Vérvörös alkonyat - 60. fejezet (Part 1)

Sziasztok!

Megígértem, és be is tartom a szavam, csak annyi lesz a különbség, hogy ma is kaptok egy fél fejezetet, és holnap hozom a másik felét. A hétvégére megpróbálok még egyet összehozni, és nagyon reménykedem, de nem ígérek semmit százra, mert hétfőn van egy vizsgám még a szünet előtt, és kéne rá tanulnom... Khm... Kéne... XD
Na, lényeg a lényeg, hogy most itt egy fél fejezetnyi VA, remélem, hogy tetszeni fog. A mostani hangulatom érződik rajta egy picit, de melyik fejezetnél nem volt ez így? ;)
A fejezet írása közben egy Linkin Park számot hallgattam, ami teljesen magával ragadott. ITT tudjátok meghallhatni és felkerül a lejátszóba is. Van neki valami baljós, mégis megnyugtató kisugárzása, amit nem lehet megmagyarázni...
Pusz
Szylu

Minden út összefut

„I break down, fear is sinking in
The cold comes, racing through my skin
Searching for a way to get to you
Through the storm you...”

(Linkin Park: Not Alone)

(Bella szemszöge)

Az esküvő nyugalmasan és szertartásosan zajlott le, minden a tervek szerint alakult a lányok nagy megkönnyebbülésére. Rose sem hagyta faképnél Emmettet az oltárnál, és a vendégek is jól érezték magukat. A költségvetés alacsony lett volna, köszönhetően annak, hogy nem kellett ételre és italra kiadni egy fillért sem, de ezt feltornázta a csillagos égig az a kisebb kiadás, hogy Em és Rosalie egy méregdrága kocsiba pattantak be és hajtottak el „nászútra”. Edward volt olyan kedves, és a fülembe súgta az autó márkáját is, de engem egy cseppet sem érdekelt az adott körülmények között, hogy melák bátyám hátsó fertályát milyen kocsi fuvarozza.

Csak az számított, hogy itt voltam kedvesem karjai között és menyasszonyként néztem az örök ma felé. Nem dobogó szívem boldog volt, hogy megtaláltam a helyemet, és nyugalomra leltem.

A vendégsereg is lassan készülődni kezdett, de még előtte egy csomó olyan vámpírhoz rángattak el, akiket akkor láttam először, de, mint Carlisle mondta: „Feltétlenül meg kell velük ismerkednem.” Furábbnál furább szerzetekkel ráztam kezet, de talán a legbizarrabb látványt azok az Amazonas-medencéből érkezett nomádok szolgáltatták, akik végtelenül kedvesek voltak a maguk módján. Azt már meg sem mertem kérdezni Edwardtól, aki mindvégig a nyomomban volt, és egy pillanatra sem engedte el a derekamat – komolyan, mintha megszöknék előle! –, hogy Carlisle mégis honnan ismeri őket?

Pár órával és jó pár kézszorítással később – már nagyjából kordában tudtam tartani a képességemet, így nem akartam mindenkiét „lenyúlni” és nem volt szükségem kesztyűre sem – mentálisan fáradtan huppantam le a lépcső legalsó fokára. Edward kikísérte az egyik nomád párost, akik igaz, hogy együtt utaztak mindenhová, de nem alkottak egy párt. Ezt akkor vehettem észre a legjobban, amikor Amina, a rendkívül csinos, 20-as évei elején járó lány felkérte Edwardot táncolni. Nem volt semmi okom féltékenynek lenni főleg most, hogy ott csillogott az ujjamon a gyűrű, de nem állhattam meg, hogy oda ne dörgöljem az orra alá, amikor a tánc után visszajött hozzám, hogy mennyire kecsesen simult oda hozzá Amina.

- Te sokkal kecsesebben és szorosabban szoktál hozzám simulni – súgta fülembe a válaszát, és hűs lélegzetétől megborzongtam, majd nyeltem egyet.

Nagyon sok minden megfordult abban a pillanatban az agyamban, és már meg is osztottam volna Edwarddal, de el kellett mennie Carlisle-hoz, én pedig Alice-szel kezdtem beszélgetni, aki már az én – az ÉN! – esküvőmet tervezgette. Kész agyrém ez a lány néha, de komolyan!

Annyira elmerültem a saját gondolataimban, hogy észre sem vettem, amikor Edward visszajött hozzám, és hosszú ujjait az arcomhoz érintette.

