Before the Dawn - 9. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Meghoztam a feji első részét, aminek a vége miatt természetesen teljes mértékben vállalom a felelősséget, de mentségemre szolgáljon, hogy terveim szerint holnap jön a második felvonás. ;)
És az is szép jövőt ígér, hogy holnaptól kezdve egészen 27-ig otthon leszek, ahol nyugalom, béke és csend vesz majd körül, tehát egy hosszabb lélegzetvételű fejezetre számíthattok azon a hétvégén! Viszont az utána való hét sajnos ki fog maradni, mert ZH-hetem lesz... De erről majd úgyis tájékoztatlak Benneteket, ha eljön az ideje! ;)
Most nem riogatlak Titeket, csak hagyjatok életben!
Pusz
Szylu

Élj a mában

„A gyönyörű őrület
Örökre elveszett
De tudom hogy elveszteni
Is megérte”

(Ákos: Kezem a fegyveren)

Már vagy három órája voltunk bezárva a szobámba kettesben Bellával, de a Casey által várt beszélgetés elmaradt. Bella az ablakpárkányon ült és kifelé bámult az üvegen keresztül a még alvó városra, miközben ujjaival szórakozottan babrálta a térdén lévő szakadást a farmerján. Én a szoba túlsó végében ültem a fal mellett a földön és próbáltam nem kecses alakját mustrálni. Tekintetem azonban mindig visszatért ívelt nyakára, formás lábaira és szemet gyönyörködtető arcára. Nem szóltunk egymáshoz, csak olyankor hangzott el egy-egy mondat – de az is az ő szájából –, amikor rajta felejtettem a tekintetemet. Mint például most is.

- Megint bámulsz! – mondta nagyot sóhajtva.

- Bocs – morogtam az orrom alatt és a padlót fixíroztam, egészen addig, amíg egy reccsenő hangra nem lettem figyelmes.

Automatikusan kaptam fel a fejemet, és néztem ismét Bellára, aki dühösen szusszantott egyet és ernyedten dőlt hátra. Most pillantottam meg, hogy a farmerján lévő szakadás még nagyobb lett és most már az egész térde kilátszott.

- Idegesnek tűnsz – jegyeztem meg mintegy mellékesen és figyelmemmel az ablakkeretet tüntettem ki.

- Két óra múlva kezdődik a verseny – mormogta és karba fonta a kezeit. – Szerintem nagyon is normális, sőt mi több, emberi reakció az, ha ideges vagyok.

Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Emberi reakciónak titulálta az idegességét, tehát még mélyen valahol emberként tekint magára.

- Azt hittem, hogy miattam van.

Erre a kijelentésemre felém kapta a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét.

- Arra gondoltam, hogy talán frusztrálva érzed magadat, amiért összezárva kell lenned velem – magyaráztam tovább, és még az is sikerült, hogy lezserül megvonjam a vállamat.

- Ez miért lenne számomra frusztráló? – nézett továbbra is értetlenül.

- Hát, azok után, ami pár órával ezelőtt történt a sikátorban… – haraptam el a mondatot és felvillantottam egy apró kis mosolyt.

Bella egy pillanatra láthatóan meghökkent, aztán egy apró kuncogás csúszott ki a száján, ami végül hangos nevetésbe torkollott. Kellett vagy fél perc, mire visszanyerte „lélekjelenlétét” és meg tudott szólalni.

- Kérlek, ne légy nevetséges! – mondta, amivel földig alázott.

Nyeltem egyet, hogy eltűntessem a keserű ízt a számból, és már éppen valami frappáns visszavágáson törtem a fejemet, amikor fény csillant a Bella háta mögötti ablakban. Felkelt a Nap, ami nem lett volna annyira nagy baj, ha nem egy vámpír csücsül a párkányon és a lassan ébredő embereknek nem szúrna szemet egy csillogó valaki az egyik ódon épület tornyában.

A narancssárga fénysugár lustán futott végig először Bella lábain, majd a hasán és a karjain, míg végül elérte az arcát is, amit káprázatos ragyogásba burkolt.

Nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Az agyam abban a pillanatban ért utol, amikor megragadtam Bella karját, és egy határozott mozdulattal lerántottam őt a beugróból. A mozdulatsor olyan hevesre sikeredett, hogy teste az enyémhez simult, és azzal a lendülettel már le is vett a lábamról. Szó szerint.

