Vérvörös alkonyat - 56. fejezet

Sziasztok!

Nem húzom sokáig a szót, inkább átadom a fejit ezüsttálcán, jó sok nyugtatóval. Krisz, ez még mindig a harc miatt megy, de tudod, bármikor feladhatod! ;)
A dal, ami elhangzik a fejezetben itt hallgatható meg, írás közben ezt hallgattam. De szerintem a nagy többség ismeri, hiszen klasszikus...
A ZH-król majd jövő héten tudok nyilatkozni, akkor lesznek eredmények.
Oké, menjetek olvassatok, és dobáljatok meg komikkal, ha lehet kérnem!
A végéért nem vállalok felelősséget! :P Muhahaha!XD
Pusz
Szylu

Give a little more

„When you cried I'd wipe away all of your tears
When you'd scream I'd fight away all of your fears
And I held your hand through all of these years
But you still have
All of me”

(Evanescence: My Immortal)

(Bella szemszöge)

Miután a kedélyek látszólag lenyugodtak, mindenki a dolgára ment. A Denali-lányok nem tudtak egy helyben megülni, ezért ismételt pasivadászatra indultak, amit mi csak mosolyogva fogadtunk. Megszoktuk már tőlük, hogy a napi "betevő" nélkül nem tudnak meglenni, így nem is lepődtünk meg. Carlisle és Esme szabadnapot - jobban mondva szabad estét - vettek ki, és kettesben töltötték a ceremóniáig hátralevő időt. Néha nekik is kijár egy kis pihenés.

Carmen és Eleazar az esküvőre hivatalos vendégeket kísérte Denaliba - egy kissé féltem, ugyanis ez lesz az első alkalom, hogy nem vegetáriánus, más szóval nomád vámpírokkal fogok találkozni, és nem tudtam, hogy mire számítsak -, hogy minden rendben menjen az úton. Ezek a vendégek tulajdonképpen Carlisle és Eleazar régi ismerősei voltak, akiket feltétlenül meg akartak hívni a nagy eseményre. Mintha nem házasodott volna már egy párszor Rose és Em...

Alice és Rosalie csendben visszavonultak a szobáikba, hogy még az utolsó simításokat végezzék a terveken - hajnali ötkor! -, és mivel sok időt vett volna igénybe, hogy egyik helyiségből a másikba suhanjanak, így telefonon értekeztek. Még jó, hogy a tőzsdemozgások nekünk kedveznek, mert különben nem tudnánk kifizetni a telefonszámlákat...

Egy ideig Alice közelében tébláboltam, hátha szüksége lesz rám, de a valós tény az volt, hogy féltem, ha Edward közelébe megyek, elgyengülök, és végem lesz. Alice viszont megelégelhette a dolgot, mert finoman rám pirított, hogy ha nem hagyom őt szabadon kibontakozni, soha többet nem visz el magával vásárolni. A csőrét természetesen az bökte, hogy amíg a közelében voltam, nem látott semmit. Nem az én hibám, hogy egy kissé defektes vagyok, na...!

Egy ilyen fenyegetés hatására csak el kellett odalógnom, na, nem mintha annyira felzaklatott volna az a tény, hogy soha többet nem kell órák hosszat egyik üzletből a másikba rohangálnom, hanem sokkal inkább azért, mert nem akartam megbántani pöttöm húgomat. A másik és sokkal nyomósabb indok az volt, hogy láttam a félig nyitott ajtón keresztül, amint Edward, Jazz és Em az egyik hátsó szoba felé baktatnak nagy durcásan. És nem úgy néztek ki, mint akik mostanában elődugják az orrukat.

Átcaplattam a szobámba, és felvettem valami kevésbé extravagánsat, amiben kényelmesebben mozogtam. Persze tudtam, hogy pár óra múlva majd megint egy ilyen ruhába kell magamat belepréselnem, aminek valaki a koszorúslány ruha elnevezést adta, de addig is legalább jól érzem magamat a bőrömben.

