Vérvörös alkonyat - 53. fejezet

Sziasztok!

Hős szerelmeseinket most egy kicsit magukra hagyjuk, hogy nyugodtan szövögessék az ördögibbnél ördögibb terveiket, mi pedig átvándorlunk egy óceánon, hogy ott nézzünk körül.
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, kicsit fáradt vagyok, és nem túl jó a hangulatom, bocsi. De ez szerintem majd a fejezeten is meg fog látszani. Sötét, nyomott hangulat. Hmmm... nyami! :D
Az "In between" egy Linkin Park szám címe, ami annyit tesz, hogy "Közben" és Mike Shinoda énekli! :P
A Breaking Benjamin számot meg írás közben hallgattam, és felkerül majd a zenelejátszóba is.
Jó szórakozást!
Pusz
Szylu

In between

„Something's getting in the way.
Something's just about to break.
I will try to find my place in the diary of Jane.
So tell me how it should be.”

(Breaking Benjamin: Diary of Jane)

(Mac szemszöge)

A város fényei apró világító szentjánosbogaraknak hatottak az autópályáról, de jól tudtam, hogy merre tartok. Háborogó lelkem egyre csak űzött, és itt reméltem némi megnyugvást. Oly’ sok esztendeje már, hogy elhagytam ezt a helyet és megfogadtam: soha többet nem térek vissza.

Most mégis valami ismeretlen érzés kerített a hatalmába, ahogyan közeledtem.

Azt tartja a mondás, hogy a felejtésért hatalmas árat kell fizetni. De mi a helyzet azon halhatatlan lényekkel, akik képtelenek arra, hogy kitöröljék emlékezetükből a szeretett személy tökéletes vonásait, aranyló tekintetét vagy lágyan leomló gesztenyebarna haját? Ők hogyan csitítják azt a belső hangot, ami arra ösztönzi őket, hogy forduljanak vissza, boruljanak a lány lába elé, és vallják be neki, hogy azzal a legtisztább szerelemmel szeretik őt, amit még soha nem éreztek?

A kezem kissé megremegett a kormányon, és engedtem a fogásán. Nem akartam szegény kocsiban kárt tenni, mert az én hülyeségeimért nem ő volt a hibás. Ő nem tehetett arról, hogy egy totál nagy vadbarom voltam, aki félt bevallani az érzéseit. Nem csak Bellának, de még saját magának is.

Miért kellett hozzá kemény két hónap, hogy rájöjjek, visszavonhatatlanul beleestem egy olyan lányba, aki akkor egy olyan srácot szeretett, aki még csak arra sem méltatta, hogy utána jöjjön, és a kegyeiért esdekeljen?

Jó, most már tudom, hogy Edward is szereti Bellát, és happy end van, meg minden, de mekkora barom az a srác! Talán még nálam is nagyobb!

Ezen gondolatra ösztönösen elmosolyodtam, és egy picit szebbnek láttam a világot. De csak egy kicsit.

Miközben így töprengtem, kibontakozott előttem annak a városnak a körvonala, ahova el kellett jutnom. A vágy, hogy végre átlépjem a város határát, elemi erővel kerített a hatalmába. Ezt az erőt viszont nem lehetett ahhoz a késztetéshez hasonlítani, ami arra ösztökélt, hogy Forks határáig hatoljon el a tudatom, és öt álló napon keresztül egy puma tudatában létezzem, elzárva a külvilágot magamtól.

Őrületnek tartottam, mégis engedtem neki, ahogyan most is. Akkor úgy alakultak a dolgok, hogy megismerhettem Bellát, most viszont még azt sem tudtam, mit keresek itt.

Mi hajtott erre a helyre, vagy pontosabban mi űzött a város felé? Azt tudtam, hogy mi elől menekültem – jobban mondva ki elől –, de mégis mi a francot vártam?

Egy isteni jelet, ami majd vezet, vagy egy, az útszéli bokorból kiugró alakot, aki majd kiáltozik, hogy „Hé, Mac, helyben vagy, öreg harcos!”

Oké, szerintem azzal a lendülettel átharaptam volna a nyakát, mert Macnek hívott. Így csak egy személy hívhatott, és őt egy óceán és egy kontinensnyi föld választotta el tőlem.

Nagyot sóhajtva és kínkeservesen elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat. Más sem hiányzott még, hogy elveszítsem az önuralmamat és olyan dolgot tegyek, amit később biztos, hogy megbánnék.

Nem akartam arra gondolni, hogy milyen lett volna az öröklét Bellával, és arra sem, hogy ő most éppen mit csinál. Eszébe fogok-e jutni a következő évtizedek valamelyikében, vagy annyira elmerül a neki jogosan megadatott boldogságban, hogy csodálatos elméje legmélyebb zugába száműzni majd a nevemmel együtt még az emlékemet is?

Temérdek kérdés, amire már soha nem fogok választ kapni.

A BMW-met a város szélén, egy parkolóban tettem le, mert tudtam, gyorsabban fogok haladni a saját két lábamon. Az éj leple alatt nesztelenül suhantam be a városba és a szűkebb utcák rejtekében jutottam el egészen a főtérig.

