Vérvörös alkonyat - 62. fejezet

Sziasztok!

Nem húzom tovább az időt, így bétázatlanul felteszem, és a javított verzió csak később jön! A friss időpontját a hétvégére tűzöm ki és akkor majd BtD (Before the Dawn) is jön. Péntekig még terveim szerint összehozok egy rövid blogzárást, mert dizit váltok, de no pánik, tényleg csak pár óráról lesz szól, és előre is elnézést a kellemetlenségekért!
Most pedig itt a feji, nem is húzom tovább a szót! :D
Csak dobjatok meg pár komival, please, így a finishben jól jönnének!
Oh, és az egyik kedvenc fejezetem lett, imádtam írni! :)
Pusz
Szylu

Mi az igazság?

„Hol az igazság, hol az érvelés?

Hol az álmodás, hol az ébredés?

Mind el kell mennünk, nincsen magyarázat

Jó volna tudni, hogy a túloldalon várnak…”

(Bonanza Banzai: Nincsen magyarázat)

(Bella szemszöge)

Döbbenten bámultam Edwardra, és az agyam képtelenebbnél képtelenebb ötleteket gyártott, amiket rögvest ki is vetett magából. Egyszerűen nem tudtam, képtelen voltam elhinni, hogy Mac képes lett volna ilyenre, hiszen semmi oka nem volt rá. Még mielőtt akárcsak egy hang is elhagyhatta volna a torkomat, a beállt feszült csend megszakadt.

- Már megbocsáss, Bells, hogy ilyet kell mondanom, de vámpírság ide, vámpírság oda, a barátod egy seggfej! – morogta Mac és tekintetét le nem vett Edwardról.

Szerelmem egész teste megfeszült a sértés hallatán, és félő volt, hogy ismét nekiesik Macnek, amit nagyon szerettem volna elkerülni.

- Jazz, kérlek! – néztem hátra kérlelően bátyámra, aki erősen koncentrált.

- Próbálom, Bella, próbálom, de nem olyan egyszerű – mormolta szinte suttogva.

- Emmett, lennél olyan kedves, és… - haraptam el a mondatot, de mackó testvérem így is értette.

Egy pillanattal később már Edward mellett állt, és egyik keze a vállán nyugodott. Kedvesem ajkai visszahúzódtak, felfedve ezzel pengeéles fogait. Mellkasából halk, de még hallható morgások törtek fel, szemei éjfeketévé váltak a haragtól.

- Emmett, engedj el! – sziszegte dühtől izzó hangon.

- Kész örömmel tenném, de jelen állapot szerint jobban tartok a menyasszonyodtól, mint tőled, így inkább neki fogadok szót – vont vállat lazán Em.

Egy futó mosolyt villantottam bátyám felé – hihetetlen, hogy még a legkétségbeejtőbb helyzetben is képes mosolyt csalni az ember arcára –, majd fittyet hányva Edwardra, aki még mindig a gyilkoláson járathatta a fejét, Mac felé fordultam.

- Elmagyaráznád végre, hogy mi ez az egész? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.

Barátom készségesen biccentett és végre valahára felhagyott szerelmem mustrálásával.

- Remélem, hogy nem fog megint a torkomnak ugrani – ironizált még utoljára gúnyosan, majd vonásai megkomolyodtak, ahogyan belekezdett a történetbe. –Átutazóban voltam Romániában…

- Mégis mit kerestél te Romániában? – vontam fel a szemöldökön. – Nem Spanyolországban kellett volna lenned?

- Ott voltam, de aztán meguntam a dolgot, mert az az állandó napsütés nem tett jót az érzékeny bőrömnek… - somolygott.

- Mac! – csattantam fel cseppet sem kedvesen.