- Aucs! – mérgelődött és dühösen fújta ki arcából a kósza tincseket. – Te teljesen meg vagy húzatva?

Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, felült rajtam és apró ökleivel ütlegelni kezdte a mellkasomat. Egyáltalán nem fájt, de tudtam, hogy ez csak a megszokás. Ha tudna, bánthatna.

- Még hogy én vagyok meghúzatva? – néztem rá szigorúan, és elkapva a csuklóit megfordítottam a testhelyzetünket. – Nem én gondoltam úgy, hogy premier plánból csillogtatom meg a bájaimat fél Volterrának!

Láttam, hogy Bella száján egy apró „Oh” csúszott ki, aztán beleharapott az alsó ajkába és elfordította a fejét. Meredten bámultam őt, és még a dühöm is azon nyomban elszállt, ahogyan megláttam a bűntudattól eltorzuló arcát.

Kezdtem rájönni, hogy nem is olyan nehéz olvasni arcvonásaiból, ha tudom, hogy mit kell keresnem. És ha elég közel vagyok hozzá, és ha tudom, hogy emberként hogyan reagált volna és ha… és ha… Annyi feltételes mód volt ebben az egy mondatban, hogy a tudatra összeszorult rég nem dobogó szívem. Soha nem leszek elég közel hozzá, soha nem fog már emberként reagálni. Amint vége a versenynek elmegy és nem hagy maga után mást, csak a fájdalmas ürességet, és a tudatot, hogy soha nem voltam neki elég jó. Nem voltam méltó arra, hogy szeressen.

- Néha még elfelejtem – szólalt meg halkan és kitartóan fürkészte a sarok egyik pontját.

Zavarodottan ráztam egyet a fejemen, és most rajtam volt az értetlenkedésben a sor.

- Mit? – kérdeztem, és meglepetten vettem észre, hogy a hangom alig több, mint halk suttogás.

- Azt, hogy most már nem vagyok ember. – Lassan fordította felém a fejét és szemében valamiféle fájdalom csillant meg. – Hogy bár egy örökkévalóságot kaptam, de ezért le kellett mondanom bizonyos dolgokról. Mint például az emberi barátaimról, nagyrészt a szüleimről, a napfényről és rólad.

Before the Dawn - 8. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Én nem vagyok vele annyira sem elégedett, mint amennyire szoktam - általában nem szoktam az lenni, de azért ki merem engedni a kacsóim közül - és félve teszem fel, mert nem érzem az igazinak. De Ti majd megmondjátok!
Kivételesen két szemszög, két különböző egyéniségtől... ;)
Pusz
Szylu

„Keresd meg a lányt”

„Beszélj hozzám

Mondd újra el

Hogy a világ botrány

De holnap mégis élni kell”

(Ákos: Adj hitet)

(Edward szemszöge)

Casey befejezte a „mesélést” és elégedetten megvillantott felém egy ezer wattos mosolyt, mint aki jól végezte dolgát, és most várja a jutalmat. Én viszont csak magam elé meredtem mozdulatlanul, és Bella utolsó mondata visszhangzott a fejemben újra, és újra, mintha a szalag megakadt volna.

„Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért!” – mondta. – „Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért!”

Ennyi hát a nagy rejtély.

- Min gondolkozol? – ült fel egy könnyed mozdulattal az ágyon Casey és kénytelen voltam ránézni.

- Csak azon, hogy végre megértettem – sóhajtottam fájdalmasan.

- Oh, és mit is? – tudakolta kíváncsian.

- Azt, hogy Bella egy másik vámpír miatt lett azzá, amitől én próbáltam megóvni – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen elviselnem Casey sajnáló tekintetét.

Azt hittem, hogy az évek alatt eléggé kiismertem már őt ahhoz, hogy tudjam, hogyan fog reagálni, de mint mindig, most is meg tudott lepni. Lesajnáló tekintet helyett valami mást kaptam, amit nem tettem egykönnyen zsebre.

Olyan gyorsan és fürgén pattant fel mellőlem és olyan szélsebesen termett a polcom mellett, hogy szinte nem is tudtam szemmel követni. A következő pillanatban aztán fejen talált valami kemény, amit egy másik, majd egy újabb követett.

Behúztam a nyakamat, így sikerült elkerülnöm az újbóli találkozást az egyik könyvemmel, amit Casey akkora hévvel vágott hozzám – jobban mondva vágott volna hozzám –, hogy a lapok kihullottak a keménykötésből, ahogyan a könyv gerince nekivágódott a szemközti falnak.

