Before the Dawn - 1. fejezet

Sziasztok!

Nem váratlak Benneteket tovább, íme az első fejezet, vágatlanul, teljes hosszában! Remélem, hogy ebből már kiderül, mi is a történetünk kezdő időpontja - jobban mondva, mi volt a történetünk kezdő időpontja - és tetszeni is fog valamennyire!
Majdnem el is felejtettem két dolgot!
Egy: utólag is boldog szülinapot Ancsának és Lucának, akiknek a tudomásom szerint 22-én volt a szülinapjuk, és ezt a fejezetet nekik küldöm. És tegnap volt a Twilight szülőanyjának, Steph-nek is szülinapja, őt is Isten éltesse!
A másik pedig: hattttalmas köszönet illeti Pupimat, aki ismételten elvállalta, hogy bétáz nekem. Pupim, sokkal jövök Neked, remélem, hogy tudod!
Szemszögeket azért nem adok meg, mert az egész úgy néz ki, hogy csak és kizárólag egy nézőpontból fog játszódni, de lehet, hogy majd változtatok rajta a későbbiekben. Ez még a jövő zenéje...
Komikkal dobáljatok meg, ha lehet kérnem, hogy egyáltalán érdemes-e folytatnom, vagy húzzam le magam...
Pusz
Szylu

Eyes of a stranger

„Minden, ami szép volt.

Minden, ami ránk várhat még

Már bennünk van rág

A szemünkben ég

A tűz.”

(Ákos: Minden, ami szép volt)

Tíz év.

Tíz hosszú, fájdalmas és el nem felejthető év telt el azóta, hogy az „életem” megváltozott.

Tíz évvel ezelőtt ezen a napon esett szét darabjaira minden, amiben valaha is hittem, amit jónak véltem, és amiért bármit odaadtam volna. Tíz éve nem küzdök már az ellen, ami valójában vagyok, mert nincs, ami visszatartson.

Ő már soha többé nem fog rám szólni, ha rossz útra tévednék. Szemeiben soha többé nem fog felcsillanni a megértés és a szerelem. Szíve nem gyorsul fel, ahogyan hozzáérek, nem veszi zihálva a levegőt, amikor gyengéden megcsókolom. Bőre nem forrósítja fel az enyémet, mert már rég kihűlt.

Szépsége már csak az én emlékeimben él élénken és kitörölhetetlenül, állandóan kínozva, hiszen teste bezárva pihen a föld alatt egy koporsóban, és tökéletes vonásai már rég szétporladtak. Szívének dallama – legcsodálatosabb dal – elhalkult és elveszett a tenger morajlása közepette, csokoládébarna szeme becsukódott és kihunyt.

Ő halott és nekem ezzel a tudattal kell minden egyes pillanatot átvészelnem. Megöltem őt és most ezért vezeklek. Ha még ez nem lenne elég, most szembe is kell néznem a múltammal…

- Edward, gyere már! – hallottam Heidi türelmetlen hangját az ajtóból. – Mindenki rád vár!

Felsóhajtottam és leugrottam az ablakpárkányról. Szobám azon kevés helységek egyike közé tartozott, amiből kilátás nyílt Volterra városára. Az ágy mellett elhaladva felkaptam a már részemmé vált fekete köpenyegemet és a vállamra terítettem. Heidi alaposan végigmért, majd megcsóválta a fejét.

- Nyúzottnak tűnsz – közölte.

- Mégis, mit vártál? – kérdeztem cseppet sem udvariasan. – Hogy majd tapsikolni fogok örömömben Aro ötlete miatt?

- Lehetnél egy kicsit megértőbb – mondta hidegen és odaintett Giannának.

- Lehetnék, de nem akarok. – Gianna gyengéden mosolygott rám, ami eszembe juttatott egy kérdést. – Amúgy mi lesz vele?

Heidi megvonta a vállát és unottan válaszolt:

- Honnan tudjam? – piszkálta a körmeit. – Felix teljesen odavan érte, így nagy az esélye, hogy átváltoztatja. Bár lehet, hogy csak a vére vonzza, és megöli. Egyre megy. Végül úgyis új recepcióst kell keresnünk.

Belökte a trónterem ajtaját, ami mögött nagy volt a nyüzsgés. Mindenki itt volt, aki csak a családhoz tartozott, hiszen nem mindennapi eseményre készülődtek.

Száz évente egyszer a világ összes vámpírja összegyűlik itt, Volterrában, hogy összemérjék erejüket és képességeiket és kiderüljön, ki a legjobb. Persze ez amolyan létszámlálás is volt, és Aro szívesen gyűjtögette ilyen alkalmakkor a különleges vámpírokat. Az, hogy pont ezen a napon volt a gyülekező, már csak pont volt az i-re.

