Egy prológus a réges-régi múltból...

Sziasztok!

Megérkeztünk Pupi következő szülinapi ajándékához, ami egy kis nosztalgiázásra is invitál bennünket.
Ha még emlékeztek a Vérvörös alkonyat legelejére, akkor "láthatjátok", hogy rögtön belecsaptunk a lecsóba és nem "szórakoztam" prológusokkal. Viszont a történet befejezése után rájöttem, hogy ha van epilógus a végén, akkor kéne lennie prológusnak is az elején. Úgy döntöttem, hogy a letölthető teljes regény elejére megírom a bevezetést, de nem ez került oda, hanem egy másik - ami maradjon egyelőre meglepetés! ;). Így most megosztom Veletek, hogy eredetileg mit szántam prológusnak és majd meglátjátok, hogy ez mennyit változott. :)
És hogy miért nem ez lesz a VA "hivatalos" bevezetése? Nem is tudom... Talán majd egyszer rájövök...
De addig is itt a nem hivatalos verzió! :D A hivatalos majd a letöltésnél lesz elérhető. És hogy mikor lesz letölthető a VA? Hát, csak annyit tudok mondani, hogy terveim szerint nyáron... Remélem! :D
Jó szórakozást!

Puszmancs

Szylu

Vérvörös alkonyat – Eredeti prológus

Amikor a világ pusztulni látszik és minden hamvában hal el, mi az, ami továbbél?

Elgondolkoztál már azon, hogy mit hagysz hátra magad után, mikor földi léted ideje lejár?

Mi az, ami túléli még a legpusztítóbb tüzet, a legégetőbb fájdalmat és a legelviselhetetlenebb kínt is?

Mi az, amiért feladnád életed, létezésed utolsó pár másodpercét is?

Szerelem, barátság, testvériség? Mit jelentenek neked ezek a szavak akkor, amikor utoljára levegőt veszel?

És mindezek után megvan benned a kellő erő, hogy felállj, és tovább harcolj még a legreménytelenebb helyzetben is, tudva, hogy minden egyes mozdulatoddal csak a halált csalogatod magadhoz egyre közelebb és közelebb….

Én azt hittem, hogy mindezekre a kérdésekre tudom a választ, de úgy látszik, hogy tévedtem. És ezért drágán fizetnem kell…

Before the Dawn - 12. fejezet

Sziasztok!

Mondanám azt, hogy volt egy kis időm írni és most hozom a fejezetet, de az az igazság, hogy ez előre így volt tervezve egy bizonyos személy miatt. :D Szerintem sokan tudjátok, hogy drága jó bétám, lelki támaszom, barátnőm és lánykám, Pupi, ma ünnepli a születésnapját - az szakmai titok, hogy hányadikat! ;) -, így valami különlegesre gondoltam ajándékként. És arra is rájöttem, hogy egy meglepetés kevés ahhoz, hogy megköszönjek Neki annyi mindent, így egész hétvégén Őt fogjuk ünnepelni itt a blogon! :)
És hogy ez tulajdonképpen mit is jelent?
Röviden és tömören: három nap, három fejezet, három különböző történetből! És mindhárom az Ő ajándéka, neki lett írva. :)
Tehát, Pupim, még egyszer boldog szülinapot és jöjjön az első ajándékod, ami egy BtD-fejezet!
Remélem, hogy nincs benne sok hiba, mert hát... :P
Nem is szaporítom tovább a szót, íme pár hét várakozás után belecsapunk a lecsóba! ;) És ez még csak a kezdet! :D

Puszmancs

Szylu

Tudnom kell

„Az a fegyver

A homlokomra csókol

Ha már elegen lett a jóból

Ha a véráldozat sem volt elég

A világ elől nincs menedék

És ez a pillanat

Ellök vagy elfogad?

Kívánjam vagy elfogadjam

Olcsó halálomat?”