- Hé, mégis mi a francot művelsz? – vontam fel a szemöldököm, de ezen apró testi reakció miatt nem ügyeltem eléggé, így A rózsa neve – Umberto Eco egyik remekműve – pont homlokon talált.

- Megpróbálom betörni azt a kemény fejedet! – sziszegte összeszorított fogain keresztül, és elkapta a következő keményfedeles regényt, ami a keze ügyébe került.

Eldobni már nem tudta, mert a szobába belépő Emmett egy laza mozdulattal kikapta a kacsói közül és megeresztett felé egy elbűvölőnek szánt vigyort.

- Hidd el, én éveken keresztül próbáltam, de nagyobb falat, mint hinnénk – kacsintott Casey-re, aki dühösen fújtatott egyet és elindult az ajtó felé, ahol Jasper támasztotta a félfát.

- Hello, kislány – köszönt neki egy hűvös mosolyt felvillantva.

- Nem vagyok kislány – dühöngött Casey, és megtorpant Jazz előtt, aki elállta az útját.

- Akkor hello, Edward barátnője – puhatolózott tovább finoman Jasper.

- Maradjunk akkor inkább a kislánynál, mint hogy ennek az idióta vadbaromnak a barátnője legyek – mondta és vállával lökve egyet Jazzen, kivágtatott a helyiségből.

De még előtte odakiáltott nekem, hogy „Ez még nem lerendezett meccs!”

Megforgattam a szemeimet, és körülnéztem a szobámban, hogy milyen károkat okozott Casey dühkitörése. A padlón és az ágyamon ott feküdt a Vörös és fekete, a Bűn és bűnhődés, a Nyomorultak és az Üvöltő szelek egy-egy példánya, és csodával határos módon csak a falnak csapódott Nyomorultakat viselte meg ez a kis incidens. Úgy látszik, hogy mégsem annyira kemény a fejem, mint hiszik.

- Hú, apám, piszok mázli, hogy nem hoztad magaddal A gyűrűk urát vagy a Narnia krónikáit – jegyezte meg Emmett, és felvéve egy könyvet mellőlem arrébb tette, majd lehuppant az ágyam szélére. – Vagy képzeld el, ha a karmai közé kaparintja a Háború és békét! – szörnyedt el, de persze csak tettette. – Azon csodálkozom, hogy nem kaptál agyrázkódást, mert valljuk be őszintén, hogy a barátnőd elég jó formában van, már ami a fizikumát illeti.

- Casey nem a barátnőm – nyögtem és hanyatt dőltem az ágyon.

- Oké, akkor csak nagyon szeretne a barátnőd lenni – fűzte tovább Emmett és kényelembe helyezte magát mellettem.

- Nem, nem akar az lenni – mormogtam az orrom alatt.

- De egészen úgy viselkedett, mintha… – jegyezte meg Jasper, aki időközben beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Csak barátok vagyunk – beszéltem továbbra is tőmondatokban, mert bár nagyon örültem neki, hogy megszabadítottak egy időre Casey-től, de nem repestem az örömtől, hogy ők viszont a nyakamon maradtak.

- Oh, és milyen mélységű barátok, ha szabad megtudnom? – kacsingatott felém Em és arcrepesztően vigyorgott.

Sem erőm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy elviseljem őrült bátyám fantáziadús eszmefuttatásait, ezért kertelés nélkül kimondtam azt az egy mondatot, amitől mindkettőjük arcára odafagyott a mosoly:

- Én változtattam át Casey-t hét évvel ezelőtt.

(Casey szemszöge)

Dühösen caplattam végig a fáklyákkal megvilágított folyosón és magamban cifrábbnál cifrább szavakkal illettem Edwardot, amiért ilyen teszetosza, tökkelütött, idióta vadbarom. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire ütődött, és nem látja a fától az erdőt. Csak egy agyament vámpír lehet olyan, mint ő!

Olyannyira lefoglalt Edward szapulása, hogy egyenesen belerohantam egy, a sarkon beforduló alakba.

- Bocs – dünnyögtem fel sem nézve. – Nem láttalak.

- Hát, ilyen cifra káromkodások közepette én se látnék, se hallanék – válaszolta a vámpír csengő hangon, és végre egy kis vidámságot is véltem felfedezni benne.

