Before the Dawn - 2. fejezet

Sziasztok!

Nem kellett sokat unszolni, hogy hozzam a következő fejezetet, amit Anne-nek, Krisznek, Pupinak és minden Kedves Olvasómnak küldök!
Anne, Krisz, köszönöm! Ti tudjátok, hogy mit és ezzel végtelenül boldoggá tettetek! (Holnap mindenki más is megtudja!:D)
Szilveszteri ajándékként is lehet értelmezi, mert nem tudom, hogy az újévben mikor leszek olyan állapotban, hogy frisseljek, de azért vasárnapra már próbálok hozni egy VA fejit! :D
A végéért meg nem megölni!
Pusz

Minden most kezdődik el

„Én szóra váltanám a gondolatot,

De félek, hogy nem érdekel

Sajnos nem állnak össze a mondatok

Én nem ide jöttem

Nem ezt akartam

Reményt kaptam csak az útra

Én, az örök átutazó

Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható.”

(Ákos: Hello)

A teremre halotti csend borult. Minden némaságba és hallgatásba burkolózott, csak az előttem álló lény szabályos lélegzését hallottam. Vagy lehet, hogy csak én veszítettem el a kapcsolatot a külvilággal? Az őrület eluralkodott rajtam és már hallucinálok is? És vajon lehet, szabad ilyen csodálatosnak lennie a teljes tébolynak?

Ez… nem… lehet. Lehetetlen…

Ez az egy szó visszhangzott az ódon épület oszlopai között és csengett a fülembe.

De annyira valóságos, hogy szinte már megérinthetném. Csak ki kéne nyújtanom a kezemet, és egy álmom válna valóra.

Gyönyörű, szív alakú arca érzelmektől mentes, hideg és zárkózott. Fejét büszkén felszegte, telt ajkai most penge vékony vonallá préselődtek össze. Gesztenyebarna haja lágyan omlott le a vállaira és a hátára, keretezve hófehér bőrét.

Az a lány állt előttem, akit tíz évvel ezelőtt elvesztettem, de mégsem ő volt az. Szívverése nem gyorsult fel a jelenlétemben, a vér nem szaladt az arcába, hogy rózsás pírba vonja azt, lélegzete nem lett szaggatott és nem hagyott ki időnként. A szíve soha többet nem dobbant, vére nem száguldott az ereiben, levegőre immár soha többé nem volt szüksége.

A csokoládébarna szempárt elmosta az idő, és csak az én emlékeimben élt tovább. Helyette egy arany tekintet vert bilincsbe és kényszerített térdre.

Halott és mégis él. Vámpír.

- Lehetetlen… - suttogtam ismét, és hátráltam pár lépést, mintha egy rémálom – álom? – elől menekülnék.

Egy kéz nehezedett a vállamra és gyengéden húzott vissza a rideg valóságba, ahol az angyal még mindig ott volt, teljes pompájában, fölényesen nézve le rám. A teremben suttogás moraja futott végig, és a helyiségben lévő vámpírok értetlenül szemlélték a jelenetet.

„Edward, menj vissza a helyedre!” – utasított Aro és öntudatlanul cselekedtem, míg ő átvette az én posztomat az „idegen ismerős” előtt.

Az arany szemek még egy utolsó pillantást vetettek rám, majd közönyösen siklottak át Aróra. Viszont ebben az egy pillantásban annyi mindent véltem felfedezni: haragot, dühöt, tehetetlenséget, fájdalmat, könyörgést és még valamit, amit nem mertem elhinni; egy szerelem emléke csillant meg gyönyörű tekintetében. Egy másodpercre beláttam a hideg maszk mögé, és láthattam azt a lányt, akit megismertem. Majd arca megkeményedett és nem nézett rám.

- Csak nem a híres Isabella Marie Swanhoz van szerencsém? – kérdezte mosolyogva Aro.

- Cullen – közölte némileg felháborodottan Rosalie.

