Vérvörös alkonyat - 54. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, amit Ancsának küldenék, és üzenem, hogy gyógyuljon meg! :D
A másik szemszöget azért tettem hozzá, hogy a függővéget tompítsam, de szerintem nem azt a célt értem el vele, amit szerettem volna. Hogy miért? Azt majd meglátjátok! :P
Köszönöm szépen azoknak, akik kitartóan komiznak, és őket továbbra is buzdítanám, hogy írjanak, mert olvasom őket, és tanulok belőlük, csak válaszolni nem tudok rájuk, mert szűkös az időkeret, ami egy héten a rendelkezésemre áll, de már dolgozom az ügyön, hogy ne csak hétvégi, otthoni netező legyek. :D
Remélem, hogy tetszeni fog a feji, én szerettem írni.
Megpróbálok nem két hét múlva jelentkezni legközelebb, de ha valami közbejön, nézzétek el nekem!
Pusz és jó szórakozást!
Szylu

Hogyan éljünk túl egy vámpír leánybúcsút? – avagy útikalauz kezdőknek

„How dare you say that my behavior is unacceptable
So condescending unnecessarily critical
I have the tendency of getting very physical
So watch your step cause if I do you'll need a miracle”

(Maroon 5: Harder To Breathe)

(Bella szemszöge)

- Nem gondoljátok, hogy ez azért már egy kicsit túlzás? – kérdeztem, amikor a függöny mögül kikukucskálva megláttam a ház előtt parkoló fekete limuzint.

Csak mi – Alice, Rose, Em, Jazz, Edward és én -

- Ugyan már, ma este kirúgunk a hámból! – csattant fel mögöttem Rosalie, és megragadva a karomat húzni kezdett az egyik szoba felé, aminek sejtéseim szerint hatalmas fürdője volt.

Ha drámai szeretnék lenni, azt mondanám, hogy még a vér is kifutott az arcomból és remegni kezdtem, de ez sajnos nem igaz. Viszont olyan fancsali képet vágtam, amire a kanapén terpeszkedő Emmett és Jasper is elnevette magát. Szúrós szemekkel meredtem rájuk, aminek következménye annyi volt, hogy csak még jobban kacagtak, és már a hasukat is fogták. A lépcső mellett elhaladva – jobban mondva Rose által cibálva – egy könyörgő pillantást vetettem Edwardra, aki a legközelebb álló fotelben ücsörgött haláli nyugalommal, de csak megvonta a vállát és a következőket mondta:

- Ez csak egy leánybúcsú, Bella – sóhajtotta egy finom mosoly kíséretében. – Nem a kivégzésed.

- És mi is megyünk legényesen bulizni, igaz srácok? – kacsintotta Em, és kajánul elvigyorodott.

A többit már nem tudtam megvárni, mert a következő percben drága nővérem betuszkolt egy ajtón és kis híján szó szerint beestem a fürdőbe, ami még a legmerészebb álmomat is felülmúlta. Most komolyan, kinek kell egy ekkora fürdő és mire?

A kérdéseimre természetesen nem kaptam választ, mert a helyiségben már ott várakozott pöttöm testvérem is, és egyszerre vetették rám magukat Rose-zal. És amit velem műveltek, az felért egy kész emberkínzással.

Beletuszkoltak a székbe, a hajammal babráltak, kaptam sminket is, aminek semmi, de az égvilágon semmi értelmét nem láttam, hiszen pár órán belül úgyis eltűnik rólam, de ne akartam elrontani a kedvüket… még…

Csendben tűrtem, szenvedtem és vártam, hogy végre magukkal is foglalkozzanak, ne csak velem. Közben azon merengtem, hogy milyen jól fogadták a Mactől eltanult képességem részletes ecsetelését. A „jól” szó nem is kifejezés, ugyanis Emmett szó szerint esdekelt, hogy próbáljam ki rajta azt a „mentális bigyót” – az ő szavait idéztem –, amit persze vissza kellett utasítanom. Elég volt egyszer Tanya fejében turkálni, nem hiányzott még nekem Em perverz elméje is. Edward sem undorodott tőlem, vagy ilyesmi, inkább nőttem a szemében, mint ahogyan ő fogalmazott. Arra már nem tért ki, hogy miért is… Rá kell kérdeznem majd…

A néma kínlódásnak akkor lett vége, amikor megláttam, hogy mit akarnak rám adni.

- Na, azt már nem! – pattantam fel, és védekezésül durcásan karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt. – Én azt nem veszem fel!

- Jaj, Bella, ne cirkuszolj! – ripakodott rám Alice és egy ügyes mozdulattal odaugrott hozzám, megragadta a csuklómat, és berántott a Rosalie-val alkotott képzeletbeli kör középpontjába.

