Sziasztok!
Mondanám azt, hogy volt egy kis időm írni és most hozom a fejezetet, de az az igazság, hogy ez előre így volt tervezve egy bizonyos személy miatt. :D Szerintem sokan tudjátok, hogy drága jó bétám, lelki támaszom, barátnőm és lánykám, Pupi, ma ünnepli a születésnapját - az szakmai titok, hogy hányadikat! ;) -, így valami különlegesre gondoltam ajándékként. És arra is rájöttem, hogy egy meglepetés kevés ahhoz, hogy megköszönjek Neki annyi mindent, így egész hétvégén Őt fogjuk ünnepelni itt a blogon! :)
És hogy ez tulajdonképpen mit is jelent?
Röviden és tömören: három nap, három fejezet, három különböző történetből! És mindhárom az Ő ajándéka, neki lett írva. :)
Tehát, Pupim, még egyszer boldog szülinapot és jöjjön az első ajándékod, ami egy BtD-fejezet!
Remélem, hogy nincs benne sok hiba, mert hát... :P
Nem is szaporítom tovább a szót, íme pár hét várakozás után belecsapunk a lecsóba! ;) És ez még csak a kezdet! :D
Puszmancs
Szylu
Tudnom kell
„Az a fegyver
A homlokomra csókol
Ha már elegen lett a jóból
Ha a véráldozat sem volt elég
A világ elől nincs menedék
És ez a pillanat
Ellök vagy elfogad?
Kívánjam vagy elfogadjam
Olcsó halálomat?”
(Ákos: Ne fájjon többé)
Férfiasan be kell vallanom: piszkosul nagy volt a késztetés, hogy becsukott szemeim elé szorítsam a kezeimet, mint egy ötéves kisgyerek, aki azt hiszi, hogy így majd megszabadulhat az elméjében lejátszódó jelenetektől, amik ronda szörnyekről szóltak. Csakhogy két bökkenő is felmerült. Az egyik az volt, hogy nem voltam ötéves, így gyerekes lett volna a viselkedésem. A másik pedig, hogy ezek a jelenetek nem az elmémet uralták, hanem a való életben történtek, és nem szörnyek estek egymásnak, hanem két vámpírnő.
Azaz nem is estek egymásnak, mert ez nem jó szó arra, ami történt. Mindketten egy helyben álltak, és míg Lena mereven fürkészte Bellát – egész testtartása feszültségről árulkodott –, addig ő kényelmesen körülnézett a teremben, és odaintett nekem. Nem, nem nekem integetett, hanem a családjának, de ez abban a pillanatban részletkérdésnek számított.
A legszívesebben ráordítottam volna, hogy mégis mit művel, figyeljen már oda Lenára, amikor fejét visszafordította a fekete hajú vámpírnő felé és unott, de jól hallható hangon megszólalt.
- Csak az idődet vesztegeted arra, hogy megpróbálod bevetni ellenem a képességedet. – Ha még komolytalanabb lett volna, már a körmét kellett volna piszkálnia. – Nem tudom, hol voltál tegnap a vendégek érkezésekor, és nem is vagyok rá kíváncsi, de amint látom, nem hallottál róla, így nekem kell felvilágosítanom a tényekről. Ha seggbe akarsz rúgni, akkor azt fizikálisan kell megtenned, mert a pajzsom nem engedi át a kis hókuszpókuszodat!
Lena szemei tágra nyíltak, és kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy mit tudott meg. És még pár másodperc, hogy be is fejezze a Bella elleni mentális támadást, aminek semmi értelme nem volt, tekintve, hogy Bellának…
- Basszus, a pajzsa! – csaptam a fejemre, mire egy kis körben mindenki felénk fordult és csodálkozva néztek rám.
Emmett és Jasper felkuncogtak, és legnagyobb döbbenetemre Jazz felemelte a karját, hogy megnézze rajta az időt.
- Három perc egy másodperc – jelentette ki, majd szemöldök ráncolva kapart elő egy százdollárost a nadrágja zsebéből és az eszeveszettül vigyorgó Em kezébe nyomta. – Majdnem megvoltál.
