Vérvörös alkonyat - 61. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Ez most egy kicsit más lett, mert az elején nem adok meg szemszöget, mindenki úgy értelmezi, ahogyan szeretné! :)
A cím jelentése annyit tesz latinul, hogy "Az éjszakába"...
Jó szórakozást hozzá, és hagyjatok élve!
Pusz
Szylu
U.i.: Kedvenc vega vámpíromnak, Jacksonnak pedig boldog szülinapot! :D

In noctem

„Amit nekem adtál

Azt én elfogadtam

És hittem benned

Pedig nem is tudtam

Hogy hitem örökre megmarad

…semmim sincs… csak te vagy…”

(Ákos: Csak te vagy)

„ - Biztos vagy benne? – szállt a termen keresztül egy lágy, ám annál fenyegetőbb hang.

A földön térdelő alaktól csak egy bólintásra futotta, és tekintetét sem merte felemelni, nem hogy megszólalni. A nyomasztó légkör úgy telepedett rá, mint mázsás súly és szinte fojtogatta a tüdejét, pedig nem volt szüksége levegőre. Régebben már volt ideje megszokni, de mióta nem tartozott közéjük…

A körülötte álló alakok le sem vették szemüket róla, mintha minden egyes mozdulatát, és elhangzott szavait is elemezték volna, nem hazudik-e.

- Tudod, hogy milyen következményekkel jár, ha esetleg nem jó információkat osztottál meg velünk, vagy félrevezettél? – szólt egy másik hang és a tulajdonosa felemelkedett a helyéről.

- Igen, tudom – válaszolta szinte suttogva a kérdezett. – De csak a színtiszta igazságot mondtam.

A teremben halk moraj futott végig, amit egy kézlegyintéssel elhallgattatott a vallatott előtt járkáló alak.

- És mindezt miért osztottad meg velünk? – hangzott a következő kérdés nyájasnak és behízelgőnek szánt hangon, ahogyan lehajolt a térdelőhöz és hosszú ujjú, hófehér kezét az álla alá csúsztatta, hogy a szemébe nézhessen.

A másik megremegett a váratlan érintéstől, de nagy nehezen válaszolt.

- Cullenéknek pusztulniuk kell, főleg egyvalakinek! – Ez volt az első mondat, ami határozottan csengett a szájából és a tekintete élesen megvillant, mint egy lecsapásra váró sólyomé…”

(Mac szemszöge)

Ütődött, idióta, vadbarom! – sulykoltam magamban, miközben átvágtam az erdőn. – Komolyan, hiányzik ez neked, de most mondd meg, őszintén? Kell neked az, hogy megint padlóra küldjenek, és hetekig csak a sebeidet nyalogasd, mint valami óvodás? Frankóra nem, szóval most állj meg, és tűnj innen!

Ezt skandálta becstelenebbik felem egész végig, még idefelé tartottam, azonban még így sem tudott eltántorítani elhatározásomtól. Ahhoz sokkal korábban kellett volna felkelnie és sokkal meggyőzőbben kellett volna csinálnia. Tudtam, hogy mi forog kockán és egy perc veszteni való időm sem volt. Még így is lehet, hogy későn fogok érkezni és abba nem mertem belegondolni.

De neki már ott van az a másik és tud vigyázni rá, ráadásul van egy nővére is, aki percre pontosan látja az eseményeket, szóval nagy a valószínűsége, hogy már a te megérkezésed előtt tudni fogják. Akkor meg csak megint jön a pofára esés, és szevasz Mac!

Erre a gondolatra megtorpantam és a lábam alatt a kemény fekete föld nyikorogva adta tudtomra nemtetszését. Már ott tartottam, hogy hagyom az egészet a francba, és hátat fordítva visszamegyek oda, ahonnan jöttem, de beugrott valami, ami tovább hajtott.

Bella képessége… Tisztában voltam vele, hogy mire képes, és nagy megelégedésemre szolgált akkoriban, hogy Edward nem tudott a fejében kotorászni. Mint ahogyan más számára is komoly akadályokat okoz Bells mentális és fizikai pajzsa. Ezen eszmefuttatásomat követve jutottam el oda, hogy akkor Alice sem tudja előre a jövőjét. És az ő sorsa most összekapcsolódott másokéval, tehát a kis boszorkány abszolút vak jelen pillanatban.