Gondoltam, amíg mindenki más valami elfoglaltság után néz, én felfedezem az időközben átalakított földszintet. Az esküvőt a házban akarták megtartani, így kellett néhány apróbb változtatás, amiket a mi távollétünkben és mulatozásunk közben vittek véghez. A nappalit és az étkezőt egybe nyitották, ezzel pedig sokkal nagyobb teret sikerült kialakítani. Az összes "felesleges" bútort kitoloncolták a földszintről, és most csak egy boltíves kapu - itt fogja a boldog pár kimondani az örökre boldogító igent - és egy fehér zongora volt látható.

Nagyot nyeltem, ahogyan tekintetem a hangszerre siklott, és ösztönösen szemem elé lopóztak a pár hónappal ezelőtti képkockák, amik akkor teljesen kiborítottak. Elmosolyodtam az emlékek hatására, és odasuhantam a hozzá tartozó székhez. Lehuppantam és ujjaimat lágyan végighúztam a csontfehér billentyűkön, alig érintve őket. A sárga irigység kerülgetett, ahogyan láttam Rose-t játszani a színpadon, és már akkor a fejembe vettem, hogy én bizony megtanulok zongorázni. Az viszont sokkal jobban zavart, hogy soha nem hallottam még Edwardot zenélni. Elképzelésem sem volt, hogy milyen lehet, de mindenki csak dicsérte. Talán őt kéne megkérnem, hogy tanítson meg.

Már pattantam volna fel, hogy rohanok hozzá az ötletemmel, de vissza is zuhantam a székre. Most nem éppen alkalmas, hiszen nagyon mérges lehet rám, amiért benne voltam a csajok ötletében "különalvás" terén. Nem, ez talán nem a legjobb szó a mostani lelkiállapotának vázolására. A piszkosul pipa és az őrjöngően dühös között kéne választanom inkább.

Nem értettem, mi olyan nagy szám abban, hogy egy estét külön kell töltenie tőlem. És nem is egy estéről van szó, hiszen már reggel fél hat van. Felsóhajtottam, és szórakozottan lenyomtam egy billentyűt. A tiszta hang élesen hasított keresztül a levegőn, és még ott rezgett akkor is a szobában, amikor már gyenge, emberi füllel nem is hallhattam volna. Ez a hang viszont annyira ismerős volt, hogy szinte követelte a következő hangot, a párját. Nem tagadtam meg tőle a folytatást, és kezeim öntudatlanul jártak a billentyűkön. Annyiszor meghallgattam ezt a számot már, hogy beleivódott az elmémbe. Most jó hasznát vettem annak, hogy fél évig Renée zongoraórákra járatott. De inkább improvizáltam, semmint komolyan játszottam.

Csak a bevezetőt pötyögtem le, és ahogyan egyre többször játszottam el, úgy lett egyre döccenőmentesebb és jobban felismerhető. Amikor már úgy gondoltam, hogy ez elég jól megy, áttértem a főtémára is, amivel több gondom volt. Valamiért soha nem akart az a hang kijönni a hangszerből, amit én szerettem volna, és ez bosszantott. Újra és újra átrágtam magam rajta, de mindig volt valami, ami miatt nem találtam jónak.

Dühösen fújtattam egyet, és nekiugrottam még egyszer. A begyakorolt impro és a főtéma első fele mondhatni, hogy tökéletesen ment, de amikor ahhoz a részhez értem, amit problémásnak éreztem, tudtam előre, hogy most sem fog sikerülni. Mielőtt azonban elronthattam volna valamit, két fehér kéz nyúlt ki mellettem - a jól ismert izmos test feszült neki a hátamnak, az őrjítő napfényillat kúszott be az orromba és a karok akarva-akaratlanul is átöleltek - és tökéletesen folytatta a dalt.

Visszahúztam a kezeimet, és hagytam volna, hogy elkápráztasson a tudásával, de megállt, és csendesen megszólalt:

- Ezeket nyomod le - mutatta a billentyűkombinációt -, nem pedig ezeket. Ez volt az egyetlen baj.

Éreztem, ahogyan felkel mögülem és távozni akar. Mielőtt még meggondolhattam volna, hogy mit mondok, ki is szaladt a számon.

- Nem játszol nekem? - néztem rá, de csak a hátát láthattam, ugyanis már a lépcső felé tartott. - Még soha nem hallottalak zongorázni.