Az élet itt nem állt meg, mint máshol. Fiatalok ücsörögtek mindenfelé és vidáman beszélgettek, vagy éppen ittak a késői időpont ellenére is. A tér és környéke megváltozott, amióta nem jártam itt, ezért kénytelen voltam megállni és tájékozódni. Na meg persze eléggé abszurd lett volna, ha csak szimplán végigsuhanok az emberek között. Bár ők nem láttak volna…

Régebben csak négy út vezetett a térről, most viszont vagy egy tucat is keresztülszelte az alvó várost. Ráérősen nézelődtem és valami ismerős jel után kutattam, aminek nyomán elindulhatnék, amikor a már megszokott zajokhoz egy újabb is csatlakozott.

Egy tűsarkú cipő fém sarka koppant a járólapokon és perifériámból láttam, hogy egy húsz év körüli lány tipegett felém. Sötétbarna haját lófarokba fogta össze, egyszerű, világosbarna szeme fényesen csillant meg a lámpák fényében és jól illet sötétbarna bőréhez. Karcsú, magas alakját egy fehér, könnyű ruha takarta, ami combközépig ért. Május lévén fülledt idő volt és ezt jól mutatta a lány kecses nyakának és dekoltázsának bőrén kiütköző néhány izzadtságcsepp is.

Ahogyan egyre közeledett felém orromba kúszott kellemes jázminra és egzotikus gyümölcsökre emlékeztető illata. A torkom égni kezdett és a méreg termelődése automatikusan indult meg a számban.

A lány megállt tőlem egy lépésnyire és barátságosan rám mosolygott. Kénytelen voltam felé fordulni – az udvarias neveltetésem buktatója – és örültem neki, hogy gyenge emberi szemei és a sötétség miatt nem látta fekete íriszemet. Tényleg jobb lett volna vadászni valamelyik közeli erdőben, mielőtt idejöttem – gondoltam, de úgyis tudtam, hogy ennyit még nevetve kibírok. Kicsit kellemetlen ugyan, de nem vészes.

- Szia! – köszönt a lány angolul, erős akcentussal. – Látom, hogy keresel valamit. Segíthetek?

Már szóra nyitottam a számat az útbaigazításért, de pontosan a lány feje felett megláttam azt, amit kerestem.

- Nem, köszönöm. Már megtaláltam – válaszoltam szintén angolul és finoman rámosolyogtam.

Még sötétbarna bőre alatt is látszott – főleg nekem –, hogy elpirult, ahogyan kétszeresére gyorsuló szíve az arcába pumpálta a forró vérét.

Nem azt mondom, hogy nem volt szép lány, de nem keltette fel az érdeklődésemet, és ez így volt rendjén.

- Idevalósi vagy? – kérdezte és felnézett hosszú, fekete pillái alól.

- Itt születtem, de egy éves koromban elköltöztünk – hazudtam szemrebbenés nélkül, mert nem akartam az orrára kötni, mit keresek a városban és ez elköltözős sztori mindig bevált. – Most tanulmányi úton vagyok, és gondoltam, kicsit nosztalgiázom, ha már erre vetett a sors.

- Értem – bólintott. – Hát, akkor, további szép estét!

- Neked is – válaszoltam és megvártam, amíg visszaballagott a baráti társaságához, ahol izgatottam kérdezte tőle a többi lány, hogy sikerült-e „befűznie” engem.

Csalódottan csak annyit válaszolt, hogy valami hülye szöveggel lekoptattam és terelte a témát. Elmosolyodtam és megcsóváltam a fejemet. Még mindig jobban járt, hogy „lepattintottam”, mintha a mai vacsoraként végezte volna.

Nagy léptekkel átszeltem a teret, és eltűntem abban az utcában, ami reményeim és számításaim szerint az úti célom felé vezetett.

Egyre távolodva a főtértől csendesedett a zsivaj is és egy jó kilométer megtétele után már csak háttérzajnak hatott. Az ismeretlen utcából kiérve aztán megtorpantam, ahogyan arcon csapott a felismerés: jó felé jöttem.

Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan megtettem az utolsó métereket is és megálltam. Felnéztem a hatalmas, ódon épületre, amin jól látszott az elmúlt évtizedek vasfoga. Nem időztem sokat az épület szemrevételezésével, mert csak fájdalmas emlékek jutottak volna az eszembe. Fellépdeltem a lépcsőkön és tenyeremet óvatosan a faajtó rézkilincsére helyeztem. Finoman nyomtam le, és azt vártam, hogy a zár majd kattanva adja a tudtomra: illetéktelen személyeknek tilos a belépés.

Nem ez történt. Az ajtó nyelve engedett és nyikorogva nyílt ki. A résen kiáramló levegő az arcomba vágott és halállal vegyített vér szaga ült meg benne.

Ez az a hely, ahol minden elkezdődött – gondoltam, és nagyot sóhajtva tártam fel annyira az ajtót, hogy beférjek rajta.

Beléptem a küszöbön, egyenesen a sötétségbe, ami készségesen fogadott magába, és becsuktam az ajtót magam mögött.

Éles látásomnak köszönhetően tudtam, mi hol helyezkedik el a helyiségben, de itt már csukott szemmel is eltaláltam volna. Leültem a földre, hátamat a fának vetettem és vártam.

Vártam, hogy az a hang, ami idáig elvezetett ismét megszólaljon és útba igazítson, vagy csak azt mondja, hogy megőrültem. Helyette viszont egy másik hang hasított bele az éjszaka csendjébe.