(Ákos: Ne fájjon többé)

Férfiasan be kell vallanom: piszkosul nagy volt a késztetés, hogy becsukott szemeim elé szorítsam a kezeimet, mint egy ötéves kisgyerek, aki azt hiszi, hogy így majd megszabadulhat az elméjében lejátszódó jelenetektől, amik ronda szörnyekről szóltak. Csakhogy két bökkenő is felmerült. Az egyik az volt, hogy nem voltam ötéves, így gyerekes lett volna a viselkedésem. A másik pedig, hogy ezek a jelenetek nem az elmémet uralták, hanem a való életben történtek, és nem szörnyek estek egymásnak, hanem két vámpírnő.

Azaz nem is estek egymásnak, mert ez nem jó szó arra, ami történt. Mindketten egy helyben álltak, és míg Lena mereven fürkészte Bellát – egész testtartása feszültségről árulkodott –, addig ő kényelmesen körülnézett a teremben, és odaintett nekem. Nem, nem nekem integetett, hanem a családjának, de ez abban a pillanatban részletkérdésnek számított.

A legszívesebben ráordítottam volna, hogy mégis mit művel, figyeljen már oda Lenára, amikor fejét visszafordította a fekete hajú vámpírnő felé és unott, de jól hallható hangon megszólalt.

- Csak az idődet vesztegeted arra, hogy megpróbálod bevetni ellenem a képességedet. – Ha még komolytalanabb lett volna, már a körmét kellett volna piszkálnia. – Nem tudom, hol voltál tegnap a vendégek érkezésekor, és nem is vagyok rá kíváncsi, de amint látom, nem hallottál róla, így nekem kell felvilágosítanom a tényekről. Ha seggbe akarsz rúgni, akkor azt fizikálisan kell megtenned, mert a pajzsom nem engedi át a kis hókuszpókuszodat!

Lena szemei tágra nyíltak, és kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy mit tudott meg. És még pár másodperc, hogy be is fejezze a Bella elleni mentális támadást, aminek semmi értelme nem volt, tekintve, hogy Bellának…

- Basszus, a pajzsa! – csaptam a fejemre, mire egy kis körben mindenki felénk fordult és csodálkozva néztek rám.

Emmett és Jasper felkuncogtak, és legnagyobb döbbenetemre Jazz felemelte a karját, hogy megnézze rajta az időt.

- Három perc egy másodperc – jelentette ki, majd szemöldök ráncolva kapart elő egy százdollárost a nadrágja zsebéből és az eszeveszettül vigyorgó Em kezébe nyomta. – Majdnem megvoltál.

- Hát, kisapám, az a „majdnem” messze volt! – ropogtatta meg a bankjegyet, és még egy szolid puszit is nyomott Washington bácsi arcmására. – Pontosabban két másodpercnyire!

- Honnan tudtad? – kérdezte még mindig zabosan Jasper.

- Egy egyszerű matematikai számítás – magyarázta Emmett és még mindig úgy nézte azt a nyomorult bankót, mintha az lenne a legszebb dolog a világon. – Edward reakcióideje bámulatos, de hozzá kell adni egy Bella nevezetű tényezőt és máris növekszik a normál keretek között kapott eredmény!

Én most ocsúdtam fel annyira, hogy felfogjam, miről is szólt ez a kis közjáték.

- Nem tudom elhinni, hogy képesek voltatok arra fogadni…

- Mikor esik le neked a tantusz, hogy Bellát csak fizikálisan lehet megverni ezen a versenyen? – fejezte be Emmett a cseppet sem finom verzióval.

- Hé! – hördült fel Jasper és sértetten karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

- Oh, bocsi, Yoda mester! – incselkedett Em.

Casey, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, váratlanul megszólalt, és mint mindig, most is „remekelt”.