Átvágtam a termen és elfoglaltam megszokott helyemet. Jelen pillanatban én voltam a legkülönlegesebb képességgel „megáldott” vámpír a társaságban, ez pedig feljogosított arra, hogy Aro székének jobb oldalán álljak. Bal oldalon Jane vigyorgott rám angyalarcával. A bájos megjelenés mögött démoni „lélek” rejtőzött, mert Jane igazi szadista volt. Képességének köszönhetően a fájdalom illúzióját tudta kelteni bárkiben úgy, hogy hozzá sem ért az illetőhöz.

„Pocsékul nézel ki” – üzente gondolatban.

- Tudtommal nem a megjelenésem miatt fizetnek – morogtam a fogaim között.

„Persze,hogy nem azért, de jó lenne, ha megpróbálnál nem ennyire látványosan szenvedni” – kontrázott Alec, Jane fivére. Mintha egymás gondolatait is hallanák. Frusztráló!

- Jó lenne, ha leszállnátok rólam! – kezdtem elveszteni a türelmem.

A két vámpír csak megvonta a vállát és egymással kezdtek beszélgetni. Felsóhajtottam és megmasszíroztam az orrnyergem. Az utóbbi időben hamarabb kijöttem a sodromból, mint általában.

A beszélgetés elhalkult, amint Aro, Caius és Marcus beléptek a terembe és kényelmesen leültek a helyükre. A nyíló ajtóban megpillantottam pár ismeretlen vámpírt, ami arra utalt, hogy már kezdett megtelni az előcsarnok. Demetri és Felix játszották az ajtónálló szerepét és feszülten várták, hogy mikor szólíthatják az első vendégeket.

Aro felemelkedett, egy kézlegyintéssel csendre intette az izgatott vámpírtömeget és halkan, de határozottan beszélni kezdett:

- Nagy nap ez a mai. Eltelt ismét száz év. Ezen idő alatt testvéreink közül vannak, akik eltávoztak és vannak, akik újjászülettek. Fogadjuk szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel fajtársainkat és adjunk meg nekik mindent, amire szükségük van.

Intett Demetrinek és Felixnek, majd visszaereszkedett trónjára. Egy gyors pillantást vetett rám.

„Jól vagy?”

Aprót biccentettem,de nem forszíroztam a beszélgetést. Ahhoz most túlságosan… Milyen is voltam? Ideges? Feszült?

Demetri kimondta az első neveket és azzal egyidőben kinyitotta az ajtót. Két idegen nomád lépett be rajta és tiszteletteljesen megálltak a három legidősebb vámpír előtt. Aro és Caius váltottak velük néhány szót, és utána beálltak a sorfalba.

Jött a következő név és az ajtónyitás, engem pedig mindegyiknél a rémület fogott el, hogy most… most… De semmi. Lehet, hogy el sem jönnek? És én ennek örüljek vagy ne?

A felénél járhattunk a bebocsátásoknak,amikor Demetri a következő nevet mondta ki:

- A Denali klán.

Az ajtóban megjelent öt aranyszemű vámpír és lassan a terem közepére sétáltak. Tekintetük egy pillanatra elidőzött rajtam, de aztán továbbsiklott Aróra, Caiusra és Marcusra.

- Eleazar! - kiáltott fel örömtelien Aro és öreg barátja elé sietett. – Hogy vagy?

- Köszönöm kérdésedet, kitűnően! Ők itt a családom: Carmen, a feleségem és a lányaim Irina, Kate és Tanya.

- Lenyűgöző – ámuldozott Aro, mert még mindig meglepte, ha ilyen nagy és szervezett családdal találkozott. – Hiányzol ám a társaságból!

- De nem vagyok pótolhatatlan – mondta Eleazar és Aro válla felett rám nézett.

Aro felnevetett és megveregette Eleazar vállát.

- Látom, jól értesült vagy.

- Beszéltem Carlisle-lal – közölte tömören, de gondolatai nem árultak el többet.

- Tényleg? – érdeklődött csillogó szemekkel Aro. – És nem tudod, eljönnek?

- Ezen kérdésedre, sajnos, nem tudok válaszolni.

- Oh, értem – fordult felém Aro és én kénytelen voltam megnyugtatni őt egy biccentéssel, hogy Eleazar igazat mondott. – Akkor később még beszélünk.

- Természetesen – bólintott a Denali-családfő és elvonultak egy másik csoport vegetáriánus vámpírhoz.

A következő három órában semmi eseménydús megmozdulás nem történt és ez meglátszott rajtam. A legtöbb vendég gondolatai között láttam, hogy milyen unott és „minden-mindegy” képet vágtam, de nem érdekelt. Már éppen ott tartottam, hogy fogom magam és se szó, se beszéd meglépek – nem szóltak volna semmit sem, mert már megszokták különc viselkedésemet. Egyszerűen nem bírtam elviselni a gondolatok ostromát – a vámpírnőkéről nem is beszélve! –, de Demetri hangja megakadályozott ebben:

- A Cullen család.