- Ezzel megszegnénk a jól felépített hagyományokat, amiket be kell tartani - morogta gúnyosan.

- Azzal, hogy eljátszol egy dalt, még nem fogsz megszegni semmit sem - kötöttem az ebet a karóhoz és átfontam a mellkasom előtt a kezemet.

Edward visszafordult felém, és egy sokat sejtető pimasz mosoly jelent meg az arcán, amitől ha ember lettem volna, tuti, hogy szívrohamot kapok... Minimum háromszor...

- Rendben, de kérek valamit cserébe - mondta elégedetten.

- Felejtsd el! - tiltakoztam hevesen. - Szó sem lehet róla! Vedd úgy, mintha nem mondtam volna semmit!

Kedvesem felnevetett lágy, dallamos hangján, ami még így sem tudta elnyomni a fentről lehallatszódó lépteket. Valakik járkáltak fölöttünk...

- Nem vagy egy kicsit orientált, szerelmem? - kacsintott rám és közelebb lépett.

Éreztem, ahogyan az arcom bizseregni kezdett, és lesütöttem a szememet.

- Emmett mellett valami csak ragad az emberre a koszon kívül - suttogtam.

- Hát, azt meghiszem - mondta és leült mellém. - Az ajánlatom a következő: játszok neked most, ha...

- Ha? - kérdeztem mohón és felpillantottam gyönyörű szemeibe.

Írisze most átmenetet képzett a sötétarany és a fekete között, ami még titokzatosabbá tette őt, mint amilyen már amúgy is volt. Kócos haja rendezetlenül meredezett szerteszét. A szokásos ing és farmernadrág kombinációt most felváltotta a póló farmernadrág együttes, ami az idegeimet borzolta, ugyanis erős karjait jól kiemelte a ruhadarab. Na és az illata!

- Ha te meg énekelsz hozzá - közölte nemes egyszerűséggel a feltételeit és megvillantott egy imádnivaló féloldalas mosolyt.

- Felejtős – morogtam, és felálltam mellőle.

Elkapta a karomat, mielőtt még elléptem volna a zongorától és visszarántott magához. Dühösen szusszantottam egyet, és kikászálódtam az öléből, ami valljuk be őszintén, nagy erőfeszítésembe került még úgy is, hogy nem akadályozott meg benne. Illedelmesen elrendeztem magamat mellette, és nagy kegyesen felpillantottam rá.

- Vetkőzni ne vetkőzzek véletlenül? – vontam fel a szemöldökömet.

Töprengve simogatta az állát, majd rám villantott egy ezer wattos mosolyt.

- Szerintem azt az adott pillanatban megoldja helyetted más, nem gondolod? – mondta kajánul vigyorogva, mire oldalba böktem.

- Rendben, megegyeztünk – adtam be a derekamat.

Edward szeme megvillant, ami csak azt jelenthette, hogy…

- Nem abban egyeztünk meg! – hűtöttem le szerelmem kedélyeit, mire mint egy kisfiú lebiggyesztette az ajkait. – Játszol, én éneklek. Ennyi és ma már ne is várj tőlem többet!

- Legyen, ahogy akarod – motyogta, de olyan gyorsan, hogy abban sem voltam biztos, hogy az „akarod” vagy az „akarom” szó hagyta el a száját.

Megvontam a vállamat, és vártam, hogy belekezdjen a számba. Hosszú, kecses ujjait végigfuttatta a billentyűkön, majd elkezdte az előbb játszott dalt. De ez most más volt.

Ő valahogyan sokkal mélyebben szólaltatta meg, sokkal jobban átéreztem a dolgot és erősebben megérintett. Csak bámultam rá, és nem tudtam elhinni, hogy ezt ő csinálja. És azt sem mertem elhinni, hogy ezt a csodálatos teremtményt nekem teremtette a sors. Aztán az addig fürgén játszó ujjak hirtelen megálltak, és a varázs megtört.

- Bella, itt kéne belépned – kalimpált egyik kezével az arcom előtt.

- Oh, igen – suttogtam megrészegülve. – Bocsi, csak elkalandoztam egy percre.