- Minden rendben? – kérdezte és felpillantva egy lágyan csillogó, de aggodalmas szempár nézett vissza rám.

Mivel nem voltunk egyedül, ezért kénytelenek voltunk olyan halkan beszélni, hogy csak mi ketten halljuk.

- Persze, csak egy kicsit elfáradtam – mosolyogtam finoman vissza rá, és összekulcsoltam a kezünket.

- Elfáradtál? – vonta fel a szemöldökét és megdobott azzal a féloldalas mosollyal, amitől a lélegzetem is elakadt.

- Igen, te nem? – kérdeztem vissza nagy ártatlanul és mit sem sejtve.

- Hát, nekem voltak ma éjszakára terveim… - harapta el a mondatot és nekem rögtön összeállt a kép.

- Ezeket a terveket velem is meg szeretnéd osztani, vagy… - mentem bele a játékába, és felkelve odasimultam hozzá, hogy testünk szinte egybeolvadt.

Láttam, hogy nyelt egyet, de úriember módjára viselkedett, és nem élt vissza a helyzettel. Ez persze abból is adódhatott, hogy Esme és Carlisle, valamint Alice és Jasper is a helyiségben tartózkodtak. Az utóbbi személy elég furcsa pillantásokkal méregetett minket, így jobbnak láttam visszavonulót fújni és léptem egyet hátrébb. Szerelmem a testvére felé kapta a fejét és összeszűkült szemmel meredt rá. Alice halkan felkuncogott és húzni kezdte Jazzt az emelet felé.

- Jó éjszakát! – köszönt oda nekünk és már el is tűntek.

Esme csak megcsóválta a fejét és ő is elköszönt tőlünk Carlisle-lal együtt. Most már ténylegesen kettesben maradtam vőlegényemmel, aki hátulról átkarolta a derekamat és mélyen beleszagolt a hajamba.

- Még mindig észveszejtő illatod van, mondtam már? – suttogta és lágyan belecsókolt a nyakam hajlatába.

- Mintha rémlene valami, de nem vagyok benne biztos – súgtam vissza és elmosolyodtam. – Tudod, rémesen rossz a memóriám.

- Akkor erre sem emlékszel? – csókolta végig a nyakamat, majd finoman beleharapott, amitől egy halk, ám jóleső nyögés szakadt fel a mellkasomból.

Edward elégedetten mordult fel és keze végigzongorázott az oldalamon. Borzongás futott végig rajtam, és nekidőltem a mellkasának.

- Hát, el kell, hogy szomorítsalak, de nem rémlik – motyogtam elfúló hangon.

- Akkor nem tudod, hogy ez a zongora milyen sorsra is van kárhoztatva? – mormolta és tolni kezdett a hangszer felé.

Hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy mindenki a házban van, és mi éppen arra készülünk, hogy szétszedjünk egy komplett zongorát…

- Edward, azt hiszem, hogy ez most nem éppen a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy tönkretegyük szegény párát! – súgtam vissza és szembe fordultam vele.

A szeme bánatosan csillant meg, amitől szörnyen éreztem magamat. Megsimogattam az arcát, és megcsókoltam őt.

- Nem azt mondom, hogy nem, hanem azt, hogy tele van az egész ház vámpírokkal és egy kicsit ciki lenne, ha... – haraptam el a mondatot, és szégyenlősen lehajtottam a fejemet.

- Szóval csak ennyi a probléma? – kérdezte somolyogva, mire csak bólintottam.

Megfogta a kezemet és nyílegyenesen megindult az ajtó felé. Nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy magával ragadjon és vezessen, ahová csak akar. Akár a világ végére is követtem volna őt, csak vele lehessek. Kiléptünk a sűrű hóesésbe, és futásnak eredtünk. Az erdőn keresztül haladtunk, így senki nem láthatott meg bennünket, és az esküvő is elhúzódott, ezért már alkonyodott és a sötétség csak nekünk dolgozott. Kéz a kézben vágtunk át a tisztásokon és patakokon, míg meg nem érkeztünk egy ismeretlenül ismerős házhoz, ahol már jártam ezelőtt.

Ez volt Cullenek háza, ha itt töltötték az idejüket, valamint itt töltöttem el az első estémet kettesben Edwarddal. Az emlékek megrohamoztak és nem akartam nekik ellenszegülni. Egyszerűen csak ki akartam élvezni minden egyes pillanatát az Edwarddal eltöltött időnek, mintha meg lenne számlálva minden percünk és sóhajtásunk…