Megadtam magam, és mint egy rongybaba vártam. Tíz perc elteltével végre leszálltak rólam, és hátralépve megszemléltek. Komplett idiótának éreztem magamat, de csak fintorogtam, mert féltem, hogy ha kinyitom a számat, valami nagyon, de nagyon ronda csúszik ki rajta.

- Hát, Rose, be kell vallanom, hogy egy kissé féltékeny vagyok! – sóhajtotta színpadiasan Alice.

- Ne is mondd, Alice! – kontrázott Rosalie. – Szerinted megjelenhetünk vele együtt bárhol is?

Csípőre tettem a kezemet és úgy vágtam hozzájuk:

- Roppant viccesek vagytok, de én jelen pillanatban nem értékelem a humorotokat.

- Bella, mi nem viccelünk! – mondta Alice, és pördítve egyet rajtam szembefordított a hatalmas állótükörrel.

A szemeim kikerekedtek, és nem tudtam elhinni, amit láttam. Mármint tudtam, hogy saját magam néz velem farkasszemet, de mégsem én voltam.

A hajamat kontyba fogták, de a tincsek vízesésszerűen hullottak le a vállamra, és néhány rakoncátlan még ki is lógott. A sminkem a szememen és az ajkaimon volt a leghangsúlyosabb. A szemhéjamon füstös hatást értek el, míg a szám lágyan piros volt, amit csak még jobban kihangsúlyozott bőröm hófehér sápadtsága.

A nyakamba egy fekete pántot kötöttek, ami félig eltakarta a harapásnyomot. A vörös fűzőszerű felső alá egy vékony, ujjatlan, fekete csipketopot adtak, ami passzolt a fekete-vörös szoknyához. A szoknya mutatott némi skót beütést, de nem nagyon, így még a hétköznap viselhető fajták közé tartozott a combközépig érő hosszát leszámítva. A szintén fekete harisnya, amit rám tukmáltak, már nem volt ilyen visszafogott. Jó pár helyen ki volt szaggatva, aminek nem örültem. Viszont a térd fölé érő tűsarkú csizma volt az, amitől agyvérzést kaptam.

- Ebben hogyan fogok járni? – kérdeztem, amikor végre megtaláltam a hangomat.

Arról nem is beszélve, hogy nem vágott össze a ma esti terveimmel.

- Egyszerűen és nagyszerűen – válaszolta Rose és egy kacsintást követően már el is tűntek Alice-szel, hogy ők is átöltözzenek.

Még néhány zsibbadt másodpercig figyeltem magamat a tükörben, majd óvatosan kiosontam a folyosóra, és kikandikálva meggyőződtem róla, hogy nincs senki a közelben. Átsuhantam a szobámba, ami nem is volt olyan nagy munka, mint képzeltem, és magamra zártam az ajtómat. Amíg el nem indulunk, én ki nem teszem a lábamat, az biztos. Még csak az hiányozna, hogy meglásson Edward, és végleg kiábránduljon belőlem.

Végigvágódtam az ágyon, azaz a gondolat megvolt, hogy végigvágódom az ágyon, de aztán kapcsoltam: ez tényleg nem tenne jót a hajamnak, és nem óhajtottam még egy órát hóhéraim kezei között tölteni. Így megoldásként csak lehuppantam a közeli fotelbe és unatkoztam.

Körülbelül öt perc sem telhetett el, amikor kopogtattak az ajtómon, de nem is kellett bemutatkoznia az illetőnek ahhoz, hogy tudjam, ki áll a szobám előtt.

- Nagyon szívesen beengednélek, de inkább most nem teszem meg – sóhajtottam nehéz szívvel.

- Bella, ne csináld ezt! – könyörgött Edward, és szinte magam előtt láttam az arcát.

- Jobb, ha ezt a sokkot csak egyszer éled majd át, amikor távozunk, szóval ne is kérj tőlem ilyeneket! – morogtam, mert tisztában voltam vele, hogy szerelmem mindenképpen látni fog, ugyanis ők csak utánunk szándékoztak elindulni.

- Ne butáskodj már! – türelmetlenkedett. – Te mindig gyönyörű vagy, bármi is legyen rajtad! Én…

Edward már nem tudta befejezni a mondatot, mert egy erélyes hang rászólt.

- Bátyus, te most szépen lebattyogsz a többiekhez, mert nem ér leskelődni! – csicseregte Alice és hallottam, hogy kedvesem megadóan felsóhajt és levonul a földszintre.

A kis tornádó berontott a szobába és karon ragadva rángatott maga után. Beletörődve az elkerülhetetlenbe caplattam mögötte és a sort Rosalie zárta. Mindketten észveszejtően néztek ki, de az ő ruhájuk sokkal visszafogottabb volt, mint az enyém. Ezért még kitekerem a nyakukat – fogadkoztam.

