlak téged!”

(Ákos: Hét másodperc)

(Bella szemszöge)

Döbbenten bámultam az előttem térdelő Edwardot, és a kezében tartott apró kis dobozkát. Tekintetem ide-oda járt a kettős között, és éreztem, hogy még a lélegzetem is elakadt. Az ablakon beáramló fényben tündöklően megcsillant az ezüstbe foglalt zöld kis kövecske, és a mellette lévő sok kis parányi gyémánt, ami visszarántott a jelenbe.

Ez nem lehet! Ez csak egy álom! Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Edward nem nézhet rám olyan szemekkel, mintha az élete múlna ettől a választól, és egyáltalán: nem is kérhette meg a kezemet! Ilyen nincs!

Hahó, Bella, tessék felébredni! Rendben, vámpír vagyok – egyáltalán vámpír vagyok? – és ezen okból kifolyólag nem tudok aludni, ergo álmodni sem, de ez azért már egy kicsit túlzás! Nem ér így szívatni az embert, mármint vámpírt! Tuti, hogy ez Emmett műve, amiért a múltkor padlóra küldtem!

Már éppen mozdultam volna, hogy nagyon, de nagyon ellátom a baját melák bátyámnak, amikor Edward hangja kizökkentett:

- Bella?

A nevemben annyi kétségbeesés, türelmetlenség, félelem és legfőképpen szerelem csengett, ami rádöbbentett, hogy nem egy rossz vicc áldozata vagyok, hanem ez tényleg a valóság!

Edward tényleg engem akar az örökkévalóság végéig, és még tovább! Ha ember lettem volna biztos, hogy sírva fakadok, vámpírként – huh, jó tudni, hogy a vámpírságomat nem csak álmodtam! – azonban csak annyi tellett tőlem, hogy a tüdőmbe sivítva áramlott be a levegő. Ahogyan feltöltődtem oxigénnel, már beszélni is tudtam.

- Én… - mondtam volna, de közbevágtak.

- Á,á,á,á,áááááá – szambázott oda Emmett és a vállaimra dobta az egyik kezét.

Edward felszisszent, és elnyomott egy káromkodást, de Em rá sem figyelt, csakis hozzám szónokolt.

- Mielőtt bármit válaszolnál ennek a jómadárnak, ezért vegyél számításba pár dolgot! – jelentette ki mindentudóan.

- Emmett, muszáj? – mormolta Edward összeszűkült szemekkel.

- Igen, muszáj – vágta rá. – Nem rángathatsz bele az életedbe csak úgy valakit, hogy aztán majd szívjon melletted, mint a torkos borz!

Edward felsóhajtott, és csalódottan lehuppant a lépcső legalsó fokára, Emmett pedig tovább folytatta a kiselőadását.

- Tudod, a házasság egy igen komoly intézmény, főleg nálunk, vámpíroknál, mivel ez egy életre szól. Itt nem lehet, hogy csak úgy meggondolod magadat és lelépsz, meg elválsz, mert…

- Emmett, te most miattam vagy az öcséd miatt aggódsz? – vontam fel a szemöldököm, mire ő összeráncolta az övét.

- Ezt meg hogy érted? – értetlenkedett.

- Attól félsz, hogy Edward belerángat valami felelőtlen dologba, vagy netán attól, hogy meglépek tőle valaki más miatt? – tettem fel az immáron pontosított kérdést.

A szemem sarkából láttam, hogy szerelmem lélegzete elakadt, kezei pedig ökölbe szorultak.

- Én… Nem is tudom – vakarta meg zavartan a fejét, én meg felnevettem.

Nem sokszor láttam őt zavarban, de ilyenkor mindig úgy nézett ki, mint egy igazi, hamisítatlan medvebocs. Kibújtam a karjai alól, és letérdeltem Edward elé, hogy a szemünk egy magasságban legyen. Színarany íriszében fájdalom bujkált, amit én okoztam a szavaimmal, és ezért én is vele együtt szenvedtem. Egyik kezemet gyengéden az arcára csúsztattam, mire ő lehunyta a szemeit és mélyet sóhajtva belesimult az érintésembe.

- Ha nem tudod a választ, akkor megengeded, hogy igent mondjak az öcsédnek? – somolyogtam még mindig kedvesemet fürkészve.

Edward szemei felpattantak és hirtelen megteltek élettel. Soha nem láttam még őt ilyen boldognak, és ez rám is kihatott. Elmosolyodtam, és odahajoltam az ajkaihoz, úgy suttogtam neki:

- Igen, hozzád megyek, Edward Anthony Masen Cullen!

A következő pillanatban eltűnt a talaj a lábam alól, ahogyan Edward felkapott és megpörgetett a szoba kellős közepén, mire mindenki nevetésben tört ki és tapsolni kezdett. El is felejtettem, hogy nem vagyunk egyedül, annyira belemerültem a saját ki világunkban, ennek pedig az lett a következménye, hogy amint padlót fogott a talpam, szégyenlősen bújtam oda szerelmem mellkasához, és néztem körbe.

Láttam, hogy valaki sietősen távozik a hátsó ajtón keresztül, de annyira el voltam foglalva a gratulációkkal, hogy nem is nagyon törődtem vele. Mindenki, aki jelen volt odajött hozzánk, és pár kedves szót mondott nekünk, aztán amikor Alice táncolt az orrunk elé mérgesen bökte meg Edward vállát.

- És mit ér a menyasszony gyűrű nélkül, ha? – nézett rá szigorúan.

- Tényleg – csapott a homlokára kedvesem, és ellépett tőlem, hogy ismét fél térdre ereszkedjen és hivatalosan is az ujjamra húzza az eljegyzési gyűrűmet.

- Oké, oké – csapta össze a kezeit Emmett. – Tudtommal ez az én esküvőm, szóval lennétek olyan kedvesek, és nem aratnátok le helyettünk a babért? – intett magára, és a még mindig a lépcső tetején, takarásban lévő Rose-ra.

Erre ismételten kitört a nevetés a teremben, és azt érzetem, hogy végre itthon vagyok. A veszteség, amit vámpírrá válásommal el kellett viselnem enyhült – tudtam, hogy teljesen soha nem fog elmúlni – és kaptam helyette egy másik családot, és egy szerető vőlegényt. Megborzongtam a vőlegény szótól, de ez jóleső borzongás volt.

Azt hittem, hogy ez a boldogság, ami most lengett minket körbe, már örökre így fog maradni és elkíséri nyugodt életünk minden pillanatát, de nem számítottam valamire. Jobban mondva valakire…

Bella eljegyzési gyűrűje: