Vérvörös alkonyat - 57. fejezet

Sziasztok!

Bocsi a késésért, de ez nem az én hónapom, az biztos!
Na, a lényeg, hogy hoztam egy kis átvezetőt, mert csak úgy nem csaphatunk bele a lecsóba. Ez most rövidebb lett, de a kövi fejezetnél egy komplett ünnepséget kell lebonyolítanom, szóval le fog törni az ujjam! :D
Nem szaporítom tovább a szót, fel is teszem és hagylak Benneteket olvasni!
Pár kominak azért örülnék, ha nem nagy kérés! :D
Pusz
Szylu

Mi a következménye annak, ha Alice a húgod?

„A vágytól részegen ébredő erő,
Tavaszi indulat, mélyről tör elõ
Belőlem,
Női kéz nyoma a testemen remeg,
A nyár forró szavát veled együtt értem meg.”

(Ákos: Minden, ami szép volt)

(Edward szemszöge)

Még mielőtt teljesen magamba roskadhattam volna Alice fájdalmas szavai hallatán – jobban mondva csak egy szót szólt, de az is elég volt – kivágódott az ajtó.

- Basszus, hogy miért nem lehetett nagyobb bejáratot tervezni ide! Alice vagy valaki, nem akarna nekem segíteni egy picikét? – mormogta a világ leggyönyörűbb hangja.

Elképedve bámultam a hatalmas dobozkupacra, majd vissza Alice-re, majd ismét a doboz következett és Alice.

- Aucs, azt hiszem, hogy most akadtam fent a kilincsben, ami… - Halk reccsenés hallatszott. - …sikeresen kiszakította a ruhámat.

Tuti, hogy hallucinálok. Ez nem lehet a valóság. Hiszen az előbb Alice azt mondta…

- Azt mondtam, hogy elment a városba beszerezni még pár cuccot – vágott közbe kobold húgom, mintha csak ő olvasna a gondolataimban és nem fordítva. – Csak soha nem hagyjátok, hogy az ember befejezze a mondatot. Utána meg kombináltok össze-vissza. Tipikus pasi szokás. Rém idegesítő.

Azzal elvonult egy másik sarokba, hogy az egyik nem megfelelően álló virágot megigazítsa. Én meg csak álltam ott, és tág szemekkel néztem a dobozokkal egyensúlyozó Bellát, aki ügyesen és kecsesen lavírozott a fel és le masírozó vámpírok között. Aztán Jasper szólalt meg mögöttem:

- Haver, szerintem, ha törleszteni akarsz, akkor most ideje lenne elkezdeni. – És volt olyan kedves, hogy még lökött is rajtam egyet a biztonság kedvéért.

Soha nem voltam az a gyáva nyuszi, de most mégis habozva indultam meg szerelmem felé és mindenre fel voltam készülve. Az a minimum, hogy felképel az ostoba viselkedésemért, ha nem fog kidobni az ajtón úgy, hogy a lábam se éri a földet.

- Segíthetek? – léptem oda hozzá, mire kikukkantott a dobozok mögül.

- Azt nagyon megköszönném – villantott rám egy elképesztő mosolyt, és könnyedén átpakolta nekem a dobozokat. – Alice-nek kell odaadni őket, ő tudja, hogy mit kell velük kezdeni.

A döbbenetem a tetőfokára hágott, amikor Bella egy könnyed csókot nyomott a számra, és egy „Neki kell állnom öltözni, mert nem leszek kész” mondat után már fel is suhant az emeletre. Mintha semmi sem történt volna reggel közöttünk.

- Jasper, odavinnéd ezt a nejednek? – nyomtam fivérem kezébe a dobozokat. – Nekem dolgom van.

- Persze – hallottam még a válaszát, aztán már csak a lépcsőfokokra koncentráltam, hogy a nagy sietségben ne essek hasra bennük.

A folyosó végén még éppen elkaptam Bella karcsú alakját, és meg mertem volna esküdni rá, hogy még egy kacér mosolyt is felvillantott, mielőtt eltűnt a szobájában.

Oké, ebből most lett elegem! – gondoltam, és sebes léptekkel megindultam a cél felé. Egy határozott mozdulattal löktem be az ajtót, és csaptam be magam mögött. Bella megpördült a tengelye körül és olyan szemérmesen takarta el magát, amin mosolyognom kellett. Nem mintha nem láttam volna már csodás alakját, és különben is még csak a szakadt felsője került le róla.

- Azt hiszem, hogy eltévesztetted az ajtót – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Nagyon is jó helyen járok – fontam karba a kezeimet a mellkasom előtt és kényelmes testhelyzetet vettem fel a közeli karosszékben. – Most pedig lennél szíves elmagyarázni, hogy mégis mi ez az egész?

- Mi micsoda? – vágott értetlen arcot és a szekrényhez sétálva a farmerétől is megszabadult.

Nyeltem egy nagyot és aprót ráztam a fejemen, hogy tisztán tudjak gondolkozni, ami valljuk be őszintén, nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna.

- Reggel még székeket vágtál hozzám, most meg… - Néztem végig csábos alakján. – Egy stripper is megirigyelhetné ezt a műsort.