- Emmett, tudtad, hogy az Amerikában forgalomban lévő százdollárosok kilencvenöt százaléka nyomokban kokaint tartalmaz, ami a papír rostjai között telepszik meg?[1]

Em megmerevedett és kitágult szemekkel meredt a flegma testtartást felvevő Caseyre. Jazz majd megpukkadt az elfojtott röhögéstől és még Rose arcán is mosoly suhant át. Carlisle és Esme annyira a küzdőtérre koncentrált, hogy nem is vették észre a mi kis közjátékunkat.

- Edward, mégis hol a francban szedted te össze ezt a csodabogarat? – találta meg végre Emmett a hangját, de somolyogva vettem észre, hogy a százas már eltűnt hatalmas öklében.

Jah, igen. Emmett és Jasper csak annyit tudtak, hogy átváltoztattam Caseyt, a részletekre nem tértünk ki. És most sem volt itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt a témát, mert a tömeg, ami eddig felbuzdulva harsogott körülöttünk, most hirtelen és vérfagyasztóan egyszerre elhallgatott.

Mindannyian a párbajtérre függesztettük tekintetünket, és még éppen időben ahhoz, hogy elkapjuk a pillanatot, ahogyan Lena elveszítve az önuralmát ráront Bellára. Mint minden Volturi testőr, Lena is megkapta a fizikai kiképzést, így normális körülmények között tudott volna uralkodni magán. Nem is volt olyan rossz harcos, hogy félnie kelljen egy esetleges összecsapástól, most viszont döbbenten és megszégyenülten fetrengett a porban és vérvörös szemeivel egyenesen a felette ácsorgó Bellára meredt.

Az egész annyira gyorsan történt, hogy nekem is beletelt pár másodpercembe, mire az agyam érzékelte képek feldolgozásra kerültek, és összeállt a jelenet.

Lena eszét vesztve rohant Bella felé, hogy „kikaparja a szemét” – Lenát idéztem –, de azzal nem számolt, hogy Bella két báty és két nővér között töltötte az elmúlt tíz évet, és közülük az egyik képzett harcos volt, így valami rá is átragadt.

Könnyedén lépett félre a felé tartó fekete hajú vámpír elől, és kecsesen megragadva Lena egyik kinyújtott kezét, valamint kihasználva a lendületét áthajította maga felett. Lena olyan erővel ért földet – természetesen hanyatt vágódva –, hogy attól egy embernek biztos minden csontja eltörött volna… Minimum három, ha nem négy helyen is.

És hogy még jobban a porig alázza a lányt, Bella egyik lába Lena nyakán pihent, míg a karját még mindig kifeszítve tartotta. Lehajolt hozzá, és halkan, de jól hallhatóan megkérdezte tőle:

- Megpróbálod még egyszer, vagy hagyjuk ennyiben a dolgot? – és ajkán ott virított egy hamisítatlan, imádnivaló mosoly.

Lena izmai elernyedtek, így adva meg magát és ezzel együtt feladva a küzdelmet is. A vámpírtömeg felzúgott mellettem és üdvrivalgásban tört ki. A körülöttem kavargó gondolatok elárulták, hogy sokkal hosszabb megmérettetésre számítottak, de így is elégedettek voltak, mert Bella megoldása roppant látványos volt. És mindenkinek tetszett pimasz viselkedése. Persze a férfiak nem csak a viselkedését vizslatták árgus szemekkel, de rájöttem, hogy ha minden egyes vámpírra, aki megcsodálja Bellát, féltékeny lennék, az napi huszonnégy órás – ha nem több! – elfoglaltságot jelentene számomra. Így viszont csak megcsóváltam a fejemet és felsóhajtottam, amikor a zöldhasú ismét gazdát cserélt az orrom előtt.

- Azt hittem, hogy eljátszadozik majd vele – morogta Emmett és nagy nehezen kiengedte a kezéből a százdollárost.