Még jobban megszaporáztam a lépteimet, és az erdő olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy már egy összefolyódó masszának kellett volna érzékelnem…

A rémképek egymást kergették a fejemben és nem hagytak nyugodni. Azt hittem, ha majd megszakítok mindenfajta kapcsolatot Bellával, el fogom tudni felejteni őt, és visszatérhetek a normális, megszokott és legfőképpen nyugodt életembe, ahol nem kell mással törődnöm, csakis önmagammal. Ezzel szemben most megint rohantam homlokegyenest ellenkező irányba a saját magam által választott úthoz képest egy olyan személy felé, aki talán a háta közepére sem kíván.

Csak én lehetek ekkora pancser! – veregettem magamat vállon gondolatban és lassítottam, ahogyan a fák ritkulni kezdtek előttem ezzel jelezve, hogy megérkeztem célomhoz. Rendben, és most mégis mit fogok csinálni? – tettem fel magamnak a hamleti kérdést. Csak úgy nem sétálhatok be az ajtón, hogy „Szevasztok, srácok! Nyissátok ki a fületeket, a szitu a következő…”

Nem léptem ki a tisztásra, hanem megkerültem a házat – soha nem jártam még itt személyesen, de mégis tudtam a járást… - és a hátsó teraszhoz osontam, ahol először láttam nem hivatalosan őt.

Megálltam az egyik fa árnyékában éppen úgy, hogy én kényelmesen szemre vételezhessem a környéket, de más – legyen az ember, vagy vámpír – ne vegyen észre. Felpillantottam az emeleti folyosó végén lévő ablakra, és szó szerint elakadt a lélegzetem.

Ekkora szerencsém nem lehet! Káprázik a szemem, hallucinálok, vagy esetleg mindkettő? Az égiek nem kedvelhetek ennyire odafent?!

Bella az üvegfal túloldalán állt és a tájat kémlelte. Tekintete ködös volt, ajkát finoman harapdálta és kezeit karba fonta a mellkasa előtt. Akkor vette fel ezt a testhelyzetet, ha nagyon elgondolkozott valamin. Vajon most min töprenghetett el ennyire, hogy még azt sem vette észre, egy vámpír figyeli őt nem is olyan messze tőle. Ejnye, Bella, hát ezt tanítottam neked? – róttam meg gondolatban és mosolyogva idéztem fel magamban az együtt töltött órákat, amiket harccal ütöttünk el.

Lehunytam a szememet és elhessegettem a kínzó gondolatokat, hogy egy még szörnyűbbnek adjam át a kilincset elmémben. Meg kell tenned, Mac, gyerünk!

Már éppen kiléptem volna a tisztásra, ezzel felfedve magamat, amikor megjelent Bella mögött Edward. Visszahúztam a lábamat és feszülten várakoztam, hátha megtudom, hogy feleslegesen jöttem csak ide. Nem, nem volt felesleges, hiszen láthattam őt…

Edward átkarolta Bella derekát hátulról, mire Bells felsikkantott, ő meg csak nevetett rajta. A kezem önkéntelenül szorult ökölbe, és el kellett fojtanom magamban egy morgást, ha nem akartam felhívni a figyelmüket a jelenlétemre.

- Nyugi, csak én vagyok! – suttogta bele a hajába Edward és megcsókolta a nyakát. – Látom, nagyon elgondolkoztál.

- Emmett megleckéztetésén járt a fejem – sóhajtotta Bells és nekidőlt a mögötte álló vámpír mellkasának.

Jó pár idegőrlő percig csak szótlanul álltak, összeölelkezve, az én agyam közben pedig lázasan kattogott, hogy mégis mit tegyek. Mint derül égből villámcsapás jött a felismerés, és nem is haboztam sokáig.

Kinyitottam elmémet, és sürgető gyorsasággal pásztáztam körbe a környéket, míg meg nem találtam, amit kerestem. Nem finomkodtam, erőszakosan és gátlástalanul vettem birtokba a ragadozó agyát, egy aprócska kis menedéket sem hagyva számára. Most nem volt időm ilyenekkel törődni, csak hajtott a tettvágy és valami más is.

Elmém szorosan kapcsolódott össze az állatéval, így biztosítva a megszakíthatatlan köteléket, melynek segítségével már hívtam is magamhoz őt. Marionett bábú módjára közeledett felém, hogy a parancsaimnak engedelmeskedve behódoljon. Megállt előttem, felnézett rám, így láthattam a szemein keresztül saját magamat.

Hát, be kellett vallanom magamnak őszintén, hogy festettem már ennél sokkalta jobban is…

Intettem a fejemmel, mire a puma fel és alá kezdett járkálni két fenyőfa között. Éppen a megfelelő másodpercben, mert éreztem – mintha valahonnan belülről jött volna –, hogy a következő pillanatban már hűlt helyüket találtam volna csak.