- Még jobb – ütötte össze a tenyerét Aro és türelmetlenül dörzsölgetni kezdte. – Szóval, ha nem tévedek, akkor a te képességed miatt mond csődöt Edward gondolatolvasási kísérlete a többiekkel szemben?

Összerándultam a nevem hallatán, de Bella nem reagált rá, hogy észrevette volna. Helyette viszont aprót biccentett és finoman elmosolyodott.

- Érdekes – töprengett Aro és nem tudta eldönteni, hogy melyik kérdésére akarjon először választ kapni. Végül a legkézenfekvőbbel kezdte. – De erről majd később. Most lenne olyan kedves, Miss Cullen, és elmesélné nekünk, mi is történt tulajdonképpen és miért van életben? – Nem kerülhette el egyikőnk figyelmét sem, hogy a „Miss Cullen”-t jól megnyomta. – Oh, nem mintha zavarna, sőt örvendetes dolog, de van pár tisztázatlan kérdés, és néhányan már epekedve szeretnénk rájuk választ kapni.

Bella annyira összeszorította az ajkait, hogy elfehéredtek és apró kezei is ökölbe szorultak. Pár percig vérfagyasztó csend honolt a teremben, és már Caius készült, hogy erőszakkal kényszerítse Bellát válaszadásra, amikor Carlisle megszólalt:

- Majd én elmesélem – mondta és lépett egyet Aro felé. – Bella, kérlek, vedd le rólam a pajzsot!

Bella kitágult szemekkel fordult hátra és halkan suttogta:

- Carlisle? – Hangja remegett és nem ismertem fel.

- Kérlek, tedd, amit mondtam! – állt oda mellé jóságos mosollyal Carlisle.

Bella lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott, majd felszegte az állát és határozott lépésekkel átszelte az Aro és közte lévő távolságot. Ahogy a levegő megmozdult megcsapott az, ami tíz éve kísértett: a levendula és a frézia édes kettőse szállt felém félreismerhetetlenül és ugyanúgy, mint a legelső alkalommal ott, a biológiateremben.

Minden megváltozhatott rajta: a szeme, a bőre, a mozgása, de a vére semmit sem változott. Még most is elemi erővel hatott rám és szinte letaglózott. Izmaim megfeszültek, ahogyan küzdöttem a kísértés ellen, hogy odarohanjak hozzá, és hajába temetve az arcomat belélegezzem bódító illatát. Görcsösen szorítottam ökölbe ujjaimat és nyeltem egyet, hogy eltűntessem számból a felgyülemlett mérget.

Bella közben Aro kinyújtott kezébe helyezte az övét – mit meg nem adtam volna, hogy én érinthessem meg az apró, törékenynek tűnő kezet Aro helyett! – és lehunyt szemekkel koncentrált. Nem tudtam, hogy mit akarhat tulajdonképpen, hiszen…

A következő pillanatban tágra nyíltak a szemeim a döbbenettől, ahogyan emlékképek sorozatai peregtek le az elmémben.

Bella emberként a Cullen-házban, ahogyan szavazásra bocsátja emberi életét és ezzel a lelkét is. Arca fájdalmasan meggyötört, de mindenre elszánt.

Bella eszméletlenül fekszik egy helyiségben – a körvonalak elmosódtak és nem láttam tisztán, hol is van – és Alice fölé hajol. Két oldalán Carlisle és Jasper, háta mögött Emmett, szemben pedig Esme és Rosalie. Készenlétben, hogy vissza tudják fogni a koboldot, ha…

A következő gondolatban Bella már vámpírként szemlélte a világot és az újdonság varázsával tekintett rá. Láttam vadászatokat, családi estéket, de semmi többet.

Átváltottam Aro elméjére, de ott is ugyanazokat az emlékeket találtam, mint amiket közvetlenül Bella agyából lestem ki. Aro egyszerűen nem tudta úgy használni rajta a képességét, mint másokon.