- Nem, mára a könnyű, de elegáns megoldást választotta – vigyorgott Jazz, és most ő mustrálta olyan szemekkel azt a nyamvadt papírdarabot, mint aki most lát először ennyi pénzt egy összegben.

- Hé, ha te is nyomsz rá egy jó nagy cuppanós csókot, akkor nem csak drogos leszel, hanem még vérfertőző is – csilingelte Alice, mire a férjétől kapott egy nagyon ronda pillantást, Casey ellenben pacsizott vele egyet.

- Elviselhetetlenek ketten együtt – mormoltuk hárman egyszerre.

- Lehet, hogy be kéne társulnom hozzájuk? – vetette fel az ötletet Rosalie, és elismerő pillantásban részesítette a két kuncogó lányt.

Én csak megforgattam a szemeimet és ösztönösen Bellát kerestem, aki Aro, Marcus és Caius előtt állt, és feléjük biccentett. A trió fogadta az üdvözlést, majd Aro egy könnyed kézmozdulattal engedélyezte Bellának, hogy elhagyja a pályát. Közben Felix volt az, aki felkaparta a földről a még mindig kábult Lenát és kivezette a küzdőtérről.

Bella egyenesen felfelé igyekezett a padsorok között és aprókat bólintott a neki gratulálóknak. Annyira egyszerűen viselte ezt az egészet, hogy ő volt a figyelem középpontjában, de én felfedezni véltem a feszültség és a zavar jeleit az arcán. Ahogyan finoman beharapta az alsó ajkát, ahogyan két kis hajszálvékony ránc jelent meg a szemöldöke között… Mind-mind a frusztráció jelei. Ahogyan egyre közelebb ért családjához, úgy engedett fel, és már egy elbűvölő mosolyt is megengedett magának, amikor lehuppant az Esme mellett neki fenntartott helyre.

- Szép volt – súgta oda neki Esme, és lágyan megcirógatta Bella arcát.

- Hát, hugica, azt hittem, hogy bulisabb lesz az első meneted – kacsingatott Emmett, és egy olyan gondolat ütött szöget a fejében, amitől az én tüdőmben bennrekedt a levegő. – De tudom, hogy a nagy dolgokat az Edwarddal való bunyóra tartogatod!

Bella egy milliszekundumra megdermedt, és a szeme sarkából rám pillantott – ezt onnan tudtam, mert éppen őt fürkésztem –, majd rendezte az arcvonásait és ördögi vigyort – jobban illett rá a vicsor elnevezés – dobva Em felé visszavágott.

- Nem, a nagy dolgokat akkorra tartogatom, amikor mindenki szeme láttára szétrúgom a seggedet odalent! – és fejével a porond felé bökött, ahol már felállt a következő páros.

Ez megtette a hatását, és mindenkiből egyszerre dőlt ki a nevetés, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat: mi van, ha tényleg összesorsolnak bennünket Bellával? Vajon képes lennék fizikai erőszakot alkalmazni, hogy legyőzzem őt? A válasz számomra egyértelmű volt és egy oldalpillantást vetve Bellára rájöttem, hogy már ő is döntött. De hogy hogyan? Azt nem tudtam volna megmondani…

---

[1] Az utalás Ben Mezrich 21 – Las Vegas ostroma című könyvéből való. :D

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Tudom, hogy egy kicsit régen jelentkeztem már, és adtam magamról életjelet, de hétfőn megkezdem a szenvedéseim sorát és hát, kellett rá tanulnom. (Négy nap, öt ZH és két vizsga, tessék szorítani, ha kérhetem! :$)
A lényeg annyi, hogy lemegy a jövő hét, és utána jönnek ugyan a vizsgák, de úgy vettem fel őket, hogy minimum négy, maximum egy hét legyen kettő között, tehát már lesz időm írni. :D
Amúgy elvonási tüneteim vannak, ami borzalmas... :'( És ezt ki kell élnem majd, szóval lehet félni, hogy mit teszek szegény szereplőkkel! :D

Mindenkinek kellemes hetet és semmit sem túlzásba vinni! :D Csak olyan őrülten, mint Jack a képen! :D

Puszmancs

Szylu

Before the Dawn - 11. fejezet (Teljes)

Sziasztok!