Emmett kuncogni kezdett a hátam mögött, de csak ő értékelte Macario sajátos poénját. Elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen hatással lennének egymásra, ha egy kicsit több időt töltenének együtt? Biztos kedvelnék a másikat, de egy világvége helyzetet nem mernék megkockáztatni. Már így is eléggé aggasztó állapotok vannak, nem kéne tovább fokozni.

- Bocs, bocs! – mentegetőzött feltartott kezekkel. – De más okom nem volt. Egyszerűen nem bírtam már tovább ott maradni, és továbbálltam, ennyi. De ha a következő ilyen információnál fennakadsz, akkor soha nem jutok a végére a mondandómnak.

Megmasszíroztam az orrnyergemet – Edwardtól eltanult rossz szokások egyike – és intettem neki, hogy folytassa.

- Szóval, ott tartottam, hogy éppen átutazóban voltam Romániában, amikor összefutottam pár régi, de nem igazán kedves ismerősömmel.

- Stefan és Vladimir – suttogta mögöttem Edward és éreztem, hogy most már valamennyivel nyugodtabb.

Mackel együtt én is odakaptam a fejemet kedvesem felé. Edward tényleg sokkal jobb bőrben volt, arca visszanyerte rendes színét.

- Megmondanád a barátodnak, hogy szálljon ki a fejemből? – mormolta Macario és tekintetem perifériáján láttam, hogy a keze ökölbe szorult.

- Itt vagyok, és tökéletesen hallom, hogy mit mondasz, szóval hozzám is intézheted a szavaidat – vágott vissza Edward. – Amúgy pedig a fejedben való turkálás mentett meg attól, hogy jó huszonöt-harminc centivel rövidebb legyél!

- Uh, most aztán megijedtem – heccelte Mac továbbra is.

- Elég volt! – csattantam fel maradék türelmemet is elvesztve. – Még egy rossz szó valamelyikőtöktől is, és hagyom, hogy Emmett a segítségemre legyen a seggberúgásotoknál!

- Köszi, kislány! – kacsintott rám Em.

- Nem fog közbeszólni, ezt megígérhetem – néztem szúrósan Edwardra, ő pedig csak horkantott egyet beleegyezése jeléül.

Mac elégedetten vette tudomásul, hogy övé a pálya, így végre ténylegesen is belekezdett a mondandójába.

- Nem tudom, hogy hallottál-e már Stefanról és Vladimirről? – kérdezte, mire nemlegesen megráztam a fejemet. – Gyorstalpalóként elég annyit tudnod, hogy a Volturi hatalomra kerülése előtt ők voltak a királyis család. A többit majd megtudod tőlük, egy mesedélután keretein belül. A lényeg, hogy még mindig fáj a foguk a revansra, és elég sok infót gyűjtenek a Volturiról, hogy majd egyszer visszavághassanak nekik.

- Évszázadok óta tervezgetik ezt a visszavágót, nem nagy a valószínűsége, hogy éppen most fognak majd szervezkedni – szólalt meg Carlisle most először.

- Igen, ez így igaz – bólintott helyeslően Mac. – Még túl gyengék, hogy szembeszálljanak velük, de… - hallgatott el jelentőségteljesen és körbepillantott. -… sok besúgójuk él Volterrában, és így jutott el hozzájuk egy érdekes hír.

Mindannyian pattanásig feszülő izmokkal vártuk, hogy kiderüljön az igazság, vajon tényleg Mac „nyomott fel bennünket” a Volturinál…

- Stefan és Vladimir egyik hírnöke azzal rontott be pár nappal ezelőtt a „főhadiszállásukra” – macskakörmözött a levegőbe –, hogy mozgolódás van Volterrában. Részleteket nem tudott közölni, csak annyit, hogy a Cullen családot jönnek meglátogatni, de ez szerintem nem egy szimpla látogatás. – Mac pillantása megállapodott rajtam, és nem eresztette a tekintetemet.

Edward végre megemberelte magát, és kibújt Emmett keze alól, hogy odalépjen mellém, és átkarolja a derekamat. Szorosan odasimultam hozzá, és éreztem, hogy az izmai elernyednek.