- És nem akarod velem megosztani, hogy mégis hol jártál? – kérdezte édesen behízelgő hangon.

Csak megráztam a fejemet, és intettem neki, hogy kezdje el még egyszer.

Edward ismét azzal a szemkápráztató kecsességgel játszott, de most már próbáltam koncentrálni is. Lehunytam a szemeimet, hogy még véletlenül se lássam őt, és sikerült akkor belépnem a dalba, amikor kellett. Éreztem, hogy megmozdul a levegő mellettem, és orromba beköltözött az ismerős napfény illat, ami arról árulkodott, hogy felém fordult játék közben. Én viszont nem törődtem vele, csak rendületlenül énekeltem, tartottam magamat a tempóhoz és magamban kántáltam, hogy csak el ne rontsam, bele ne bakizzak.

Azt azonban be kellett ismernem, hogy fantasztikus érzés volt vele együtt zenélni. Tökéletesen kiegészítettük egymást - bár szerintem Edwardon nem volt mit kiegészíteni, csak az ő teljesítménye dobott sokat az enyémen -, és a már amúgy is bensőséges kapcsolatunk még szorosabbá vált. Egyek voltunk, ő és én, ezen pedig senki és semmi nem változtathat.

Amint elhalt az utolsó hang is a zongorán és én is befejeztem az éneklést, kinyitottam a szememet, és Edward tágra nyílt tekintetével találtam szemben magamat. Úgy nézett rám, mintha most látna először, és ez megrémített egy kissé.

- Mi a baj, valamit rosszul csináltam? - kérdeztem már előre félve a választól.

- Egyszerűen káprázatos vagy - suttogta és jobb kézfejével könnyedén végigsimított az arcomon. - El sem merem hinni, hogy itt vagy, velem vagy és az enyém vagy.

Közelebb csúsztam hozzá, és nem engedtem el a tekintetét. Óvatosan, gyengéden megérintettem ajkaimmal az ajkait, de csak egy futó pillanatra, nehogy a kísértés még a végén magával ragadjon.

- Itt vagyok, veled vagyok, és a tiéd vagyok - suttogtam neki vissza és kifésültem egy kócos tincset a homlokából. - Szeretlek és bármi is történjék, ez az egyetlen, amit soha, de soha nem szabad elfelejtened.

- Én is téged - mondta egy fáradtnak tűnő mosollyal a szája sarkában. - Te vagy az egyetlen dolog, ami még ezen a világon tart.

Aztán minden annyira gyorsan történt, hogy még ellenkezni sem volt időm. Ajkai mohón tapadtak az enyémekre, és akkora szenvedéllyel vette birtokba őket, amit még soha nem tapasztaltam. Olyan hirtelen rohant le, hogy abban a pillanatban azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán már nem is érdekelt.

Ugyanolyan intenzitással, ha nem még többel viszonoztam csókját és elfelejtettem mindent, ami a régi hagyományokról vagy mikről szólt. Csak ő érdekelt és senki más.

Mohón túrtam bele kócos hajába és ezzel kipréseltem a testünk között lévő összes levegőt. Izmos teste az enyémnek feszült, és mellkasa szaporán hullámzott fel és le. De nem csak ő viselkedett furcsán. Teljesen megrészegültem a rám törő érzésektől, és nem tudtam magamon uralkodni. A fejembe újonnan beférkőztek azok a látomásképek, amikkel ma már egyszer szembesültem, bár akkor kontroll alatt tudtam tartani az elmémet. Most azonban a szokásos pajzs eltűnt, így akaratlanul osztottam meg gondolataimat Edwarddal, miközben csókunk egy percre sem szakadt meg.

Szerelmem szemből az ölébe húzott, és kissé eltávolodva tőlem morogta a bőrömbe.

- Tetszik ez a látomás, bár én nem a széket tenném tönkre - húzta végig nyelvét a nyakam hajlatán, amitől önkéntelenül is felnyögtem. - Most már viszont tudom, hogy miért voltál a kezdeti időkben olyan távolságtartó velem.