Meghoztam egyben a fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog! A kövi hetekben viszont számítsatok rá, hogy nem tudom majd, mikor és milyen rendszerességgel lesz friss, ugyanis 16-tól ZH-hetem lesz, utána pedig vizsgaidősuck! :'( És hát tanulnom kéne... És közben még egy kollégiumi jelentkezést is lebonyolítok, ami annyit tesz, hogy olyan helyekre szaladgálok, ahova soha életemben nem tenném be a lábamat önszántamból - lsd. APEH! :D
Jelen helyzetben ennyi, azt hiszem!
És utólag is boldog nyuszit Mindenkinek! :D

Pusz
Szylu

A világ legvégén

„Szépséges vagy
És kész
Vágyad nem alszik soha
Anyanyelved
A testbeszéd
Te vagy az éjjel menyasszonya
Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap”

(Ákos: A világ legvégén)

Bella arcán csak egy pillanatra suhant át valamiféle meglepődöttség, majd szokás szerint rendezte a vonásait és még rántott is egyet a vállán.

- Már nem fontos – közölte, és lépett volna tovább, ha nem ragadom meg a karját és nem fordítom magam felé.

Régebben azt mondtam rá, hogy rémes színésznő, ez viszont nem volt érvényes a mostani vámpírra, aki előttem állt, és olyan dacosan nézett a szemeimbe, hogy kis híján elhittem: a régi Bella meghalt, hogy átadhassa a testét valaki másnak. Egy idegennek, akit nem ismertem és soha nem fogok megismerni.

Aztán a szemei kitágultak, apró orrával úgy szimatolt körbe, mint egy éhes ragadozó, aki becserkészi az áldozatát és az egész teste megfeszült. Ám mielőtt bármilyen megjegyzést tehettem volna olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.

Bella egy könnyed mozdulattal kirántotta a karját kezem szorításából – váratlan reakciója valóságos pofonnal ért fel, mert azt bizonyította, hogy undorodik tőlem –, hogy a következő pillanatban már a nyakam köré fonja a másikkal együtt és ajkait az enyémekre tapasztva szenvedélyesen megcsókoljon.

Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt:

- Kérlek, segíts!

Az agyam lázasan dolgozott, hogy ez most mégis mit akart jelenteni, de a választ azonnal megkaptam Demetri gondolatai alapján. Bella után kajtatott, hogy ismét megpróbáljon kicsikarni belőle egy randit. Ezt persze Bella nem tudhatta, de Demetri felbukkanása – szóval ez volt a szimatolásának az oka! – eléggé egyértelművé tehette számára a dolgot, hogy ha találkoznak, akkor Dem megint kijátssza a randi-kártyát.

Már láttam az árnyékát a falon végigsöpörni, ahogyan jött fel a lépcsőn, de még takarásban voltunk, így ha cselekedni akartam, akkor azt gyorsan kellett. És olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam neki ellentmondani. Nem, ez így nem helyes, hiszen Bellának csak egyetlen egyszer tudtam ellentmondani, aminek pedig az eredménye a kialakult helyzet lett. Most viszont sem erőm, sem kedvem nem volt ellenkezni vele.

Fordítottam rajtunk egyet, és a falhoz szorítva odasimultam Bella tökéletes testéhez. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát, a másikkal lustán simítottam végig az arcán, feltérképezve minden apró porcikáját. Bella lehunyta a szemét, ahogyan lassan hajoltam hozzá közelebb és megfeszítette az izmait. Finoman csókoltam meg, hogy ha akar, akkor még visszakozzon, de csak állt ott, és várt.

