Before the Dawn - 10. fejezet (Teljes)

Sziasztok!

Nos, tudom, hogy egy kicsit eltűntem mostanában, de mentségemre legyen, volt tennivalóm. De most meghoztam a fejezet második felét, és mivel páran említettétek, hogy nem tudtátok elolvasni az előző részt, ezért most egyben felteszem. (Akiknek Explorerük van, azoknak ajánlok egy másik böngészőt - én Mozillát használok -, mert megnéztem, és suliban Exploreren tényleg nem látszik.)
A másik dolog: mint a legtöbb könyvrajongó, én is belevetem magam a 18. Nemzetközi Könyvfesztivál rejtelmeibe, tehát csütörtökön és pénteken mindenképpen kilátogatok. (De ezt már Krisz blogján olvashattátok - köszi Krisz! :D) Ha tehetitek, mindenképpen látogassatok ki, mert jobbnál jobb programokkal készülnek a szervezők és természetesen új könyvek is megjelennek! (Lábjegyzet: ÉLJEN, ÜVEGVÁROS! :D)
És akkor egy ajánlás: a mostani fejezetet Koree-nak ajánlom, aki folyton rágja a fülemet... :D Csak egyszer vissza ne harapjak, Koree! :P
Akkor jó szórakozást!
Pusz
Szylu
U.i.: Azt hiszem, hogy a fősuliból, előadásról történő frisselést is kipipálhatom! :P

Új törvény

„Van, aki őriz

De nincs, aki ért

Van olyan, aki megölel

De nincsen, aki félt

Már nem is tudod, hogy szenvedsz

Hitted, hogy szebb lesz

Praktikus, logikus

Mégis tragikomikus

Rosszul megírt, hálátlan szerep

Hogy tulajdonként éled az életed

Én féltelek”

(Ákos: Féltelek)

A fejemet csóválva mentem lefelé a lépcsőkön, és azon morfondíroztam magamban, hogy vajon a vámpíroknak lehet-e migrénjük? Ha eddig valaki úgy hitte, hogy erre a költőinek tűnő kérdésre a válasz az egyszerű nem, akkor nagyot tévedett. Azt össze kéne zárni fél órára a Lena-Casey párossal és máris meggondolná magát.

Az agyam szinte ki akart szakadni a helyéről, ahogyan felidéztem magamban a nemrég lezajlott jelenetet.

Az egész úgy kezdődött, hogy Lena elkezdett sikoltozni és kiabálni, miközben mindenféle szemétládának elhordott, míg Casey csak csendben állt és a kisujját sem mozgatta azért, hogy megállítsa a szóáradatot. Majd amikor Lena lecsillapodni látszott, akkor belépett ő a képbe, és kijelentette a szerinte nyilvánvaló tényt, mely szerint valami nincs rendben velem és kezeltetnem kéne magamat azzal a szexi félisten pszichológus ismerősömmel, akit neki is ajánlottam. Itt persze elgondolkoztam, hogy ez mikor is volt, de nem volt sok időm, mert most Lena a változatosság kedvéért Caseyt kezdte el szidalmazni, hogy ne beszéljen így a pasijával.

Casey erre egy anyatigris lendületével fakadt ki, és kijelentette:

- Attól, hogy Edward néha pillanatnyi elmezavarban szenved, és te valamilyen úton-módon ilyenkor mindig bekerülsz az ágyába, az nem jelenti azt, hogy a tulajdonod, vagy ahogyan te mondtad, a pasid!

Ha Lena képes lett volna, szerintem fülig vörösödik a dühtől, mert a hang, ami kijött a torkán erről árulkodott.

- Nem tehetek róla, hogy én jobban érdeklem, mint te! – üvöltötte Lena és a kezei ökölbe szorultak. – Az én teljesítményem…

A Casey arcán végigkúszó mosoly, majd a hozzá társuló gondolatsor egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől bennem, hogy ez egy olyan magas labda volt, amit nem lehetett kihagynia.

- Drágám, ha szeretném, akkor nem akarna kimászni mellőlem az ágyból! – eresztett meg egy hátborzongató mosolyt, kivillantva fogait. – De tudod, ha már akarok egy pasit, akkor a szíve is kell nekem, nem csak a teste. Nos, te elmondhatod magadról, hogy felnőtt nőként így gondolkozol?

Lena egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, majd meglódult előre, és ha nem állok kettőjük közé, akkor az a pofon nem az én, hanem Casey arcán csattant volna. A fekete hajú vámpírnő szemei tágra nyíltak, amikor rájött, hogy célt tévesztett a keze és a szája elé kapva azt, lassan szabadkozni kezdett.

- Edward… én… nem…

Feltartottam a mutatóujjamat, hogy csendre intsem, míg a másik kezemmel a sajgó pontot tapogattam az arcomon. Nem voltam egy anyámasszony katonája, de ez azért emberes egy ütés volt.

- Lena, azt hiszem jobb, ha most távozol – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- Én… – folytatta volna, de elveszítettem a türelmemet.

- MOST! – kiáltottam és egyenesen az ajtóra mutattam.