Felkaptam a fejemet és döbbenten bámultam az előttem álló Bellára. Most nem azt a ruhát viselte, amit a legutóbbi találkozásunkkor, hanem egy kissé megszaggatott farmert, egy tornacipőt és egy fehér trikót, amire egy fekete, hosszú kabátot vett fel.

- Bella? – adtam végre hangot az értetlenségemnek. – Te hogy kerülsz ide?

Elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

- Egy pillanatra komolyan úgy néztél rám, mintha szellemet láttál volna – mondta egy apró mosoly kíséretében. – Amúgy Emmettet és Jaspert keresem. Nem futottál velük véletlenül össze?

Értetlenül ráztam meg a fejemet, mert még mindig nem tértem magamhoz, amit ő annak tudott be, hogy nem is tudom, kikről beszél, így magyarázni kezdett.

- Emmett egy kétajtós szekrénynek álcázott medvebocs, akinek az arcára van égetve egy jellegzetesen idióta vigyor, Jasper pedig szikár, mézszínű hajú vámpír, tele harapások hegeivel.

- Jaj, de azt hiszem, hogy tudom, hova mentek – kaptam észbe, és egy zseniális terv kezdett körvonalazódni a fejemben. – Gyere velem!

Elkaptam a csuklóját és magam után vonszoltam vissza a folyosón oda, ahonnan jöttem. Bella tartotta velem a lépést, de azért nevetős hangon hozzátette:

- Casey, nem élet-halál kérdése, nyugi! Nem kell ennyire sietni.

Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha szóval tartom, még mielőtt rájön a turpisságra.

- Miért is keresed őket? – tudakoltam, és tényleg érdekelt a válasza.

- Megbeszéltem velük, hogy vadászat után gyakorolunk egy kicsit, mert nem tudni, hogy holnap melyikünk fog sorra kerülni az első napon. – Éreztem, hogy rántott egyet a vállán. – Lehet, hogy semelyikünk, lehet, hogy mindhárman.

- És miért nem azzal az alacsony nővéreddel… – turkáltam egy név után a memóriámban, amit Edwardtól hallottam, de nem voltam benne biztos, hogy a másik három női név közül melyik tartozik a jövőbelátó kis filigrán teremtéshez.

- Alice – sietett a segítségemre Bella.

- Igen – bólintottam, miközben továbbra is húztam magam után őt. – Miért nem vele gyakorolsz?

- Mert Alice folyton csal – szusszantotta dühösen. – Mármint nem tehet róla, mert ez a képessége, de nagyon remélem, hogy nem kerülök vele össze.

Alig hagyta el a mondat a száját, már meg is érkeztünk Edward szobájához, aminek csukva volt az ajtaja. Hallottam a másik oldalról átszűrődő hangokat – éppen Jasper beszélt – és Bella is hallhatta. Azt pedig nem engedhettem, hogy Edward megszólaljon, és ezzel elrontsa a nagy lehetőséget, ezért gyorsan bekopogtam, és meg sem várva a bebocsátó „Szabad.” vagy a fenébe elküldő „Ne zavarj!” szavakat be is nyitottam.

Természetesen behúztam magammal Bellát is, aki amint meglátta az ágyon ücsörgő Edwardot, lemerevedett és a szemei tágra nyíltak.

- Uraim, kifelé! – szóltam oda Bella bátyjainak, akik szintén ledöbbentek. – Most! – pirítottam rájuk és olyan rondán néztem, hogy jobbnak látták, ha olajra lépnek.

Bella és Edward csak bámulták egymást és egy hang sem jött ki a szájukon. Elkaptam a zárból a kulcsot és az ajtóhoz léptem. Mielőtt azonban becsuktam volna, még megjegyeztem.

- Addig nem jöttök ki, amíg meg nem beszélitek a dolgot. – Erre mindketten felém kapták a fejüket. – És igen, ezt halálosan komolyan gondolom!

Azzal becsaptam az ajtót, és a kulccsal kettőt fordítottam a záron. Roppant elégedetten poroltam le a kezemről a nem létező port, és amikor megfordultam, két arany szempár meredt rám.

- Most meg mi van? – kérdeztem az Emmett-Jasper párostól.

- Te őrült vagy – jegyezte meg a szőke hajú srác, Jasper.

- Komáljuk az őrülteket – tette hozzá Emmett, és elvigyorodott, ahogyan a hónom alá nyúlva elkapott, és húzni kezdett.