Már letettem a lábamat a padlóra, amikor mindhárom fiú felém fordult, az arcukon pedig három különböző érzelem futott át.

Emmett elismerően nézett rajtam végig, és még füttyentett is egyet. Jasper először fájdalmasan tekintett rám, majd Edwardot kezdte el mustrálni, akinek a szemei tágra nyíltak és elakadt a lélegzete.

- Hát, uraim, mi akkor le is lépünk! – közölte Rose és két oldalról mindkét nővérem belém karolt, hogy kituszkoljanak az ajtón. – Szórakozzatok jól, bár szerintem nálunk nem fogtok jobban!

A nyitott bejárati ajtó a következő pillanatban hatalmas robajjal csapódott be, Edward állt előttünk éjfekete szemekkel.

- Nincs az az Isten, hogy én téged ilyen ruhában kiengedjelek a házból! – sziszegte, de a mondat nem nekem szólt, hanem két stylistomnak.

- Mi vele a baj? – kérdezte nagy ártatlanul Alice, és még a boci szemeket is bevetette.

- Hogy mi? – hüledezett szerelmem, és le sem vette a tekintetét rólam. – Szinte nincs is rajta ruha!

- Öcsisajt, ne keverd össze a vágyálmaidat a kész tényekkel! – kotyogott közbe Em, és összepacsizott Jazzel. – Bella nagyon is fel van öltözve. Talán még jobban is, mint azok, akikhez most indulnak!

- Emmett, ha nem akarod a következő pár órát végtagok nélkül tölteni, jobb, ha befogod! – morogta oda neki Edward, majd ismét visszafordult hozzám. – Bella, megtennéd, hogy átöltözöl?

Itt volt a remek alkalom, hogy megszabaduljak ettől az eléggé vámpíros összeállítástól, viszont még mindig nem tudtam lenyelni neki, hogy csak úgy közölte velem, ez pusztán egy buli, nem több. Gonoszan elmosolyodtam, és odahajoltam a füléhez.

- Ez csak egy leánybúcsú, Edward – suttogtam azokat a szavakat, amikkel ő is megdobott ma már egyszer. – Nem a kivégzésem. Emlékszel?

Elhúzódva tőle végigsimítottam ajkaimmal az arcán, és a szája sarkánál megállva felkuncogtam.

- Alice, Rose, azt hiszem, tetszik ez a ruha összeállítás – mondtam, és könnyed csókot lehelve kedvesem ajkaira eltávolodtam tőle.

- Tényleg? – csillant fel mindkét lány szeme egyszerre.

- Halál komoly – kacagtam, és jókedvem rájuk is átragadt, így Edwardot félretolva kislisszoltunk az ajtón.

Beültünk a limuzinba, és egy pillanatra el is feledkeztem róla, mik is a terveim ma estére. A bizonytalansággal együtt a bűntudat is megérkezett, így odafordultam Alice-hez:

- Alice, mit szólnál, ha valahova máshova mennénk el ma este? – tettem fel az ártatlan kérdést, és közben Edward komor arcát fürkésztem.

- Mégis mire gondoltál? – csodálkozott nővérem, de hangján érződött, hogy hajlik a meggyőzésemre.

- Majd meglátjátok! – kacsintottam és az első ülésre mászva elindítottam a kocsit.

A motor dorombolva kelt életre, mi pedig belevetettük magunkat az éjszakába, magunk mögött hagyva egy „cseppet” dühös Edwardot, és két kikerekedett szemű testvérét.

Rájöttem, hogy nem szabotálhatom Rose leánybúcsúját azzal, hogy elraboltatom magam szerelmemmel, ezért kénytelen voltam más úti célt választani. Ezzel pedig azt kockáztatom, hogy nagyon de nagyon pipa lesz visszatéréskor Edward. Majd kiengesztelem valahogyan. És egy szava sem lehet, mert ők sem fognak otthon ülni jófiúk módjára és futballmeccset nézni.

A fékre tapostam, amikor eljutott a tudatomig, hogy tulajdonképpen nem is tudom, mivel fogják megünnepelni Emmett utolsó „agglegényestéjét”.

- Alice, a fiúk hová mennek? – fordultam hátra, és kedvenc tünpírem arca semmi jót nem ígért.

(Emmett szemszöge)

- Nem értem, hogy mégis mit keresünk itt? – nyavalygott ismételten Edward, és unott képpel kőrözött egyik ujjával a pohár peremén.

- Azért, mert ez az utolsó estém agglegényként, és bulizni szeretnék! – vágtam a fejéhez, és kihajoltam az asztal mögül, hogy megszemléljem az éppen elszambázó, lengén öltözött pincérnőt.