- Honnan veszed, hogy nem pusztán csak Aro akarja meglátogatni Carlisle-t? – vetette fel Esme a legjobbakra számítva. – Mindenki tudja, hogy baráti viszony köti össze őket, és régen nem találkoztak már.

- Nem hinném, hogy egy baráti kiruccanás miatt az egész család megmozdulna.

Ez az egy mondat hagyta el Mac száját, de ennyi is elég volt. Mindenki felhördült mögöttem és mozgolódni kezdtek, én meg természetesen nem értettem semmit. Ha még ennyi sem lett volna elég, Macario folytatta.

- Véleményem szerint Bells miatt jönnek.

- Miattam? – suttogtam elhaló hangon, és velem együtt Edward is megszólalt.

- Mit akarnának Bellától? – kérdezte és még közelebb vont magához.

- Aro igazi gyűjtő, és egy ilyen darab nem hiányozhat a gyűjteményéből – mondta ki megfontoltan a szavakat. – Azon kívül eddig is eléggé tartottak Volterrában a Cullen családtól, érthető okokból kifolyólag, most viszont, hogy gyarapodott a család, már fenyegetést jelenthettek a számukra. – Edward fenyegetően felmordult, mire Mac védekezőleg felemelte a kezeit. – Elég jól ismerem Aro észrájását ahhoz, hogy tudjam, mi lesz a következő lépése.

A beálló csendben szinte hallani lehetett a szapora lélegzetvételeket, ami engem is nyugtalansággal töltött el. Nem tudtam, hogy mire megy ki a játék, hogy mégis mit akarhat tőlem a Volturi.

- Szerinted mit terveznek? – kérdezett rá nyíltan Emmett arra, ami jelen pillanatban engem is a legjobban foglalkoztatott.

- Bellát akarják – jelentette ki fájdalmas hangon. – És ha megszerzik, annak beláthatatlan következményei lesznek.

- Csak úgy nem fognak lerohanni bennünket – kelt régi barátja védelmére Carlisle.

- Ha kell, az egész családodat lepusztítják – hajtotta le a fejét Mac keserűen. – Hidd el, tudom, hogy mit beszélek!

Ismét csend.

- De mégis honnan tudnának Bella képességéről? – halt el Alice hangja az utolsó szónál.

- Ez az a kérdés, ami még számomra is megválaszolatlan – sóhajtotta Mac, nekem viszont beugrott egy kép.

Edward, amint megkéri a kezem és a hátsó ajtón sietősen távozó alak… A kirakós darabjai azonnal a helyükre kerültek.

- Valaki az esküvő előtt még lelépett a társaságból, amikor Edward megkérte a kezemet – suttogtam alig hallhatóan. – Akkor nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de most… Minden az én hibám!

Az egész világom abban a pillanatban billent ki olyan mértékben, hogy azt már nem tudtam elviselni. Azzal még megbirkóztam, hogy elveszítettem Renée-t és Charlie-t, de hogy most ismét újabb áldozatokat követel az életem és az a képességem, amit soha nem akartam… Megremegtem, és ezt Edward is megérezte. Még jobban odahúzott magához, de nem engedtem. Kihúztam magamat a karjaiból és eltávolodtam tőle, miközben égő szemeimet le sem vettem róla. Próbáltam bocsánatot kérni mindenért, de egy hang sem jött ki a torkomon, csak gyötrelmesen néztem tökéletes vonásait. Túl szép volt, túl gyönyörű, hogy az enyém legyen…

Szinte már undorodtam magamtól, és a legszívesebben véget vetettem volna ennek az egésznek egy egyszerű mozdulattal.