Casey lábujjhegyre állt és a vállamra fektette az állát, úgy szólalt meg.

- Bizony, kislány, arra van az ajtó, jól látod!

Lena lenyelte az ajkára toluló szitkokat, így csak én hallhattam az elméjében, ahogyan kifelé menet mindennek elkönyvelte Caseyt, aki vidáman integetett utána. Amikor Lena eltűnt, ő jelent meg a látóteremben, és megbökött a mutatóujjával.

- Tudod, hogy azt a pofont nekem szánta? – tette fel a kérdést.

- Igen, és pontosan ezért léptem közbe – sóhajtottam.

- Szó szerint – somolygott. – De hagynod kellett volna, hogy megüssön.

Nem tehettem róla, a szemöldököm automatikusan szaladt fel a homlokom közepére meglepődöttségemben.

- Hát, most már legalább azt is tudom, hogy mazochista vagy – tapogatóztam.

- Váó, ez egy poén volt? – vigyorodott el. – Nem hiszem el, hogy ezt is megéltem. Edward Cullen poénkodott. Adj egy tollat és egy papírt, ezt fel kell jegyeznem!

A Cullen szóra ösztönösen összerándultam és ezt ő is észrevette, de nem tette szóvá, helyette viszont:

- Nem, azért szerettem volna, ha megüt, mert akkor lett volna egy nagyon nyomós okom, amiért kitéphettem volna azt a démoni fekete haját, és feltörölhettem volna vele a padlót! – közölte nemes egyszerűséggel és még blazírtan vállat is vont.

- Soha nem változol – szusszantottam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.

- Nem, amíg el nem intézem ezt a…

- Ki ne mondd! – szóltam rá fenyegetően.

- Ugye tudod, hogy a káromkodásmentességed néha az idegeimre megy? – kacsintott rám, de választ sem várva megölelt.

Visszaöleltem, hiszen tudtam, hogy Casey tényleg nem úgy viszonyult hozzám, mint a legtöbb nő a környezetemben. Ezért volt lehetséges az is, hogy a következő megjegyzése nem megbotránkozást szült bennem, hanem szimplán felnevettem.

- Tudod, hogy piszkosul nagy a kísértés, hogy megfogjam a fenekedet és megmarkoljam?

- Igen, és utána még azt is hagyom, hogy leteperj az ágyra, és azt csinálj velem, amit csak akarsz! – nevettem, mire kibontakozott az ölelésemből és egyik kezét a homlokomra tette.

- Pedig nem vagy lázas – morfondírozott magában. – Akkor az „egy nap két poén” jelenséget Bella kontójára kell írnom.

És stílusosan, mielőtt még válaszolhattam volna, már el is tűnt.

Ismét megcsóváltam a fejemet, és az arcomra akaratom ellenére is kiült egy halovány mosoly. Igen, Casey határozottan az a személy volt, aki minden egyes pillanatban meg tudott nevettetni, és el tudta velem feledtetni a gondolataimat. Az embernek száz és még plusz pár százalékig rá kellett figyelnie, mert annyira pörgött, hogy ha csak egy szót nem hallottál a mondatából, már nem tudtad eldönteni, szép szavakat mondott, vagy mocskosul elküldött retúrjegy nélkül melegebb éghajlatra. De sajnos nem tarthattam magam mellett a nap minden pillanatában, és este főleg nem. Ezért volt szükségem a legszélsőségesebb pillanataimban…

Megtorpantam, mert a lépcsőfordulóban az egyik beugró hatalmas ablakban megpillantottam egy alakot, aki háttal állt nekem, így eltakarva előlem egy másik személyt. A beszédfoszlányokból ítélve, amik eljutottak hozzám, nem éppen baráti csevej folyt kettőjük között.

- Nem hiszem el, hogy képes voltál idejönni! – mondta Bella halkan, de éreztem az elfojtott dühöt a hangjában.

- Kénytelen voltam, ha már arra sem veszed a fáradtságot, hogy felhívj! – vágott vissza egy ingerült férfihang.

- Az előbb is beszéltünk! – feleselt Bella, és lelki szemeim előtt láttam, hogy még az orrát is felhúzta.

- Igen, de csak azért, hogy bejelentsem, itt vagyok Volterrában! – morogta a férfi.

- Voltál – közölte nemes egyszerűséggel Bella.

Vissza kellett fognom magamat, hogy ne nevessek fel hangosan ezen a cseppet sem palástolt elutasításon, de úgy látszik, a srác nem vette a lapot, mert visszakérdezett.

- Voltam?

- Igen, ugyanis az első géppel mész vissza! – A hangjából kicsendülő utasítás egyértelmű volt, és sejtettem, hogy nem tűrne ellentmondást.

- De még csak most jöttem!

- Egyáltalán nem kellett volna idejönnöd! – kelt ki magából Bella és toppantott egyet a lábával.

- Attól, hogy te úgy döntöttél, hogy szakítunk, én még nem zártam le ezt a vitát! – Anyag súrlódott anyaghoz, és láttam, hogy a srác a falhoz szorította őt.