Idegesen ostromolta Bella gondolatait és utánam kutatott bennük, amikor fájdalmas kiáltás süvített végig a helyiségen. Aro torkát és az enyémet is egyszerre hagyta el a hang és remegő kezekkel kaptunk a halántékunkhoz, míg Aro kirántotta kezét Belláéból. Ezzel egy időben Bella elméje köré ismét fal húzódott és nyugodtan visszahátrált a családjához.

Ahogyan az elméje elcsendesedett a fájdalom is elillant, de az emléke még ott száguldott testem minden egyes porcikájában.

Összeszedtem magam, és elengedtem a szék karfáját, amit addig szorongattam, majd megpillantottam Arót. A földön térdelt, zihált és ott guggolt mellette Jane és Alec.

- Mester! – szólította meg Jane aggódva.

Aro nem válaszolt, gondolatai zavarosak voltak. Jane megrémült, elvesztette az uralmat önmaga felett és képességét Bella ellen fordította.

- Ne! – üvöltöttem, de már késő volt.

Bella karba font kezekkel és mérhetetlen mennyiségű undorral a szemében nézett vissza rá, de meg sem moccant. Nem értettem semmit…

- Jane, hagyd! – mondta határozottan Aro és meglepő fürgeséggel pattant fel a földről. Ajkain elragadtatott mosoly játszott. – Azt hiszem, ezt megérdemeltem, jobban mondva megérdemeltük! – intett felém egyik kezével.

Bella felvont a szemöldökét, Marcus pedig érdeklődve – tíz év alatt nem láttam rajta ilyet! – szólalt meg:

- Valaki lenne olyan kedves, és elmondaná nekünk, hogy mi történt?

Aro, nyomában a két Volturi testőrrel, visszasétált a helyére és leült a székbe.

- Soha létezésem során nem találkoztam ilyen összetett és páratlan képességgel - már megbocsáss, Edward! – intett oda nekem, de nem vettem magamra. – Értem, hogyan működik, de nem tudnám pontosan elmagyarázni úgy, hogy vissza is adjam felbecsülhetetlen értékét. Bella, te talán?

Az angyal tétován harapott bele alsó ajkába, mint akinek feltett szándéka, hogy ebben az életben már soha többet meg nem szólal, de aztán lemondóan bólintott egyet és magyarázatba fogott.

- Az elmém körül egy mentális pajzs húzódik, ami már emberkoromban is megvolt. Ezért nem hatott rám Edward képessége. – A nevemet szenvtelenül, közönyösen mondta ki, hangja viszont ismerősen és gyönyörűen csengett. – Ezt a pajzsot mások köré is ki tudom terjeszteni, vagy akár el is lökhetem magamtól, mint az előbbi esetben.

- És a fájdalom illúziója? – szóltam most először közvetlenül hozzá.

Bella rám kapta aranybarna tekintetét és összeszűkítette a szemeit.

- Nem illúzió volt – mondta hidegen. – Sok gyakorlással továbbfejlesztettem a képességemet, így kontroll alá tudom vonni a gondolataimat és azt osztok meg a „gondolatolvasókkal”, amit én szeretnék. Egy ilyen információcserénél viszont nem csak „adó” vagyok, hanem az elmém kapcsolatba lép a másik elmével vagy elmékkel és ellenőrzi, milyen emlékek, gondolatok áramlanak át. Ha a betolakodó olyan információ után kutakodik az agyamban, amire nem kapott „engedélyt”, akkor egyfajta kisülést generál a csatornában, ily módon kényszerítve szétválásra az elméket.

Aro tűnődve simogatta az állát. Marcus még mindig roppant nagy figyelmet fordított s beszélgetés elemzésére, Caius pedig magában morfondírozott.

„Ez a lány több titkot rejteget, mint amennyire számítani lehetett.” – És milyen igaza volt!

- Azt mondtad, hogy a csatornában jön létre ez az úgynevezett kisülés – mormolta halkan Marcus, mintha magához beszélne, és nem pedig Bellához. – Tehát…?