- És szerinted egy stripper megcsinálná ezt? – kérdezte somolyogva, és a következő pillanatban már az ölemben ölt szemből. – Vagy ezt?

Ujjaival lepkeszárny könnyedén simított végig alsó ajkamon, és érintését követte a szája is. Nyelvével rajzolta körbe először az alsó, aztán a felső ajkamat, miközben a kezeivel megkereste a felsőm szélét és egy ügyes mozdulattal – és halk reccsenéssel – leszakította rólam. Még tudtam valamennyire, hogy a ház hemzseg a szuperhallású vámpíroktól, és mi most éppen nem egy csendes tevékenységbe kezdtünk bele, de amikor Bella a fogai közé csippentette alsó ajkamat, egyszerűen vörös köd borult az agyamra.

Őt akartam, ott azonnal és bármi áron.

Kezeimet végigsimítottam a nyakától elkezdve a gerince mentén le, egészen a derekáig, amitől borzongás futott végig a testén és felnyögött. Tenyeremet a csípőjére és a fenekére helyeztem, majd közelebb húztam magamhoz. Elszakadtam édes ajkaitól, hogy felsőteste minden egyes négyzetmilliméterét végigcsókolhassam, ahogyan hátrahajolt a karomban.

Elégedetten hallgattam sóhajait és apró nyögéseit, és kéjes mozdulatai is arról árulkodtak, hogy élvezi a dolgot. A hátát tartó kezemet becsúsztattam a melltartókapcsa mögé és az készségesen adta meg magát, hogy törékenynek tűnő testét már csak egy fekete csipkés francia bugyi „csúfítsa el”.

Egyik kezével beletúrt a hajamba, a másikkal pedig a vállamat karmolászta. Nyelvemmel körberajzoltam a köldökét, közben pedig megtaláltam a fekete csipkeanyag szélét is. Erre Bella egy kicsit hangosabban nyögött fel, amit nem hagyhattam szó nélkül, de azért a férfiúi büszkeségemet eléggé megnövelte.

- Ssshhh! – csitítottam belemorogva a bőrébe, de töretlenül haladtam lefelé. – Vagy egy tucat vámpír van a házban és nem kéne, hogy…

- Nem garantálhatok semmit, amikor az őrületbe kergetsz – motyogta.

- Én viszont azt garantálhatom, hogy nagyon, de nagyon ronda dogot fogok veletek művelni, ha most azonnal nem álltok neki öltözni! – dörrent ránk egy hang az ajtó túloldaláról, de nem igazán foglalkoztunk vele. – Egy óra múlva esküvő, szóval kapjátok össze magatokat. Utána annyit enyeleghettek, amennyit csak akartok!

- Alice, tűnj innen! – morogtam és szorosan húztam magamhoz Bellát, aki egy huncut mosollyal ajándékozott meg. – És különben is, majd én segítek Bellának vetkőzni… akarom mondani, öltözni…

Szerelmem a vállamra hajtotta a fejét, de nem azért, hogy lágyan megcsókoljon, hanem hogy igazi vámpír módjára beleharapjon a nyakamba.

- Aúúú! – nyögtem fel, és a következő pillanatban már a szőnyegre tepertem Bellát, aki halkan kuncogott. – Te kis szörnyeteg!

- Rendben, most lett elegem ebből! – csattant fel Alice. – Tízig számolok, és utána bemegyek, de akkor nem állok jót magamért. Ha tíz másodpercen belül nem lesz kint Edward, én… - harapta el fenyegetően a mondat végét.

- Bezártad az ajtót? – kérdezte kedvesem a nyakamat karolva át.

- Nem igazán azon járt az eszem – mormoltam az állának.

- Pedig az Emmett-incidens után megtanulhattuk volna – suttogta és durcásan eresztette el a nyakamat.

- Na! – méltatlankodtam, amikor a mellkasomnál fogva tolni kezdett hátra. – Ez most mi?

- Ez, szívem, az, aminek látszik! – sóhajtotta. – Be kell fejeznünk, mert a házisárkánytól nem lesz nyugtunk, az biztos.

Felkelt és magára húzta az ágytakarót, majd duzzogva lehuppant az ágy szélére. Pár pillanatig gondolkozott, majd felcsillant a szeme.

- Viszont folytatása következik, hiszen Alice azt mondta, hogy utána annyit enyeleghetünk, amennyit akarunk!

- Igen, de egy ilyen esküvő baromi hosszú – sóhajtottam fel, de én is feltápászkodtam a földről, és az ajtó felé vettem az irányt.

Nem értem el a kilincset, amikor két kéz kulcsolódott a derekamra, és egy lágy hang mormogott bele a hátamba.

- Tény, de közbeiktathatunk egy kis szünetet is – csókolta meg a lapockámat. – És különben is, van egy hatalmas, fehér zongora a földszinten, amit tönkre kéne majd tennünk, nem gondolod?

Erre az ötletre elmosolyodtam, és már nem is tűnt annyira kínzónak az a gondolat, hogy nélküle - jobban mondva a közelsége nélkül – kell eltöltenem néhány órát.

Persze akkor még nem tudtam, hogy milyen ruhának nevezett, az én megőrjítésemre kitalált anyagba fogják drága jó testvéreim őt beöltöztetni…