- Csak nem akartalak letámadni vagy ilyes... - A mondatot már nem tudtam befejezni, mert Edward beleharapott a nyakamba, és felnyögtem.

- Te letámadni engem? - mormolta és megemelt, hogy az immár lefedett zongorabillentyűkre ültessen.

Mintha csak a látomás egyes jeleneteit elevenítené fel, ezzel is tovább kínozva engem. Hátradöntött és roppant elfoglalt lett a blúzom gombjainak kigombolásával. Én sem tétlenkedtem, lábaimmal átkulcsoltam a csípőjénél fogva, kezeimmel pedig a pólója alá nyúlva a hátát cirógattam. Az elfojtott sóhajok egyre gyakrabban törtek elő torkomból, ahogyan végigcsókolta a hasamat, majd elindult felfelé.

A nyakam tövében lévő kis gödröcskét tüntette ki figyelmével, és közben rekedt, mély hangon ezt kérdezte:

- Tudod mi a kedvenc mondásom?

Azt sem tudtam, hogy a kérdést rendesen hallottam-e, nem hogy még válaszoljak is rá. Csak egy nyögésre futotta tőlem, amit a finom harapások csaltak elő belőlem.

- Édes a bosszú, de még édesebb, ha élvezetes formában kivitelezhető.

A következő pillanatban pedig már a szoba másik sarkában állt a fivérei mellett, akik mindenhová néztek, csak rám nem. Az elégedett vigyort viszont mindegyikük arcáról le tudtam olvasni. Fentről dühös szitkozódások és trappolás hallatszott, ami egy kicsit meglepett.

- Na, hogy ment? - kérdezte Edward legnagyobb megdöbbenésemre, és visszarendezte a félig felcsúszott felsőjét.

- Hát, Alice és Rose szintén ilyen formában néznek ki, de ők már a dühös fázisban vannak, szóval jobb lenne, ha mennénk - magyarázta Jasper mindentudóan, én meg rögtön kapcsoltam.

Játszottak velünk. Az egész erre ment ki. A bosszú hajtotta őket, és most, hogy megkapták, mint a jóllakott kisóvodások, távoznak. Agyamat elborította a vörös köd, amit a megaláztatás miatt - ugyanis nemcsak szerelmem, de testvéreim előtt is lengén öltözött voltam - és a féktelen düh miatt éreztem. Felkaptam az első kezem ügyébe kerülő dolgot, ami történetesen a zongoraszék volt, és hozzájuk vágtam.

Lazán félreugrottak és egyszerre nevettek fel. A szék repülőútját csak a szemközti fal állította meg, és még így is jókora mélyedést sikerült kialakítani rajta az én közreműködésemmel. Ezt majd helyre kell hozni az esküvő megkezdése előtt... Már ha lesz egyáltalán esküvő így...

- Azt hiszem, Bella nyert a kiakadási skálán - poénkodott Emmett.

Sziszegve húztam össze magamon a blúzomat és gyilkos szemekkel méregettem őket. Nem csak Edwardra voltam pipa, hanem a másik két jómadárnak is legszívesebben kitekertem volna a nyakát, amiért képesek voltak ilyen helyzetbe hozni bennünket.

- És ő lesz az, akit a legtovább kell majd kiengesztelni, már ha érted, hogy mire gondolok - bökte oldalba Jasper Edwardot, aki felém fordult és vidáman odaintett nekem.

- Elmegyünk a srácokkal még egy utolsó agglegényes vadászatra, addig legyél jó - kacsintott rám és már ott sem voltak.

(Edward szemszöge)

Villámsebesen léptünk le a tett helyszínéről, még mielőtt a lányok haragja - amely jogos lett volna, ezt azért meg kell hagyni - elért volna bennünket. A közeli erdő felé vettük az irányt, miközben nevetésünk kitöltötte a reggel csendjét. Elégedettek voltunk magunkkal, és ez feldobott bennünket.

Szórakozottan vadásztunk nagyobb testű ragadozókra, és közben kibeszéltük, hogyan is reagáltak kedveseink a történtekre. Mint Emmett elbeszéléséből kiderült, nővérem nem kérette magát olyan sokáig, mint például szerelmem, de előbb reagált, mint ő. Em elégedetten dörzsölgetett egy pontot az állán, ahol vámpírszemmel jól kivehető volt egy formás női tenyér lenyomata.