- Hát, kisapám, az a „majdnem” messze volt! – ropogtatta meg a bankjegyet, és még egy szolid puszit is nyomott Washington bácsi arcmására. – Pontosabban két másodpercnyire!
- Honnan tudtad? – kérdezte még mindig zabosan Jasper.
- Egy egyszerű matematikai számítás – magyarázta Emmett és még mindig úgy nézte azt a nyomorult bankót, mintha az lenne a legszebb dolog a világon. – Edward reakcióideje bámulatos, de hozzá kell adni egy Bella nevezetű tényezőt és máris növekszik a normál keretek között kapott eredmény!
Én most ocsúdtam fel annyira, hogy felfogjam, miről is szólt ez a kis közjáték.
- Nem tudom elhinni, hogy képesek voltatok arra fogadni…
- Mikor esik le neked a tantusz, hogy Bellát csak fizikálisan lehet megverni ezen a versenyen? – fejezte be Emmett a cseppet sem finom verzióval.
- Hé! – hördült fel Jasper és sértetten karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.
- Oh, bocsi, Yoda mester! – incselkedett Em.
Casey, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, váratlanul megszólalt, és mint mindig, most is „remekelt”.
- Emmett, tudtad, hogy az Amerikában forgalomban lévő százdollárosok kilencvenöt százaléka nyomokban kokaint tartalmaz, ami a papír rostjai között telepszik meg?
Em megmerevedett és kitágult szemekkel meredt a flegma testtartást felvevő Caseyre. Jazz majd megpukkadt az elfojtott röhögéstől és még Rose arcán is mosoly suhant át. Carlisle és Esme annyira a küzdőtérre koncentrált, hogy nem is vették észre a mi kis közjátékunkat.
- Edward, mégis hol a francban szedted te össze ezt a csodabogarat? – találta meg végre Emmett a hangját, de somolyogva vettem észre, hogy a százas már eltűnt hatalmas öklében.
Jah, igen. Emmett és Jasper csak annyit tudtak, hogy átváltoztattam Caseyt, a részletekre nem tértünk ki. És most sem volt itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt a témát, mert a tömeg, ami eddig felbuzdulva harsogott körülöttünk, most hirtelen és vérfagyasztóan egyszerre elhallgatott.
Mindannyian a párbajtérre függesztettük tekintetünket, és még éppen időben ahhoz, hogy elkapjuk a pillanatot, ahogyan Lena elveszítve az önuralmát ráront Bellára. Mint minden Volturi testőr, Lena is megkapta a fizikai kiképzést, így normális körülmények között tudott volna uralkodni magán. Nem is volt olyan rossz harcos, hogy félnie kelljen egy esetleges összecsapástól, most viszont döbbenten és megszégyenülten fetrengett a porban és vérvörös szemeivel egyenesen a felette ácsorgó Bellára meredt.
Az egész annyira gyorsan történt, hogy nekem is beletelt pár másodpercembe, mire az agyam érzékelte képek feldolgozásra kerültek, és összeállt a jelenet.
Lena eszét vesztve rohant Bella felé, hogy „kikaparja a szemét” – Lenát idéztem –, de azzal nem számolt, hogy Bella két báty és két nővér között töltötte az elmúlt tíz évet, és közülük az egyik képzett harcos volt, így valami rá is átragadt.
Könnyedén lépett félre a felé tartó fekete hajú vámpír elől, és kecsesen megragadva Lena egyik kinyújtott kezét, valamint kihasználva a lendületét áthajította maga felett. Lena olyan erővel ért földet – természetesen hanyatt vágódva –, hogy attól egy embernek biztos minden csontja eltörött volna… Minimum három, ha nem négy helyen is.
És hogy még jobban a porig alázza a lányt, Bella egyik lába Lena nyakán pihent, míg a karját még mindig kifeszítve tartotta. Lehajolt hozzá, és halkan, de jól hallhatóan megkérdezte tőle:
- Megpróbálod még egyszer, vagy hagyjuk ennyiben a dolgot? – és ajkán ott virított egy hamisítatlan, imádnivaló mosoly.