A másik oldalról Jasper fedezte, és ilyen díszes kísérettel szambáztam…

- Mégis hova visztek? – tettem fel a kérdést, amit az első pillanatban kellett volna.

- A főőrültek egyikéhez – kuncogta Emmett, mire Jasper felé mordult. – Jó, jó! – védekezett feltartott szabad kezével.

- Be kell, hogy mutassunk a feleségemnek – tette hozzá a szőke, és a „feleség” szónál megtelt a hangja szerelemmel.

Pfúj!

De csak ennyit kérdeztem:

- A feleségednek?

- Igen, Alice-nek – válaszolta Emmett és már be is terelt egy szobába.

Casey, kritikák és banner

Sziasztok!

Nos, menjünk szépen sorban, hogy semmit ne hagyjak ki. :D
Először is a legfontosabb!
Páran már felvetettétek, hogy kíváncsiak lennétek Miss Crawfordra, én pedig nem vonakodom elárulni, hogy ki is ő valójában. Szeretem, ha a szereplőim élnek, mozognak és lélegeznek, és mint Mac esetében, Casey-vel sem tettem kivételt. Egy barátnőm már a VA olvasásakor nyaggatott, hogy nem szeretném beleírni esetleg a regénybe, de akkor kizártnak tartottam. (A végén jártunk már, és az állóvizet jobb nem megzavarni! Csak néha...:D) Aztán jött a BtD és kellett egy karakter, aki pont olyan, mint ő. (És nem viccelek, tényleg pörög a csaj, de ezerrel, ami másokat is spannol! :D) Így hát, íme, ő lenne Casey Crawford, személyesen!
Még egyszer, köszönöm, hogy elvállaltad, de ezt még fogom majd párszor mondani! :D
Aztán: sokan szavaztatok arra, hogy szeretnétek véleményt írni, valamint olvasni majd a VA hátuljában. Erre itt a lehetőség! Mivel még sok teendőm van vele, ezért március 31-ig (éjfélig) bőven lesz időtök, hogy eljuttassátok hozzám a kritikáitokat. Ezt kettő módon tehetitek meg: vagy megírjátok kommentben ebben a bejegyzésben, vagy dobtok egy mailt a szylu.mccarty@gmail.com címre. Oldalra is kiteszem majd az erre a bejegyzésre mutató linket, hogy ne kelljen keresgetni, ha a frissek miatt bekerül az archívumba!
Természetesen senki személyiségi jogait nem akarom megsérteni, így aki ír, az bevállalja, hogy nagy valószínűséggel bekerül a hátuljába a kritikája, így Ti döntitek el, hogy milyen néven írtok. (Mehet anonim módon, eredeti névvel, becenévvel, blogos névvel vagy amivel szeretnétek!) Én mindenesetre hálás leszek, ha szántok rá(m) pár percet. Tehát, kritikára fel! ;)
A harmadik pedig, és itt a számítógépguruk előnyt élveznek: tervezd meg a BtD bannerét! Bizony, bizony, a Ti kezetekbe adom, hogy milyen képecske virítson más oldalakon a BtD-t hirdetve! A beküldött művek közül is Ti fogtok választani. :D A munkáitok elküldésére március 15., éjfélig van lehetőség, utána fogom megszavaztatni. Legyetek kreatívak és nyugodtan engedjétek el a fantáziátokat! ;) A lehetőség adott, nem szabok határokat!:D
Azt hiszem, hogy elegendő "szorgalmi feladatot" adtam a következő hónapra! :D
Most meg megyek, és alkotok Nektek valamit hálából BtD címszó alatt, hogy péntekig mindenképpen tudjak hozni egy frisset!
Köszönök mindent és imádlak Benneteket, csak ezt nem mondom(írom) eleget!
Pusz
Szylu

Night of the Hunter - Prológus

Sziasztok!

Itt van a meglepetések ideje, tessék meglepődni! Na, jó, nem lesz valami nagy meglepi, hiszen tudjátok, hogy csak valamilyen írással tudlak Benneteket megajándékozni, ami most sem lesz másképpen!
Ez egy nyolc vagy tíz részes kis regényecske lesz, amit rendszertelen időközönként fogok majd frissíteni... (Itt a morgolódás helye:D) A cím annyit tesz, hogy a Vadász éjszakája és nem másról fog szólni, mint Macario háttértörténetéről egészen a Bellával való megismerkedéséig. (Azt hiszem...)
Nem szaporítom tovább a szót, belecsapok a lecsóba egy rövid prológussal, ami eléggé statikus lett, mert tulajdonképpen... Na, mindegy, valahogyan csak el kell indítani a történetet, nem kezdhetünk mindjárt az izgis részekkel. (Bár abból a kövi fejezetekben lesz bőven ;D)
Jó szórakozást hozzá!
Pusz
Szylu
U.i.: BtD a hét közepén vagy legkésőbb pénteken! ;)

Prológus

1881. július 17.