- Rose leszedi a legnemesebbnek titulált testrészedet, ha ezt megtudja! – morogta Jasper, és fájdalmasan szemlélte a kijáratot.

- Annyira szánalmasak vagytok! – kiáltottam fel, és dühömben meghúztam az előttem levő söröskorsót.

Oké, meg egy pillanatra el is felejtettem, hogy vámpír vagyok, és az ilyenek nem tesznek jót a szervezetemnek. Az eredmény az lett, hogy amint az undorító folyékony sörnek nevezett valami a torkomba ért, már fordult is meg, és jött is kifelé. Az előttem ülő Edward villámgyorsan elhajolt, így a másik asztalnál ülő tar kopasz fejű egyént sikerült nyakon köpnöm.

Edward és Jasper nem kicsit akartak csak megszakadni a röhögéstől, és akárhogyan próbálták leplezni, nem ment.

A pasas – jól kigyúrt izomagy, aki éppen a pincérnőt fűzte – zabosan fordult hátra, és mogorván nézett rám. Odaintettem neki bocsánatkérően, de ő nem így gondolhatta a dolgokat, mert felkelt és elindult felénk.

- Hogy az ő „szavait” idézzem – macskakörmözött a levegőbe Edward –, szét fogja verni a képed!

- Irtó pipa – kontrázott Jazz.

- Srácok, ti vagytok a testvéri szeretet és együttérzés megtestesülései, de komolyan! – morogtam és odafordultam az immár az asztalunknál szobrozó izomköteghez.

Nem akarok felvágni, vagy ilyenek, de ezt a fazont olyan lazán lefejelem, mint vakbálna a tartályhajót! A szemem sarkából láttam, hogy Edward szája megrándult az elfojtott mosolytól, amiből természetesen arra következtettem, hogy ismét a fejemben turkált.

Hé, Mr. Agykurkász, ha lennél szíves, és kihúznál minket a csávából, azt nagyon megköszönném – üzentem gondolatban, mire csak biccentett. – Nem akarom az esküvőm előtti estét a hűvösön tölteni emberölés kísérletének gyanújával.

- Hé, kicserkész, mi volt ez az előbb? –mordult rám Mr. Nulla IQ és a kezeit ropogtatta.

- Bocs, haver, nézd el neki! – szólt közbe öcsém, és reméltem, hogy tudja, mit csinál. – Ma van a legénybúcsúja, és totál be van rezelve csórikám! Pedig még a sztriptíz táncosok meg sem érkeztek!

- Öreg, nem mondod, hogy megnősülsz? – kerekedett ki a pasas szeme, és tényleg nem tudtam, hogy most mi a helyzet.

Csak bólintásra futotta tőlem, mire a nagydarab fazon megfordult és elordította megát.

- Egy kis figyelmet kérek! – És lássatok csodát, mint a filmekben, rögtön elnémult mindenki a teremben.

A fickó kiszedett a helyemről és átfogva a vállamat a tömeg felé fordított. Nem kicsit érződött rajta a piaszag, és enyhén dülöngélt is. Nem szoktam zavarban lenni a vizslató emberi tekintetek miatt, de most egy kicsit kellemetlenül érzetem magamat. Már egy kiadós verekedésre készültem, helyette ez meg itt ölelget engem.

- Most tudtam meg, hogy… - Itt elakadt és odafordult hozzám. – Mi is a neved, haver?

- Emmett – mondtam, és egyre jobban zavaros lett a kép.

- Szóval, most tudtam meg, hogy Emmett testvérünk holnap igába hajtja a fejét és beáll a papucsok ősi nemzetségébe.

A tömeg egy emberként éljenzett és emelte meg a poharát.

- Úgy illik, hogy agglegény életének utolsó estéje felejthetetlen legyen, és tényleg rádöbbentse őt, hogy egy nő mellett akarja-e leélni az elkövetkezendő éveket vagy inkább lelép az oltár előtt.

Újabb éljenzés, ha lehet, még hangosabb. Hátrafordultam a srácokhoz, akik csak somolyogtak az orruk alatt és tudtam, hogy valamit terveznek. Mégis mi a franctól lett hirtelen ennyire fene jó kedvük, amikor tíz perccel ezelőtt még a halálukon voltak?

- Öreg, ma este a színpadon fellépő banda a te tiszteletedre játszik! – kiáltotta „mentorom”, és az eddig üres pódium felé kaptam a fejem.

Ha lehetséges az állam a padlón koppant, és még érzékeltem, hogy tesóim vállon veregetnek, mielőtt felfogtam volna, hogy a csajokat látom a színpadon.