Lena izmai elernyedtek, így adva meg magát és ezzel együtt feladva a küzdelmet is. A vámpírtömeg felzúgott mellettem és üdvrivalgásban tört ki. A körülöttem kavargó gondolatok elárulták, hogy sokkal hosszabb megmérettetésre számítottak, de így is elégedettek voltak, mert Bella megoldása roppant látványos volt. És mindenkinek tetszett pimasz viselkedése. Persze a férfiak nem csak a viselkedését vizslatták árgus szemekkel, de rájöttem, hogy ha minden egyes vámpírra, aki megcsodálja Bellát, féltékeny lennék, az napi huszonnégy órás – ha nem több! – elfoglaltságot jelentene számomra. Így viszont csak megcsóváltam a fejemet és felsóhajtottam, amikor a zöldhasú ismét gazdát cserélt az orrom előtt.
- Azt hittem, hogy eljátszadozik majd vele – morogta Emmett és nagy nehezen kiengedte a kezéből a százdollárost.
- Nem, mára a könnyű, de elegáns megoldást választotta – vigyorgott Jazz, és most ő mustrálta olyan szemekkel azt a nyamvadt papírdarabot, mint aki most lát először ennyi pénzt egy összegben.
- Hé, ha te is nyomsz rá egy jó nagy cuppanós csókot, akkor nem csak drogos leszel, hanem még vérfertőző is – csilingelte Alice, mire a férjétől kapott egy nagyon ronda pillantást, Casey ellenben pacsizott vele egyet.
- Elviselhetetlenek ketten együtt – mormoltuk hárman egyszerre.
- Lehet, hogy be kéne társulnom hozzájuk? – vetette fel az ötletet Rosalie, és elismerő pillantásban részesítette a két kuncogó lányt.
Én csak megforgattam a szemeimet és ösztönösen Bellát kerestem, aki Aro, Marcus és Caius előtt állt, és feléjük biccentett. A trió fogadta az üdvözlést, majd Aro egy könnyed kézmozdulattal engedélyezte Bellának, hogy elhagyja a pályát. Közben Felix volt az, aki felkaparta a földről a még mindig kábult Lenát és kivezette a küzdőtérről.
Bella egyenesen felfelé igyekezett a padsorok között és aprókat bólintott a neki gratulálóknak. Annyira egyszerűen viselte ezt az egészet, hogy ő volt a figyelem középpontjában, de én felfedezni véltem a feszültség és a zavar jeleit az arcán. Ahogyan finoman beharapta az alsó ajkát, ahogyan két kis hajszálvékony ránc jelent meg a szemöldöke között… Mind-mind a frusztráció jelei. Ahogyan egyre közelebb ért családjához, úgy engedett fel, és már egy elbűvölő mosolyt is megengedett magának, amikor lehuppant az Esme mellett neki fenntartott helyre.
- Szép volt – súgta oda neki Esme, és lágyan megcirógatta Bella arcát.
- Hát, hugica, azt hittem, hogy bulisabb lesz az első meneted – kacsingatott Emmett, és egy olyan gondolat ütött szöget a fejében, amitől az én tüdőmben bennrekedt a levegő. – De tudom, hogy a nagy dolgokat az Edwarddal való bunyóra tartogatod!
Bella egy milliszekundumra megdermedt, és a szeme sarkából rám pillantott – ezt onnan tudtam, mert éppen őt fürkésztem –, majd rendezte az arcvonásait és ördögi vigyort – jobban illett rá a vicsor elnevezés – dobva Em felé visszavágott.
- Nem, a nagy dolgokat akkorra tartogatom, amikor mindenki szeme láttára szétrúgom a seggedet odalent! – és fejével a porond felé bökött, ahol már felállt a következő páros.
Ez megtette a hatását, és mindenkiből egyszerre dőlt ki a nevetés, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat: mi van, ha tényleg összesorsolnak bennünket Bellával? Vajon képes lennék fizikai erőszakot alkalmazni, hogy legyőzzem őt? A válasz számomra egyértelmű volt és egy oldalpillantást vetve Bellára rájöttem, hogy már ő is döntött. De hogy hogyan? Azt nem tudtam volna megmondani…
