Jelentem, újra itt vagyok, kicsit még náthásan, de ez nem volt akadály abban, hogy írjak! :D A terjedelem még mindig nem a régi, de majd visszarázódom a világomba, rendet teszek, és akkor már fogok tudni tetemes mennyiséget írni.
Nincs hozzáfűznivalóm, a kövi feji remélhetőleg már nem lesz ennyire statikus. Hmmm, leánybúcsú... Nyami! XD
Pusz
Szylu
Tuti, hogy egyszer kitekerem a nyakát annak az idiótának!
"Ma éjjel a városban
Nem égnek a fények
Sötét a völgykatlan
Én kereslek téged
A fájdalom sebei
Begyógyulnak az arcomon
Rám meredő tekintetekből
Kiolvasom
Saját bánatom..."
(Ákos/Bonanza Banzai: Éjjel a városban)
(Bella szemszöge)
- Gyerünk, Mac, ne csináld ezt velem! – morogtam, miközben fel és le masíroztam a szobában. – Hallod, ez egyáltalán nem vicces!
Nézőközönségem minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel figyelte és a feszültség szinte tapintható volt a helyiségben. A Denali-klán tagjainak arca is nyugtalanságot tükrözött, ez a nyugtalanság azonban eltörpült saját családom érzései mellett. Rose és Emmett hol rám, hogy egymásra tekintett és szerintem csendben azt találgathatták, mikor dilizem be teljesen. Carlisle a fotelben ülő Esme mellett állt, és egyik kezét a felesége vállán pihentette. Esme aggódó arany tekintete velem együtt mozgott és tudtam, hogy őszintén sajnál.
Alice Jasper ölébe bújt és ketten kuporogtak a másik fotelben. Pöttöm nővérem szörnyen érezte magát azok után, hogy ilyen híreket volt kénytelen megosztani velem. Önmagát okolta, amiért nem tartotta szemmel Macariót és ezzel ilyen helyzetbe hozott mindannyiunkat.
Arra a személyre, akit a legeslegjobban szerettem egyszerűen nem tudtam ránézni. Nem akartam látni fájdalmas s meggyötört arcát, képtelen voltam elviselni a szemében megcsillanó megértést, ami megbocsájtással párosult. Agyam minden apró sejtje tudta, hogy a viselkedésemmel csak fájdalmat és bánatot okozok neki, mégsem voltam képes egy pillanatig is józanul gondolkodni.
A rettegés jeges kézként markolta meg nem dobogó szívemet és egyre csak szorongatta.
A páni félelem pedig csak még jobban beásta magát minden porcikámba, ahogy a telefon kicsöngött…
… egyszer… kétszer… háromszor… négyszer…
A vonal túlsó végéről halk kattanás hallatszott és én meg sem vártam, hogy beleszóljon, máris letámadtam.
- Mégis mi a francot képzelsz magadról, ha? – kiabáltam és a hangom élesen csattant. – Hol a fenében vagy és mi a ménkűt csinálsz ott?
Halk kuncogás volt a válasz, és ezzel végleg betelt az a bizonyos pohár.
- Ne vihogj, te idióta, mert odamegyek és esküszöm, hogy úgy seggbe rúglak, hogy az még a nem létező unokáidnak is fájni fog! – visítottam.
Emmett és Jasper összenéztek, majd mindegyikőjükből kitört a röhögés. Feléjük néztem és nem tudom, hogy mit láthattak meg az arcomon, de az övékére szó szerint odafagyott a vigyor.
- Szia, Bella! Hallom, hiányoztam! – nevetett bele a telefonba Mac. – Amúgy kis híján a frászt hoztad rám, ugye tudod?
- Rád, te egoista… - haraptam el a mondatot, mert egy hölgy nem káromkodik, még ha piszkosul dühös is. – Szerinted én mit éltem át, amikor percekkel ezelőtt belépve az ajtón Alice halálra vált arccal mutatta meg nekem a látomását rólad?
- Huh! – Remek, ennyi reakcióra is számítottam tőle, de komolyan! – Mit is látott pontosan?
Sziszegve fújtam ki a levegőt, így próbáltam lehiggadni.
- Azt, hogy egy totál sötét helyiségbe ülsz a földön és mintha várnál valamire vagy valakire – motyogtam, mert az emlék felidézése is nehezemre esett. – Semmi konkrétat és semmi többet.