Visszahúztam a fejemet, de nem engedtem el a derekát. Nem akartam úgy megcsókolni, hogy ő mindezt csak „végigasszisztálja”. Hogy úgy érezze, rákényszerítem őt.

Ezt a percet választotta Demetri arra, hogy felérjen a lépcső tetejére, és megpillantson minket. Ahogyan az várható volt, teljesen lefagyott, majd aprót rázott a fején és egy „szívélyes” mosolyt villantott fel.

- Amint látom, ismét egymásra találtatok – jegyezte meg és figyelmesen fürkészett bennünket.

Az itt eltöltött tíz év alatt nem volt különösebb problémám vele, de ahogyan most végignézett Bellán, egyszerűen csak csavarintottam volna egyet a fején, és levan róla a gond. Úgy mérte végig a karjaimban tartott lányt, mintha a következő egyéjszakás kalandja lenne, és ez kihozott a sodromból. Automatikusan toltam magam mögé Bellát, és felszegtem az államat, ahogyan Demetri szemeibe néztem.

- Valami kivetnivaló van talán abban, hogy felelevenítjük a régi szép időket Bellával? – ütöttem meg a lehető leghétköznapibb hangnememet és felvontam a szemöldökömet.

A képességemnek köszönhetően előbb tudtam, hogy mi fog következni, mégis ökölbe szorultak a kezeim és kivillantottam a fogsoromat, ahogyan Demetri hozzákezdett „kikészítésemhez”.

- Hát, csak remélni tudom, hogy Lena tisztában van az apró kis múltidéző akcióddal – vonta meg a vállát, de természetesen nagyon is érdekelte, mit reagálok erre.

- Nem kell aggódnia a barátnőjének, nem történt semmi olyan közöttünk – lépett ki elém Bella és csípőre tette a kezét. – De ha már itt tartunk, akkor szeretném felhívni mindkettőtök figyelmét arra, hogy a verseny miatt vagyok itt, és nem azért, hogy pasizzak! – nézett először szúrósan Demetrire, aki védekezően feltartotta a kezeit, majd rám, de itt már megváltozott a tekintete.

Gyengédséget véltem felfedezni benne, és egy apró mosolyt is küldött felém. Ahogyan elhaladt mellettem, megérintette a karomat – apró és véletlen mozdulatsornak vélhette egy külső szemlélő – és meghallottam a fejemben a hangját.

„Köszönöm” – üzente gondolatban, de amint felfoghattam volna, hogy nyitva az elméje, már vissza is húzta a pajzsát és leszaladt a lépcsőn.

Rezignáltan ballagtam lefelé a nagyterembe, ahol a verseny előtti utolsó eligazítást tartották és gondolataim természetesen Bella és az ő furcsa viselkedése körül forogtak. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a kettősség honnan fakadt: egyszer eltaszított magától, és kijelentette, hogy nem akar már tőlem semmit, hogy elengedett és nem szeret, máskor viszont a karjaimba vetette magát és olyan odaadóan simult hozzám, úgy csókolt, mintha csak a miénk lenne az egész világ.

Annyira a miértekkel, a hogyanokkal és egyéb egy kérdőszavas mondatokkal voltam elfoglalva, hogy észre sem vettem őket egészen addig, míg meg nem köszörülték a torkukat. De ezt olyan szinkronban csinálták, hogy az már szinte hátborzongató volt.

Felkaptam a fejemet, és megpillantottam a folyosó két falának támaszkodó Caseyt és Alice-t, akik bár egymás szöges ellentétei voltak, mégis volt bennük valami közös vonás. Az önelégült vigyor, amit még Emmett is megirigyelhetett volna.

- Stan és Pan? Shrek és Szamár? Vagy esetleg…? – töprengtem félhangosan, hogy ők is hallják. – Nem, több idegesítő páros most nem jut eszembe, sajnálom!