Az egész testem megfeszült és ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ezzel is megakadályozzam a közbelépésemet. Bella ugyan szemben helyezkedett el velem, de mivel a férfi elállta az útját, ezért nem láthatott, és az ablakbeugró is takart annyira, hogy észrevétlen maradjak.

- Te is beleegyeztél – suttogta Bella elgyötörten.

- Az én fogalomtáramban a beleegyezni és a beletörődni két különböző dolog – csattant fel a srác.

- Kérlek, ne menjünk bele ebbe!

Bella kilépett a beugróból, és már éppen elindult volna az ellenkező irányba – tehát észre sem véve engem –, amikor a másik vámpír elkapta a karját és visszarántotta magához. A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott – Bella szeme elkerekedett egy másodpercre, de még időben rendezte vonásait, így nem hívta fel rám a figyelmet –, majd visszafordult a fiúhoz és arca hűvös és távolságtartó lett.

- Ha nem akarod, hogy kidekoráljam a képedet, akkor jobb, ha elengedsz! – fenyegetőzött Bella, mire a fiú automatikusan eleresztette a karját. Még mindig nem láttam az arcát, de tudtam, hogy fájdalom suhanhatott át rajta.

- Szóval ennyi volt? – kérdezte csendesen. – Esélyt sem adsz kettőnknek?

Bella hátrált egy lépést, így már teljes egészében kint állt a lépcsőn, karnyújtásnyira tőlem, és megcsóválta a fejét.

- Soha nem volt olyan, hogy kettőnk – felelte és felsóhajtott. – Vagy te és vagyok én. Ennyi. És most szeretném, ha elmennél. A versenyre kell koncentrálnom.

- Ő is itt van, igaz? – A kérdésben rejlő gyűlölet szinte arcon csapott.

Bella ajka keskeny vonallá préselődött és összeszorult a keze, de nem veszítette el az önuralmát.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – vonta meg a vállát, mintha csak valami semmiségre válaszolna.

- Edward – köpte a szavakat a srác és hirtelen azt hittem, lelepleződtem, de ő folytatta. – Ő is itt van Volterrában, igaz? Valamelyik családtagod egyszer megemlítette, hogy Volturi testőr lett belőle.

- Igen, itt van, de nem értem, ez hogyan jön ide. – Ezt úgy mondta, mintha megrémült volna, de már semmiben sem voltam biztos.

- Úgy, hogy ez az egész róla szól! – emelte fel a hangját a férfi. – Úgy, hogy még mindig érzel iránta valamit, sőt, szerintem még mindig szereted!

Bella egész testében megmerevedett és erősen küzdött, hogy ne nézzen rám. Én is visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást – na, nem mintha eddig vettem volna magamhoz egy korty levegőt is –, mert tudtam, hogy innen nincs menekvés. Vagy bevallja, hogy még mindig szeret – és akkor én leszek a világon a legboldogabb ember illetve vámpír – vagy azt mondja, hogy soha nem szeretett, és akkor…

- Tudod nagyon jól, hogy nem azért voltam veled együtt, mert szerettelek – használta ki az egyetlen kiskaput, majd rám villant a szeme, és mintha csak nekem monda volna a következő szavakat. – És azt is tudod, hogy szerettem Edwardot.

Azzal sarkon fordult és elviharzott mellettem, én pedig utána, mert ha folytatom a megkezdett utamat, akkor a rejtélyes idegen meglát, és az nem lett volna túl szerencsés sem Bellának, sem a srácnak, és főleg nem nekem.

Az egyik folyosó végén értem utol, és felvettem a lépést vele. Nem szólt egy szót sem, csak csendben, lehajtott fejjel ment és azt sem mondta, hogy tűnjek el a pokolba. Keresett egy másik lépcsőt, ami szintén a nagyteremhez vezetett le egy kisebb kitérővel, és már éppen megindult volna lefelé, amikor lágyan megérintettem a vállát és halkan megkérdeztem.

- Jól vagy?

Felém fordult, elmélyülten tanulmányozta az arcomat, majd megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg a szomorúsága miatt, de a féltékenység valamiért erősebb volt bennem és csodálkoztam, hogy tudtam tisztán gondolkodni.

- Azt hiszem, hogy erre a nem a legmegfelelőbb szó – felelte csendesen és megajándékozott egy ritka alkalommal, amikor egyenesen a szemembe nézett.

Úgy éreztem magamat, mint akin áramütés száguldott végig. Azok a régi alkalmak jutottak eszembe, amikor órákig csak ültünk egymással szemben, és szótlanul néztük a másikat. Nem volt szükségünk arra, hogy beszéljünk, mert azzal megtörtük volna a körülöttünk lebegő csodát.

Aztán a kisördög előbújt belőlem, és elgondolkoztam azon, hogy talán azzal a másik vámpírral is megtette ugyanezt. Sőt, talán még többet is!

Egyszerűen nem bírtam tovább, a kérdés csak úgy kibukott a számon, még mielőtt az agyam felülbírálhatta volna a zöldszemű szörnyet.

- Ki volt ez a másik vámpír?