Megmerevedtem, szemeim kitágultak és úgy éreztem magamat, mint akit nyakon öntöttek egy jó nagy adag hideg vízzel. Az ajtó kitárult és belépett rajta múltam azon része, amitől a legjobban féltem.

A sort Carlisle és Esme vezette. Utánuk jött Emmett és Rosalie, majd Jasper és Alice.

Carlisle nyugodt tekintettel pillantott rám, majd Aróhoz fordult. Esme aranyszín szeme rajtam pihent meg és egy régi, anyai mosollyal ajándékozott meg. Emmett semmit sem változott, mert arcán most is kaján vigyor terült szét és lendületesen odaintett nekem. Rosalie fölényesen futtatta végig pillantását rajtam. Jasper aprót biccentett köszönésképp, Alice pedig majd’ kiugrott a bőréből. A pöttöm tündér hátrafordult és villámsebesen mormolt valamit, de olyan gyorsan, hogy még én sem értettem.

- Carlisle! – csendült Aro hangja,de most nem kelt fel, hogy személyesen üdvözölje őt, mint ahogy azt megtette Eleazarnál. – Már féltünk,hogy nem jöttök el!

- A meghívást nem illik visszamondani – mosolygott Carlisle.

- Előbbre vártunk benneteket – korholta Aro, mint valami ötévest. – Miért késlekedtetek ennyit?

- Problémáink adódtak – válaszolta tömören a megszólított.

Aro kezdte elveszíteni a türelmét, amiért nem képes áttörni „Cullenék védelmi vonalán” – ahogy ő gondolta –, és a kezemért nyúlt. Mindig ezt csinálta, ha nem volt ideje végighallgatni valakit. Csak megragadta a kezem és várta a gondolatáradatot. Most viszont csalódnia kellett, ugyanis a terem közepén álló hat vámpír elméje néma maradt. Nem úgy, mint régen, amikor titkolni akartak előlem valamit és teljesen másra gondoltak, hanem csendesek voltak. Nem hallottam semmit. Mintha egy hatalmas vásárcsarnok közepén egy békés kis helyre leltem volna, ahova semmi sem jutott el.

„Edward, mi történt?” – kérdezte Aro és elengedte a karom.

- Nem tudom – motyogtam. – Én sem értem.

A teremben beállt vérfagyasztó csendet Emmett öblös nevetése törte meg, aki egy fekete köpenybe burkolózó alakot ölelt magához.

Várjunk csak! Ő nem volt itt, amikor a Cullenek megérkeztek! Emlékszem, hogy csak hatan léptek be az ajtón és se előttük, se utánuk nem jött senki! Vagy igen? Kezdek megőrülni?

Lázasan kutattam a magyarázat után, amit percek múlva az egyik nomád vámpír agyából meg is szereztem. A jövevény akkor surrant be az ajtón, amikor mindenki más Aro és Carlisle beszélgetésére figyelt. De hogy még Felixet és Demetrit is sikerült kijátszania? Félelmetes!

- Látom, a családod ragaszkodik a hetes számhoz – szólalt meg Marcus talán most először.

- Vagy csak Edwardot próbálják pótolni egy másik vámpírral – mondta cinikusan Caius.

- Talán ti vagytok a legjobban tisztában vele, hogy senkit sem lehet pótolni – közölte tárgyilagosan Carlisle. – Családunk legfiatalabb tagja nem pótlékként szolgál, hanem teljes értékű vámpírja a Cullen-klánnak.

- És ennek a családtagnak arca is van? – érdeklődött türelmetlenül Aro.

A Cullenek egy emberként fordultak a csuklyás személy felé, aki lassan biccentett egyet és kilépett Emmett védelmező karjai alól. Lassan sétált a trónok felé, de félúton a családja és köztünk megállt és nem mozdult.

- A csuklyát?! – csattant fel Caius, de csak az lett az eredménye, hogy a fekete szövet finoman suhogva megrezzent, ahogyan viselője nemleges válasszal rázta a fejét.

- Edward! – szólított fel Aro, én pedig tudtam, hogy mit kell tennem.

Elsuhantam a két szék között és megálltam fél lépésnyire a csuklyás alak előtt. Két kezemet óvatosan becsúsztattam arca mellett a szövet alá – bőréhez nem értem hozzá –, és nem tiltakozott. Csendben tűrte, hogy elvegyem utolsó reménysugarát, arctalanságát és ezzel kiszolgáltatottá tegyem őt. Haboztam és kezem megremegett.

- Mi lesz már? – Caius idegesen dobolt a karfán.

Sóhajtottam és halkan odasúgtam az ismeretlennek:

- Sajnálom, de nem tehetek mást.

Határozott mozdulattal löktem egyet a fekete anyagon, ami suhogva hanyatlott a hátára, és ezzel felfedtem arcát.

Vérvörös tekintetem egy hideg, mégis lágyan aranybarna szempárból tükröződött vissza és nem engedett el. Csak egy szót bírtam kinyögni.

- Lehetetlen…