- Tom és Jerry? – vetette fel Casey és Alice pillantott. – Nem jó, mert ők folyton ki akarták nyírni a másikat.

- De soha nem tették meg, mert túlságosan szerették egymást – ellenkezett Alice és pacsiztak egyet.

Felsóhajtottam és megráztam a fejemet.

- Nem hiszem el, hogy a rajzfilmfigurák egymáshoz fűződő viszonyáról beszélgetek veletek a folyosón, miközben egy teremmel arrébb éppen kihirdetik, hogy ki fog ma porondra állni.

- Te hoztad fel a témát, mi csak kibővítettük a tudástáradat – jegyezte meg Alice és rám kacsintott.

- És Alice-nek köszönhetően már tudom a mai „programot” – macskakörmözött a levegőbe Casey –, de sajnos nem vagyok rajta az étlapon. Viszont van egy mérkőzés, amit szeretnék látni, szóval essünk túl gyorsan a dolgokon. És figyelmeztetlek, hogy ha turkálni mersz a fejemben, földbe döngöllek!

- Ezzel a lehetőséggel nem élnék, köszönöm! – morogtam az orrom alatt, és éreztem, hogy ezt a beszélgetést nem fogom megúszni.

Mindkét lány egy pillanatig csendben maradt, és olyan szemekkel méregettek, mint azokat a kísérleti alanyokat szokták, akiktől hirtelen meglepő javulást vártak. Alice ellökte magát a faltól és már előttem is állt, hogy apró kis orrával megszaglásszon. Rém idegesítő volt, de tudtam, hogy mire megy ki a játék.

- Nos, bátyuskám, megmagyaráznád nekünk, miért van levendula és frézia illatod? – vigyorgott bele egyenesen a képembe, én pedig kénytelen voltam beismerni mindent, de persze csak halkan, hogy csak ők hallják.

A kis boszorkány már tudott mindent, és ezeket az információkat meg is osztotta a tettestársával. Amikor kérdőre vontam, hogy mégis mire volt jó ez az egész kihallgatás, szemrebbenés nélkül azt válaszolták, hogy az én számból kellett hallaniuk.

Már éppen egy alapos fejmosásban részesítettem volna őket, amikor kinyílt a nagyterem ajtaja, és kiözönlött rajta a tömeg, hogy a lehető legjobb helyeket foglalják el a küzdőtéren.

- Remek, most lemaradtam miattatok a beosztásról! – mérgelődtem és szúrós pillantást lövelltem feléjük.

- Nyugi, te ma nem fogsz még harcolni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell sietnünk, ha első sorból akarjuk látni az eseményeket – kapta el a karomat Alice és húzni kezdett maga után.

Casey vigyorogva sétált mögöttem, mintha esetleg meg akarnék szökni, és akkor majd utamat tudja állni. Betuszkoltak az ajtón – nem is kellett nagyon tuszkolni, mert amint megláttak bennünket, félreálltak „a három őrült útjából” – és az egyik lelátó felé tereltek, ahol megpillantottam a Cullen családot.

Emmett vadul integetett nekünk – Rose alig bírta lefogni a karját –, míg Jasper csak mosolygott és a fejét csóválta a nagy melák viselkedése miatt. Carlisle nyugodtan üldögélt és a mellette helyet foglaló egyik nomád vámpírral beszélgetett, ellenben Esme egy kicsit mintha nyugtalan és feszült lett volna. Amint továbbsiklott a tekintetem már meg is értettem, mi az oka idegességének. Bellát sehol nem láttam – a helye fent volt tartva Esme jobbján –, de abban reménykedtem, hogy csak késik egy kicsit.

Hiú reményem abban a percben foszlott semmivé, amint leültem Emmett és Jasper közé – Em jókorát vágott a hátamra üdvözlésképpen – és megláttam, hogy ki állt a küzdőtéren Aro, Marcus és Caius előtt, nekem pedig háttal.

Jobban mondva kik álltak.