Alice, mivel nem látta előre, hogy mi a tervünk, ezért - Jazz véleménye - szerint sokkot kapott -, amikor Jasper távozott a helyiségből. Bella reakcióját pedig személyesen is tapasztalhatták, így nem kellett részleteznem a dolgot...

Abban mindegyikünknek megegyezett a véleménye, hogy ezért bizony nagyon, de nagyon pórul fogunk járni, ám azzal ráértünk egy kicsit később is foglalkozni.

Emmett viccesen megjegyezte, hogy ő azon sem lepődne meg, ha Rose az oltár előtt faképnél hagyná.

- Viszont tudom a módját, hogyan csábítsam vissza magamhoz - kacsintott ránk, és perverz fantáziája elszabadult.

- Én azt hiszem, hogy egy új hitelkártyával fogom "meglepni" Alice-t - macskakörmözött a levegőbe Jazz, és egy pillanatra elengedte az éppen tartott zsákmánya testét.

- Hát, én azt hiszem, hogy a lehengerlő modorommal fogom magamat kivágni Bellánál - sóhajtottam fel.

Ahogyan az idő előrehaladt, úgy lett egyre világosabb, bár ezt csak a felhőkön átszüremlő halvány fényből tudtam megállapítani. Mára is havazást ígért Alice, és ennek jelei már meg is mutatkoztak. A hófelhők ott sorakoztak az égen, és csak a megfelelő időpontra várakoztak, hogy ismét nyakon borítsák Denalit a fehér lepellel.

- Jobb lenne, ha visszamennénk - mondta pár órával később Jasper, mi pedig csak helyeslően bólintottunk.

Visszafelé tartva már összetalálkoztunk több olyan nomád vámpírral, akik az esküvőre tartottak. Itt volt Jasper két régi ismerőse, Peter és Charlotte is, valamint az ír klán is képviseltette magát Maggie, Siobhan és Liam személyében. Láttam még elsuhanni néhány nomádot, de nem ismertem fel őket, tehát még nem találkoztam velük soha ezelőtt.

A házba belépve nagy sürgés-forgás fogadott bennünket. Esme és Carlisle már visszajöttek, és a Denali-lányok is ott sertepertéltek a közelben. Mindenki roppant elfoglalt volt, de a nagy készületben meg kellett volna látnom azt a személyt, akire már annyira vágytam. Bella kecses alakja azonban nem bontakozott ki a tömeggé összeverődött nomádok és vegetáriánus vámpírok seregletéből, így aggodalmasan léptem oda paprikás hangulatú húgomhoz.

- Mit akarsz Edward? - vetette oda nekem a kérdést foghegyről, és a szoba egyik végéből a másikba táncolt kezében egy nagy csokor virággal.

Az ajtóban álló Jazz felé pillantottam, aki csak megvonta a vállát. Emmett már felosont az emeletre, hogy megpróbálja egy kicsit kiengesztelni leendő feleségét.

"Egy próbát megér!" - üzente gondolatban Jasper, így célozva arra, hogy nem tudja, hogyan fog reagálni kobold testvérem a kérésemre.

Felsóhajtottam.

- Alice, tudom, hogy most nem vagyok a szíved csücske, de nem tudnád nekem megmondani, hol találom Bellát? - nyögtem ki nagy nehezen a kérdésemet.

Megpördült a tengelye körül és obszidián színű íriszével egyenesen a szemembe nézett.

- De, örömmel megmondom neked, hogy hol van Bella - mondta.

Mosoly suhant át az arcomon, hogy mégis segít nekem, aztán a következő pillanatban megfordult velem a világ, és éreztem, hogy nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Alice pusztán egy szót mondott ki, viszont ezt az egy szót olyan nehezen fogtam fel, hogy eltelt pár perc, mire értelmeztem. Összeszorult a gyomrom, és valami ősi és fájdalmas erő uralkodott el rajtam, ahogyan felidéztem magamban az elhangzott rövidke kis szót.

- Elment.