Bella teste megfeszült, ellépett Edwardtól és sötétbarna tekintetét egyenesen a pumára szegezte.

- Bella, mi az? – kérdezte Edward és csak a hülye nem hallotta volna a hangjában bujkáló féltést.

Tehát tényleg szerette. Feltétel nélkül, és talán annyira, mint én…

Mielőtt még a gondolataim ilyen irányt vehettek volna drasztikus lépésre szántam el magamat. Átadva lényem minden apró rezdülését a pumának felnéztem Bellára, akinek elakadt a lélegzete és vérpiros ajkain a következő szó hangzott el, hogy még jobban megölje már amúgy is halott szívemet:

- Mac!

A következő pillanatban aztán már csak Edward állt egyedül a folyosón, míg az apró lábdobogások jelezték, hogy Bells felém közeledett. Láttam felsejleni tökéletes alakját, ahogyan kilépett a ház takarásából, és lassított a mozgásán, mintha csak a találkozás édes perceit szeretné elnyújtani. Annyira jó lett volna megindulni felé, és a karjaimba zárni, de nem tehettem, mert ő máshoz tartozott. Az a más pedig megjelent Bells mögött és zavarodottan követték őt testvérei, valamint a két „idősebb” Cullen is. Szuper, tehát teljes a bagázs!

Egy futó másodpercre elszorult a torkom, ahogyan tekintetem végigsiklott kecses alakján, és megpillantottam bal kezének gyűrűsujján a gyűrűt. A gyűrűt, ami végleg elválasztotta tőlem.

Megráztam a fejemet, és nyugalmat erőltettem magamra. Nagyot sóhajtottam, elengedtem a puma elméjét – miután feleszmélt, fejvesztve rohant vámpírmentes övezet felé – és ezzel egy időben felfedtem magamat.

Kiléptem az irtásra, és elindultam a Cullen család felé.

- Mac! – kiáltotta boldogan Bella.

Megszaporázta a lépteit és érződött rajta, hogy a következő mozdulatával a nyakamba vetné magát, amit nem engedhettem. Pár lépés választott el minket egymástól, amikor kénytelen voltam felvenni a kegyetlenebbik arcomat, és hidegen közölni a kész tényeket.

- A Volturi idejön.

Mindegyikőjük arca más érzelmet árult el, de abban megegyeztek, hogy mindannyian megtorpantak és olyan merevvé váltak, mint egy kőszikla. Láttam félelmet, döbbenetet, felismerést, dühöt és haragot. Ez utóbbi két érzelem Edward arcáról volt leolvasható, aki nem sokat teketóriázott, és nem várt további magyarázatokra, egyszerűen csak elrugaszkodott a földről, és nekem esett.

A tervem az volt, hogy hagyom, hadd tépjen darabokra, így szabadulva meg a kínoktól, de az ösztöneim felülkerekedtek rajtam és reflexszerűen védeni kezdtem magamat. Az ugrás erejétől mindketten a földön landoltunk, de sikerült letaszítanom magamról Edwardot. Felkeltünk és a támadóállást felvéve szegeztük a tekintetünket a másikra. Lépésnyire lehettünk csak egymástól és ismét a másik torkának ugrottunk volna, ha nem suhan be közénk Bella és nem állít le bennünket.

- Elég! – harsant fel határozott és békésnek egy cseppet sem nevezhető hangja. – Megvesztetek? – nézett hol rám, hol pedig Edwardra.

A földre lapultunk és vicsorogva méregettük a másikat, miközben kerestük a lehetőséget, hol tudjuk kijátszani azt a nőt, akit mindketten szerettünk. Tudtuk, hogy csak egy tiszta harapás kéne, és az egyikünknek véget érne ez a történet. Bella átláthatott rajtunk, mert erélyes hangon megszólalt.

- Ne akarjátok, hogy olyat tegyek, amit később megbánok! – fenyegetett meg bennünket sötéten és ez bejött.

Először Edward egyenesedett fel, majd én, de az ő szemében nem az tükröződött, mint Belláéban. Tömény undor, megvetés és gyűlölet csillogott a tekintetében, szemben az angyaléval, aki kérdő arckifejezéssel fordult felém.

- Mac, mi történt? – tette fel a kézenfekvő kérdést.

- Ez nem egyértelmű? – horkant fel Edward és összeszűkült a szeme. – Nem tudta elviselni, hogy nem kaphatott meg és „ha nem lehetsz az övé, ne legyél senkié” alapon felnyomott a Volturinál!