A telefon másik végén csend támadt. A percek kínos lassúsággal teltek el, mire végre, megszólalt.
- Spanyolországban vagyok – felelte nemes egyszerűséggel és nem csak nekem esett le az állam.
- Mégis mit keresel te ott? – hüledeztem.
- Hát, tudod, délelőtt hasznosítottam a majdnem Denaliban felejtett napszemüvegemet és a parton süttettem a hasamat, miközben koktélt kortyolgattam és bikinis csajokat bámultam…
- Mázlista – morogta Em és jutalmul egy olyan tockost kapott Rose-tól, ami még nekem is fájt.
- … este meg bejöttem Madridba és most nosztalgiázom – folytatta. – Itt vagyok a régi házunkban, ami eléggé…
- … hátborzongató – fejeztem be a mondatot helyette.
- Meg lehet szokni. – Nem kellett látnom, hogy tudjam, még vállat is vont. Ő annyira könnyen vette az ilyen dolgokat és az egész életet is. – De veled mi újság? – terelte el a témát.
Nem is ő lenne Mr. Titokzatosság, aki csak annyi információt oszt meg, amennyit feltétlenül szükséges. De most nem volt kedvem mindezt az orra alá dörgölni és ezzel egy veszekedést elindítani, ezért válaszoltam a kérdésére.
- Minden rendben van – motyogtam, majd kelletlenül hozzátettem. – Holnap este megyek Rose leánybúcsújára.
- Klassz – konstatálta Mac. – Lesznek izmos, félmeztelen Chippendale-fiúk is?
Edward mélyről jövően felmordult és felé kaptam a fejemet. Írisze sötét lett, kezei ökölbe szorultak, és engem fürkészett. Odasuhantam hozzá és tenyeremet az arcára simítottam, amitől görcsös izmai ellazultak.
- Ezt egy igennek veszem – kuncogott Macario és elképzeltem az arcát is hozzá. – Hallom, a barátod is ott van a szobában.
- Mindenki itt van velem, úgyhogy viselkedj! – ripakodtam rá, mire Edward arcán halvány mosoly futott végig.
- Húúú, akkor nem is zavarok tovább – mondta. – Még úgyis felfedezőútra kell indulnom és tíz perccel ezelőtt találkoztam egy csinos lánnyal, aki fel akart szedni. Lehet, hogy visszamegyek hozzá… - harapta el a mondatot.
- Csak ne szívd ki a vérét! – cukkoltam nevetve.
- Nagyon vicces vagy – ironizált.
- Látod, ezért buknak rám a srácok – mondtam és erre Edward megforgatta a szemeit. – Haláli humorom van.
- Vigyázz magadra, Bells – búcsúzott tőlem Mac és éreztem, hogy habozik: valamit még mondani akart, de aztán meggondolta magát, és csak ennyit tett hozzá: - Hiányzol.
- Te is nekem – sóhajtottam, de nem csak a búcsú miatt, hanem a titkolózása miatt is. – Megpróbálok, de nem ígérhetek semmit. Majd beszélünk.
- Szia – motyogta és utána már csak a vonal búgását hallottam.
Összecsuktam a telefont és a zsebembe csúsztattam. Eléggé frusztrált, hogy tizenkét szempár meredt rám, ezért gyorsan kijelentettem.
- Oké, jól vagyok – sóhajtottam. – Nem kell a mentális állapotom miatt aggódni, mindenki mehet a dolgára.
Carlisle, Esme, Carmen és Eleazar rögtön eltűntek valamilyen mondvacsinált ürügy miatt, majd Kate, Irina és Tanya is leléptek egy közös „pasi vadászatra”, de Tanya előtte még cinkosan rám kacsintott. Edward magával húzott a megüresedett fotel felé, és miután leült, lerántott az ölébe.
Alice elragadtatott pillantását nem lehetett nem észrevenni, de még feltűnőbb volt Em vigyora. Szerelmem teste megfeszült és halk morgás csúszott ki az ajkai között, amit Emmettnek címzett.
- Mondd, Em, ne kímélj! – intettem felé, és fejemet Edward vállára hajtottam, aki lágy csókot nyomott a homlokomra.
- Hogy mekkora arc ez a Macario gyerek! – húzogatta a szemöldökét bátyám. – Elugrik csak azért Spanyolországba, hogy csajozzon. Van benne spiritusz, az egyszer biztos!