Bella finoman elmosolyodott és bólintott.

- Ennyi fájdalom már nem számít – mondta és megvonta a vállát. – A jó dolgokért fizetni kell és ha ez az ára…

Nekem pedig akkor esett le: nem csak mi ketten éreztük Aróval azt a hasogató fájdalmat, hanem ő is részesült belőle. De mire utalt azzal, hogy „ennyi fájdalom már nem számít”?

A teremben mindenki teljesen le volt nyűgözve Bella képességétől, de a férfiak többsége nem csak attól…

- Ezt a különleges állapotot tanulással sajátítottad el. Lehet még fejleszteni a képességedet? – Aro agya gőzerővel dolgozott és egyik elméletet gyártotta a másik után.

- Eleazar szerint még lehet – mondta őszintén Bella és fájdalom, valamint félelem kúszott a hangjába, amit csak családja, valamint én érzékeltem.

A csend bevette magát a helyiség minden egyes négyzetcentiméterébe, és minden szempár Aróra szegeződött, aki mohón szemlélte az előtte álló vámpírt.

- Na, de erről majd később – ocsúdott fel és felkelt. – Minden kedves megjelent testvérünket köszöntöm köreinkben! Egy számunkra rövid kis szünetféleség fog következni, ugyanis a szobáitok már várnak rátok, és az út fáradalmait is ki kell pihennetek. Holnap reggel folytatjuk! A testőreink majd a szállásaitokra kísérnek benneteket! – Carlisle felé fordult. – Hogy őszinte legyek, a Cullen-családra nem nagyon számítottunk. De a nyugati szárnyban kinyittatok négy szobát és azonnal elszállásolnak benneteket is!

A nyugati szárny volt az a része az épületnek, ahol a királyi család és a kivételes helyzetű testőrök – köztük én is – laktak.

- Köszönjük, de elég lesz csak három szoba – szólt határozottan Carlisle.

- Ugyan, már hogy lenne elég? – csóválta a fejét jóságos mosollyal Aro. – Hiszen…

- Köszönöm a szíves meghívást, de én máshol szállok meg – közölte Bella ellentmondást nem tűrő hangon.

Meghökkenve néztem rá, de nem vette fel velem a szemkontaktust. Helyette Arót figyelte, aki nyugtázta döntését és Demetri gondjaira bízta a Culleneket. Bella csatlakozott a családjához és csendesen suhantak ki a teremből, hátra sem fordulva.

A helyiség szép lassan kiürült, a testőrség nagy része a vendégeket kísérte szállásaikra. Csak Aro, Marcus, Caius, a feleségeik valamint Jane, Alec és én maradtunk ott. A gondolataim teljesen maguk alá gyűrtek, így oda sem figyeltem a többiekre.

Bella él és itt van Volterrában! Nem halt meg!

De miért nem akart a kastélyban maradni? Milyen halaszthatatlan dolga akadt? Vagy talán várja valaki odakint? Túllépett rajtam úgy, ahogyan én akartam régen? Ez az oka, amiért ilyen távolságtartó és hideg velem szemben? De annak a valakinek is itt kellett volna lennie a megnyitón, már ha egyáltalán vámpír az illető…

- Edward! – rántott vissza az életbe Aro. – Mit gondolsz?

- Miről mit gondolok? – kérdeztem vissza.

- Úgy látom, hogy egy kicsit szétestél, haver! – lépett oda hozzám Demetri, és vállon veregetett. – Cullenék elszállásolva.

- A lány még itt van? – érdeklődött Marcus.

- A csinos barna? – vigyorgott Demetri, az én kezem meg ösztönösen szorult ökölbe. – Igen, még itt van.

- Nem óhajtasz vele beszélni? – kérdezte Aro.

- Nem hiszem, hogy… - tiltakoztam volna, de a következő pillanatban kicsúszott a talaj a lábam alól és hanyatt vágódtam.