Madrid, Spanyolország

Odakint szörnyű vihar tombolt. A fák ágai hozzávágódtak az ablakokhoz, és éles, karistoló hangot adtak ki. Az utcákon vizes leveleket söpört végig a szél és az eső csak egyre hullott alá. Mintha az égiek siratnának valakit, aki még meg sem született.

Az eget beborító felhők miatt nem lehetett megállapítani, hogy nappal volt-e vagy éjszaka. Egy lélek sem járt az utcákon, csak a házak ablakaiból kiszűrődő fénynyalábok vetődtek a macskakőre, így hirdetve, hogy nem elhagyatott a város.

A vihar zenéjébe azonban egy sokkal szívszorítóbb hang is keveredett. Egy velőtrázó sikoly, ami néma zihálássá csendesült.

A főtértől nem messze lévő csendesebb, eldugottabb kis utcácskában egy hatalmas házból szűrődött ki a fájdalmas női kiáltás, amit közvetlenül egy vékonyabb, de édesebb csecsemő sírása követett.

Az emeleti ablakból erős fény áradt az utcára, és csak egy pillanatra törte meg a gyertya lángjának árnyékát az ablak előtt elsuhanó alak sziluettje.

- Kisfiú, úrnőm – szólt szelíden egy hang. – Gyönyörű és egészséges fiú.

- Látni szeretném – suttogta egy másik, de elgyötört hang.

A szobában csak ketten tartózkodtak: egy alacsony, középkorú nő, aki egy gondosan bebugyolált valamit tartott a kezében, és egy asszony, akinek szép vonásait eltorzította a kimerültség. Sötétbarna haja csapzottan tapadt a homlokára és hullámokban terült szét a párna körül.

Kinyújtotta a karját, mire az alacsony szolgála vigyázva a kezébe helyezte a csöppnyi kis batyut, ami azonnal elhallgatott, amint édesanyja óvó karjai közé került.

A pinduri jövevény tágra nyitotta hihetetlenül zöld szemeit és csodálkozva nézett fel az őt tartó angyali lényre. Apró, sötétbarna tincsei szanaszét meredeztek, apró kezével kinyúlt, hogy megérintse édesanyja arcát.

- Macario – suttogta a nő boldogságtól ittas hangon és rámosolygott fiára. – Én kicsi Macem.

A következő pillanatban a kimerültség legyűrte, de előtte még láthatta, hogy a gyermek visszamosolyog rá.

Before the Dawn - 7. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!
Íme a fejezet második fele, kivételesen most a "doktornő" szemszögéből! :D A fejezet végén képek, csak hogy értsétek a döntésem miértjét!XD
Pusz
Szylu

Ébredj

„Ébredj, éledj, ha fáj is

Nyisd fel a szemedet

Mozdulj, virradj máris

Mondd ki a nevemet

Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj

Minden perc nehezebb

Törd meg a csöndet egy szóval

Én nem kérek egyebet

Soha már”

(Ákos: Ébredj)

(Casey szemszöge)

Amilyen gyorsan csak tudtam, felkapaszkodtam a legelső épület tetejére, és házról házra szökkenve követtem az alattam elterülő utcákon rohanó Bellát. Előnyben voltam, mert hazai pályán mozogtam, és az is könnyített a helyzetemen, hogy a város felett sokkal mozgékonyabban és akadályok nélkül haladhattam, mint a szűk sikátorok rengetegében.

Azt viszont el kellett ismernem, hogy igazán sebesen tudott közlekedni Bella. A lehető legjobban kiaknázta az éjszaka, és a hely adottságit, mintha csak arra teremtették volna, hogy vámpír legyen.

A következő sarkon befordult, majd egyenesen a városfal felé vette az irányt, és egy kecses mozdulattal felkúszott a falra, hogy átugorjon rajta, és elvesszen a legközelebbi erdő sűrűjében.