Rose nagyon, de nagyon rondán nézett vőlegényére, aki nem vett tudomást erről. Én persze tudtam, hogy csak a laza vámpírt akarta adni Mac azzal a sok sületlenséggel, de az eredeti célja a régi házuk felkutatása volt. Azt viszont nem értettem, hogy mi vitte rá erre…
- Bella? – érintette meg leheletfinoman az arcomat kedvesem, mire felengedtem.
- Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mit keres ott – motyogtam, és ahogyan a szavak elhagyták a számat még inkább nyomatékosodott bennem ez a tény és ez dühített.
- Akkor nem is a bikinis csajok miatt ment oda? – görbült le Em szája sarka, de most nem foglalkoztam ezzel.
- Mac olyan ember…
- Vámpír – vágott közbe Alice.
- … aki soha nem csinál semmit csak úgy – merengtem el, és már nem is figyeltem rá, hogy ki hallja eszmefuttatásomat és ki nem. – Miért megy vissza abba a házba, ahogy csak szörnyű emlékképeket, halált és régi szerelmek hamvát találja? Mit keres? Miért kínozza magát?
Edward hirtelen fordította maga felé a fejemet és gyorsan kellett fókuszálnom, ha látni akartam az arcát.
- Azt mondtad, régi szerelmek? Ezt mégis hogyan értetted? – vonta fel a szemöldökét.
- Pontosabban csak egy szerelem, de nem is tudom, hogy Mac mit is érzett tulajdonképpen Adriana iránt – tűnődtem és visszagondoltam a beszélgetésünk ezen zavaros részére. Meg az is eszembe jutott, hogy rá kell vennem Edwardot, mutassa meg a Mac által említett emlékeket.
- Hmmm, olaszos hangzású neve van neki – filozofált Jazz.
Csak bólintottam, mert túlságosan lefoglaltak a gondolataim ahhoz, hogy válaszoljak. Azt tudtam, hogy Adriana volt Aro eszköze arra, hogy a Volturinál tartsa Macet, de vajon a lány hogyan érzett iránta?
- Na, akkor egyszerű a szitu – pattant fel Emmett és kénytelen voltam rá összpontosítani. – Szerelmes Rómeónknak összetörték a szívét, persze csak képletesen, ezért lelép. Pár évtized elteltével rájön, hogy mégis az olasz bige kell neki, így visszamegy. Megkeresi a lányt, aki feltételezésem szerint vámpír, puszi, puszi és mindenki boldog. Totál egyértelmű.
Fájdalmasan elmosolyodtam, és gyengéd csókot leheltem Edward ajkaira, majd felkeltem az öléből és az ablakhoz sétáltam. Odakint havazott, de szerencsére benti esküvőt tervezett Rosalie, így ez nem volt akadály. Meg vámpírok vagyunk, nekünk meg sem árt egy kis hideg.
Visszafordultam feléjük, és a várakozó Emre néztem.
- Em, szerintem mindannyian ennek örülnénk a legjobban, de ez sajnos nem így van – utaltam rá finoman a dologra.
- Akkor fel kell hívni és elmondani, hogy ezt kell csinálnia – heveskedett tovább mackó bátyám, mire felsóhajtottam és nagy nehezen kinyögtem.
- Adriana halott – suttogtam, és a helyiségben lévők szeme tágra nyílt.
- Mi van? – nyökögte ki Em. – Nem lehet halott, hiszen vámpír, és…
- A Volturi szerette volna ott tartani Macet és azt hitték, hogy Adriana kiiktatásával ez megoldható – magyaráztam. – De sajnos tévedtek. Egy kivételes képességű vámpír helyett kettőt vesztettek el.
- Mi tud ez a Macario kölyök, hogy ennyire kapkodnak utána? – morgott magában Jazz, de egy kicsit kihallatszott.
- Hát, elmagyarázni nehezen tudnám, így inkább forduljatok Eleazarhoz, ő pontosabb válasszal szolgálhat – hárítottam.
- Elmagyarázni nem tudod, de megmutatni igen – szólalt meg a beszélgetés alatt most először Edward, mire felé kaptam a fejemet. – Amit Tanyával csináltál az az volt. Te is tudod a képességét.
- Igen, de nem fogom használni – ráztam meg a fejemet.
- Miért? – csodálkozott Rose.
Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam.
- Mert nem akarok gyilkossá válni.
