Vérvörös alkonyat - 60. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Gyorsan nyomok Nektek egy második részt, mert már így is késtem vele, és megyek írni a kövit!
Addig is legyetek jók, és ne öljetek meg a végéért, főleg Te ne, Krisz! ;)
Pusz
Szylu

Minden út összefut

„I break down, fear is sinking in
The cold comes, racing through my skin
Searching for a way to get to you
Through the storm you...”

(Linkin Park: Not Alone)

(Bella szemszöge)

(Három héttel később…)

Egy hete tértünk vissza Forksba, és minden a régi kerékvágásba került. Persze azt leszámítva, hogy Edwardot úgy kellett kituszkolni az ajtón, hogy menjen suliba. Nagyon ellenkezett – a kézzel-lábbal a találó szó rá, amit művelt –, mert nem akart nélkülem sehová sem menni – a legemlékezetesebb jelenet az volt, amikor durcásan karba fonta a kezeit és lehuppant a kanapéra –, én viszont nem tehettem ki a tappancsomat a házból azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a forksi jónép számára halott voltam. Nem kis riadalmat keltett volna, ha besétálok az iskolába, hogy „Sziasztok, megjöttem, mi történt?”, vagy csak leülök Mike mellé az egyik padhoz és barátságosan mosolygok rá. Amikor pedig felvetettem ezt az eszement ötletet Edwardnak, ő tüstént kisebb féltékenységi rohamot kapott, és nem győztem egész éjjel a lelkivilágát ápolgatni.

Oh, igen. Egy aprócska változás azért mégis csak történt a házban. Alice legnagyobb megelégedésére átköltöztem szerelmem szobájába, hogy ne zavarjuk a többieket, ha esetleg fel és alá mászkálnánk a két helyiség között éjnek évadján – persze, szigorúan csak jóéjt csókot váltani! Edward szobája ennek megfelelően egy kicsit átalakult, de a legradikálisabb változás az ágy beköltözése volt. El sem kell mondanom, hogy egyikünk sem bánta meg.

Így tehát a nappalokat általában a házban téblábolva töltöttem, vagy az erdőben lődörögtem – már nem kellett attól félni, hogy esetleg rávetem magamat valami kóbor turistára – és erősen agyaltam, hogyan ússzam meg Alice nagyszabású terveit az esküvőnkkel kapcsolatban. Rosszabb volt, mint Rose menyegzőjénél, és nem viccelek. Az éjszakákat pedig, nos… Elég, ha csak annyit mondok, hogy Emmett elég sokat köszörülte rajtunk a nyelvét reggelente, ugyanis időközben ők is visszajöttek a nászútról – valami rejtélyes szigeten voltak, de nem avattak be a részletekbe, és nem is nagyon voltam kíváncsi, mert Emmettet ismerve nem úsztam volna meg egy könnyű kis beszámolóval.

Viszont a zongorás fenyegetését Edward még mindig nem váltotta be, de ennek pusztán csak az volt az oka, hogy nem szerettük volna tönkretenni a nappaliban lévőt, ami a szívemhez nőtt. Sokat kellett unszolnom szerelmemet, de végül beadta a derekát, és elkezdett megtanítani zongorázni is. Viszont volt neki is egy feltétele: megesketett, hogy soha többet nem állok színpadra, vagy ha igen, hát azt nem „olyan lenge öltözetben” teszem. Készségesen mondtam neki igent.

Két dolog volt csak, ami bántott és nem hagyott nekem nyugtot. Az egyik az volt, hogy Mac az első telefonhívásunk óta nem adott magáról életjelet – lehet, hogy az első hívást ő az utolsóként is fogta fel?! – és ez aggasztott. Tudtam, hogy vámpír, és hogy képes magára vigyázni, de azzal is tisztában voltam, hogy azon a kontinensen van, ahol a Volturi, akiknek a ranglistáján előkelő, ha nem dobogós helyezése van, már ami a képességének értékét illeti.

A másik pedig Charlie volt. Vámpírmértékkel mérve alig egy karnyújtásnyira volt csak tőlem, és mégsem láthattam sem őt, sem Renée-t vagy Philt. Vámpírságommal együtt kaptam egy új családot is, akiket szerettem, mintha csak az igaziak lettek volna, de a régieket sem tudtam elfelejteni, hiába voltak csak emberi emlékeim róluk. Olyan érzésem volt, hogy az emlékük nem halványult el a fejemben, ahogyan az a többieknél megtörtént, hanem egyre erősebben élt bennem, a részemként. Nem értettem, hogy lehet mindez, hiszen ennek nem így kellett volna történnie.