Követtem őt, bár nehezen, mert gyorsabban mozgott nálam, de a fák között már az illata alapján is egyszerűen a nyomába szegődtem. Be kellett vallanom magamnak, hogy amióta Volterrában éltem, még soha nem jártam az erőben, mert nem volt rá okom.

Ha csak egy pillanatra hagyom elkalandozni a figyelmemet, és engedek az éjszakai táj csábításának, Bella akár meg is léphet – morfondíroztam magamban, és a következő pillanatban keresztülestem a fürgén leguggoló Bellán, hogy elegánsnak cseppet sem mondható módon felszántsam a földet.

Míg én próbáltam megszabadulni a feleslegessé vált anyagtól a számban, addig ő odajött hozzám, és furcsán méregetve nézett le rám. Felvonta az egyik szemöldökét, és határozott, de csendes hangon megszólalt.

- Nagyon elszánt lehetsz, ha egész Volterrán képes voltál keresztülvergődni magadat. De kétlem, hogy nekünk bármiről is kellene beszélgetnünk.

Azzal hátat fordított nekem, és már éppen beleveszett volna a rengetegbe, ha nem szólok utána, ezzel is egy újabb adag földet préselve ki magamból.

- Nem olyan a kapcsolatom Edwarddal, mint gondolod! – dobtam be az aduászt, és csak imádkozni tudtam, hogy egy épkézláb reakciót hozzon össze.

Bella megfordult, sötétarany írisze megcsillant és összeszorította az állkapcsát, ami szerint jó úton jártam afelé, hogy ebből egy normális beszélgetés kerekedjen ki.

Felkeltem, leporoltam a magamról a földet, és az arcomat is megtöröltem a ruhám ujjába, bár most nem nagyon érdekelt, hogyan néztem ki. Nem divatbemutatóra jöttem, vagy mi!

- Oké, rendben, azt be kell vallanom, hogy állatira dögös a pasi, és hogy tudna vele mit kezdeni az ember, vagy vámpír, és hogy megérne nem is egy ajtócsapkodást, de túl jól ismerem őt ahhoz, hogy… – hallgattam el, és nem tudtam, hogyan folytassam a mondatot, de Bella a segítségemre sietett.

- Hogy lefeküdj vele? – mondta ki kertelés nélkül az igazságot.

Elvigyorodtam.

- Hmmm, fogalmazhatunk így is – zártam le ezt a témát, és láttam rajta, hogy pár pillanatig mérlegeli, hihet-e nekem, avagy sem. – Amúgy Casey vagyok, Casey Crawford – mutatkoztam be illedelmesen, de a kézfogást mellőztem. – És bocsi, hogy nem rázok veled kezet, de a képességem néha átok is.

Az első halvány mosoly megjelent az arcán, ami már fél sikernek számított. Egy vámpír, ha felfedi egy másik fajtársa előtt képességének legapróbb részletét is úgy, hogy alig három perce ismerik egymást, az a bizalom legelső jele.

- Isabella Marie Swan Cullen, de csak…

- Bella – fejeztem be helyette. – Ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom a nevedet. Edward annyit „mesélt” már rólad.

Erre a mondatra viszont ismét hideg maszkot húzott az arcára és szemei összeszűkültek.

- Szóval akkor ő küldött? – suttogta halkan.

- Nem – vágtam rá azonnal, mire felkapta a fejét. – Edward jelen állapotában még egy cipőfűzőt sem tudna megkötni, nem hogy olyan fondorlatos tervet kieszelni, hogy utánad küldjön, és egy csajos dumálásra rávegyen. Saját önszántamból jöttem… Bár a legtöbb dolgot mindig saját önszántamból teszem. Sőt, nem a legtöbb dolgot, hanem mindent, de ez most részletkérdés.

Bella megrázta a fejét, és elképedve nézett rám.

- Oké, határozottan furcsa vagy – jelentette ki nemes egyszerűséggel. – Alice imádna.

- Már megbocsáss, de engem mindenki imád – vigyorogtam, de visszatértem a témához. – Szóval, nem bánod, ha csevegünk egy kicsit?

Felnézett az égre és hatalmas sóhaj után végül csak ennyit mondott egy vállvonás kíséretében.

- Háromnegyed óra múlva felkel a Nap, fél órás vadászatot terveztem, tehát van tizenöt perced, hogy feleslegesen próbáld teletömni olyan hazugságokkal a fejemet, amikben egykor hittem, de mára már felnőttem.