Ő is, és azok a személyek, akik fontosak voltak a mostani életemben, miattam kerültek veszélybe, és ezt nem voltam képes tudomásul venni. Kell lennie valamilyen megoldásnak. Agyam lázasan dolgozott, hogy találjon valamilyen magyarázatot, amikor minden hirtelen megváltozott.

Hatalmas csattanással landoltam a földön a hátamon fekve, Mac arca pedig centiméterekre volt csak az enyémtől. Egyik kezével a csuklóimat béklyózta meg, a másikkal a nyakamat fogta, hogy ne tudjam elfordítani a fejemet. Mellettem térdelt, de egyik lábát úgy helyezte, hogy még véletlenül se mozdíthassam meg a törzsemet.

Ha tehettem volna, sem tudom vele felvenni a harcot, mert képtelen lettem volna ártani neki. És ez volt az a precíz módszer, amivel akár egy vámpírt is harcképtelenné lehetett tenni. Megtanultam tőle az egyik edzésünk alkalmával.

Hallottam, hogy Edward felmordult, és Carlisle, Jasper, és Emmett kapta el, valamint nyugtatgatta, hogy ne lépjen közbe.

Macario arca eltorzult az eddig visszafojtott dühtől, szemei összeszűkültek, és éjfeketévé váltak a mérhetetlen mennyiségű haragtól.

- Remélem, hogy figyelsz rám, mert csak egyszer vagyok hajlandó elmondani – sziszegte vészjóslóan, és egy pillanatra megijedtem tőle.

Annyira hasonlított most arra, ami régen lehetett: egy tökéletes vadász, akit a zsákmány elejtésére teremtettek. Egy vámpír, aki mindenen keresztülviszi az akaratát. Egy harcos, aki soha nem fog elbukni.

- Nem kell gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, mi futott át az agyadon – suttogta és mozgolódásomra még erősebben szorított a csuklómon. – És az lesz a legjobb, ha most azonnal kivered ezt a képtelenséget a fejedből, vagy különben… - harapta el a mondatot.

- Különben? – sziszegtem vissza ingerülten. – Mondd ki, Mac, gyerünk, mi lesz akkor?

- Tudod, hogy milyen az, ha valakit szeretek – súgta most már jóval visszafogottabban és vonásai ellágyultak egy másodpercre, hogy újra felvegye magára a kemény srác szerepét. – Ne akard megtudni, hogy milyen az, ha igazán feldühítenek.

A pillanat törtrészéig tartott, hogy ismét a korábbi helyén álljon, és úgy, mintha az előbbi ki incidensünk le sem zajlott volna. Felültem, majd felkeltem, és éreztem, hogy Edward ölelő karjai rögtön a derekamra simultak.

- Jól vagy? – kérdezte remegő hangon.

Csak bólintottam, és pár percig Mac tekintetét néztem, ahogyan újra visszanyeri eredeti, sötétarany színét.

- Ezt ne merészeld többet! – fenyegette meg szerelmem Macariót, aki halál nyugalommal válaszolt.

- Szerintem nem lesz rá szükség – mondta, aztán hátat fordítva elindult a fák felé.

- Most meg hova mész? – kiáltottam utána, bár jobban szerettem volna, ha a többiekkel együtt ő is elmenekül a közelemből, hogy biztonságban legyenek.

- Telefonálok párat – válaszolta flegmán és elkapta a mobilját a zsebéből.

- És mégis mi a terved? Hogy eldugsz egy hotelben, és majd nem fognak a nyomora bukkanni? – nevettem fel hisztérikusan, és az volt az érzésem, hogy kezdek megőrülni.

Megtorpant, majd csúfondáros mosollyal az arcán visszafordult felém.

- Nem, bár B variációnak tökéletes – kacsintott rám. – A tervem igen egyszerű. Harcolni fogunk. Ahhoz viszont minél több tehetséges ember, akarom mondani vámpír kell. Nekem pedig, a múltamból kifolyólag, van pár ilyen a tarsolyomban.

És már tárcsázta is az első számot.