A kétségeimet azonban nem akartam megosztani Edwarddal, mert még mindig lelkiismeret furdalása volt, hogy azon a szerinte végzetes napon nem tudott magán uralkodni, és elvette az életemet. Ha ez szóba került közöttünk, én egyszerűen csak felálltam és kisétáltam a helyiségből. Egy ideig még próbálkoztam azzal, hogy meggyőzzem, mindennek így kellett történnie, de aztán belefáradtam, hogy szajkó módjára mindig ugyanazt mondogassam, ezért hagytam, hogy lenyugodjon, és csak utána vettem komolyan őt.

Ellenben nem féltem beszélni Carlisle-lal, aki azzal nyugtatott meg, hogy még újszülött vagyok – elméláztam, hogy egyáltalán voltam-e én valaha olyan? – és ezért nem kezdődött meg még nálam a felejtés fázisa. Azt tanácsolta, hogy idézzem fel magamban a családomat minél többször, és akkor az idő múlásával nem fog annyira megkopni ez a fénykép. Jó tanuló módjára szót is fogadtam neki, és amikor senki nem volt a közelemben a régi életemen merengtem el.

Volt, hogy olyannyira elmerültem az érzések és emlékek folyamában, hogy nem vettem észre a mögém lopakodó Emmettet –, aki a frászt hozta rám ilyenkor. Nem csinált egyebet, mint egy halk „hú”-t suttogott a fülembe, és én akkorát ugrottam, hogy egyszer szó szerint Edward karjában kötöttem ki. Kezdetben még jópofának tűntek ezek a kis heccek, de aztán kezdtek egyre idegesítőbbek lenni, főleg, ha az erdő kellős közepén járatta velem a bolondját. Szerelmem próbált vele beszélni, de mintha a falnak mondta volna. Én ellenben egy jó kis visszavágón törtem a fejemet…

Június utolsó hetében jártunk Edward legnagyobb örömére, mert csak egy hét volt hátra az iskolából és nekiláthattunk összepakolni. Igen, úgy döntöttünk közösen, hogy ideje lesz továbbállni. Erre természetesen azért is volt szükség, mert egy kicsit kezdtem begolyózni, hogy nem lehetek emberek közelében, és ha nem is a négy fal, de négy facsoport közé vagyok kényszerítve. És a többiek sem akartak feltűnést kelteni a koruk miatt.

Már megkezdtük az előkészületeket, és Alice ki is választotta a helyet, ahol a következő pár – szerencsés esetben 5-7 évet – fogjuk lehúzni. Glens Falls-re esett a választása, ami a Hudson folyó és a George-tó között terült el és nem messze volt tőle Albany sem a maga „kis” kórházával Carlisle számára.

Esténként meg ment a vita, hogy ki milyen korú személyt akar majd játszani, és csak úgy repkedtek a számok. Én mindenképpen szerettem volna befejezni a középiskolát, Edward pedig ragaszkodott hozzám, így mi a könnyebb eset kategóriába tartoztunk.

Két nappal az suli befejezése előtt aztán olyan dolog történt, ami felborította az egész menetrendünket.

Éppen az emeleti folyosó ablaka előtt álltam és elmélyülten agyaltam valami frappáns visszavágáson Emmett részére, amikor hátulról Edward karolta át a derekamat. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazaérnek, így váratlanul ért az egész. Felsikkantottam, mire felnevetett.

- Nyugi, csak én vagyok! – suttogta bele a hajamba és édes csókot nyomott fedetlen nyakamra. – Látom, nagyon elgondolkoztál.

- Emmett megleckéztetésén járt a fejem – sóhajtottam és jólesően dőltem neki a mellkasának.

Percekig csak álltunk ott, és bámultunk kifelé a hatalmas ablakon az erdőt pásztázva. Már éppen szóltam volna, hogy induljunk vadászni – egy hete nem voltam és már hiányzott „az adrenalin a véremből” – amikor mozgásra lettem figyelmes az egyik fenyőfa törzsénél.

Elszakadtam Edwardtól és közvetlenül az üvegfal elé léptem, hogy a lehető legjobban lássak mindent.

- Bella, mi az? – kérdezte szerelmem és éreztem a feszültséget a hangjában.

Felemeltem a kezemet, mire elhallgatott és odalépett mellém. Ő is ugyanazt látta, amit én, de mégsem. És ezért nem érezte azt, ami engem járt át.

Az állat idegesen járkált fel s alá két fa között. Barna bundája finoman hullámzott a nyári szélben, kivillanó fogai meg-megvillantak néha. Egy vadászó ragadozó is lehetett volna, de nem azt volt. Fülelt, várt valamire, vagy valakire.

Ez még nem adott volna okot arra, hogy a jeges nyugtalanság legyen rajtam úrrá, de amikor a puma rám villantotta a szemét elakadt a lélegzetem, majd akaratlanul is kicsúszott a szó a számon.

- Mac!