- Komolyan, te vagy az optimizmus megtestesülése – léptem oda mellé, és sétálni kezdtünk. – Most már értem, hogy miért igaz az a mondás: zsák a foltját.

- Ha tényleg igaz ez a mondás, akkor nem értem, te hogyan kerülsz egyáltalán ezek közé a gyászhuszárok közé Volterrába – jegyezte meg, és átlépett egy kidőlt fatörzsön. – Az pedig, hogy testőr legyél, hát valljuk be őszintén, egy kissé abszurd.

- Ez egy hosszú történet, és az én időm ketyeg, nem a tiéd – mosolyogtam rá, kicsikarva belőle egy csalódott szusszantást. – Tehát, ha megengeded, akkor csak nagyvonalakban vázolnám a helyzetet.

Megálltunk egy közeli tisztáson, és Bella után felkapaszkodtam az egyik fa ágára, hogy kényelmesen magyarázzak el neki mindent. Egyik kezével felém intett, mire folytattam.

- Bármekkora barom Edward, és bármit tett az elmúlt tíz évben, én biztosíthatlak róla, hogy még mindig totál oda meg vissza van érted. – Szólásra nyitotta a száját, de nem hagytam beszélni. – És mindenre van normális magyarázat, csak add meg neki a lehetőséget, hogy elmondhassa!

- Casey, tényleg nagyon szeretnék hinni neked, de nem te álltál évekkel ezelőtt vele szemben az erdőben, és nem te hallottad azokat a szavakat, amikkel mindent összetört bennem – nézett egyenesen a szemembe.

- Azt hittem, az emberi emlékek egy idő után elhalványulnak – suttogtam, és elmémben akaratlanul is felrémlettek azok a képek utolsó emberként eltöltött estémről, amiket a legszívesebben kiszakítottam volna a helyükről, hogy soha ne emlékezzek rájuk.

- Vannak emlékek, amik örök tanulságul szolgálnak számunkra, ezért nem engedhetjük meg magunknak a felejtés luxusát, bármennyire fájdalmasak is – mondta nagy komolyan, és tudtam, hogy így is gondolja.

A testtartása hirtelen változott meg, ahogyan egy erősebb széllökés egy érdekes illatot árasztott felénk. Nem volt emberi, de nagyon hasonlított ahhoz, ami egy kissé meglepett. Bella már a talpán állt a földön és a sűrű bozótos felé kémlelt.

- Tudom, hogy negyed órát ígértem, de ha ezt most kihagyom, akkor maradnak a növényevők – fintorgott és lassan mozogva indult el az illat irányába.

Én is követtem, de csak a rét széléig, ahol megtorpantam, meglátva a gyönyörű nagymacskát. Barna bundája hullámzott a testén, ahogyan a levegőt vette, és az jutott róla eszembe, hogy egy nagyra nőtt kiscica, fekete szőrpamacsos fülekkel.

Elkaptam Bella karját és rémülten néztem rá.

- Te tényleg meg akarod ölni? – nyíltak tágra a szemeim és még a szám széle is lekonyult.

A hiúz a hangra felkapta a fejét, és miután alaposan tanulmányozott minket, faképnél hagyott.

Könnyedén utolérhette volna, hiszen vámpír volt, de csak megrázta a fejét.

- Nem, már nem – morogta Bella és elindult a másik irányba az orra alatt dörmögve: – Emberekből táplálkozik, de az, hogy igyak egy ragadozóból már túl sok neki.

- Olyan aranyos volt – vettem fel a lépést, és még szökdécseltem is hozzá. – Mint a régi cicám.

Bella megállt, és ez engem is megállásra késztetett. Felém fordult és gondosan megválogatva a szavait ezt mondta:

- Figyelj, Casey, rendes csajszinak látszol, éppen ezért figyelmeztetlek. Nem az a lány vagyok, akire te gondolsz, vagy akit Edward elbeszéléseiből megismertél. Nagyra értékelem, hogy megkerestél, de bármit is tervezel, nem fog összejönni. Régen sem működött, akkor most miért is működne? – tette fel a költői kérdést, amivel megfogott.

Csak álltam ott, és néztem, ahogyan eltűnik az erdő fái között. Összekaparva magamat még utána kiáltottam:

- Őt akartad jobban, vagy az örökkévalóságot?

- Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért! – hozta felém a szél rejtélyes válaszát és egyedül maradtam.