Bella gesztenyebarna tincseit és Lena ébenfekete haját bármikor megismertem volna!

A torkom összeszorult és a gyomrom is öklömnyi nagyságú lett, ahogyan eljutott a tudatomig, miért vannak odalent együtt, és ebből mi fog következni. És már azt is értettem, miért pont Em és Jazz közé ültettek, mert amikor felugrottam, hogy valahogyan közbeavatkozzam, ők nemes egyszerűséggel elkaptak és visszarántottak a helyemre.

- Nyugi, öcsibogyó! – somolygott rejtélyesen Emmett.

- Dőlj hátra és élvezd a műsort! – mondta Jasper, és ő is mosolygott.

- De hát Lena meg fogja ölni őt! – fakadtam ki, mert tudtam, hogy mire képes Lena.

- Igen, tudjuk, hogy neki is van képessége, de elfeledkezel arról, hogy… – Emmett a mondatot már nem tudta befejezni, mert Aro felkelt a székéből, mire a tömeg elnémult.

Normális esetekben Volturi testőrként Caseynek és nekem is mellette lett volna a helyem, de ez az esemény kivétel volt, így most csak azok a testőrök álltak a trónok közelében, akik nem vettek részt a versenyen. A többiek szintén szétszóródtak a teremben és feszült kíváncsisággal várták a folytatást.

A helyiségben mindenki csak arra várt, hogy Aro megadja a jelet és azzal kezdetét vegye a verseny – vagy számomra a rémálom. Emberként rég hányingerem támadt volna és ordítva rohanok ki innen, vámpírként viszont csak megkövülten ültem ott és nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik meg.

- Végre eljött az a pillanat, amire mindannyian vártunk – kezdett bele Aro. – Nem szeretném szaporítani a szót, mert eleget beszéltem már, így csak annyit mondok, hogy győzzön a jobb!

Színpadiasan széttárta a karjait, mire örömujjongások és kiáltások hangzottak fel mindenfelől, én meg lehunytam a szemeimet, hogy ne lássam az üdvözült mosolyt Aro arcán.

Az agyam lázasan dolgozott, hogy kitaláljon valamit, de egy adag jéggel blokkolhatták a gondolkozást vagy egyszerűen csak elvágták a kábeleket odabent, mert semmire nem jutottam. Aztán már késő volt. Meghallottam, ahogyan a küzdők a hatalmas tér közepére sétáltak és abban a percben nyílt ki a szemem, amikor elszabadult a pokol.

Before the Dawn (Part 1.)

Sziasztok!

Tudom, hogy soványka, de azért teszem fel így, mert nem biztos, hogy ma még vissza tudok géphez ülni este, írás után, viszont megígértem, hogy legkésőbb pénteken hozok valamit. A folytatás hétvégén várható!
De előre is boldog nyuszit minden Kedves Olvasómnak és jó pihenést! :D
Pusz
Szylu

A világ legvégén

„Szépséges vagy
És kész
Vágyad nem alszik soha
Anyanyelved
A testbeszéd
Te vagy az éjjel menyasszonya
Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap”

(Ákos: A világ legvégén)

Bella arcán csak egy pillanatra suhant át valamiféle meglepődöttség, majd szokás szerint rendezte a vonásait és még rántott is egyet a vállán.

- Már nem fontos – közölte, és lépett volna tovább, ha nem ragadom meg a karját és nem fordítom magam felé.

Régebben azt mondtam rá, hogy rémes színésznő, ez viszont nem volt érvényes a mostani vámpírra, aki előttem állt, és olyan dacosan nézett a szemeimbe, hogy kis híján elhittem: a régi Bella meghalt, hogy átadhassa a testét valaki másnak. Egy idegennek, akit nem ismertem és soha nem fogok megismerni.

Aztán a szemei kitágultak, apró orrával úgy szimatolt körbe, mint egy éhes ragadozó, aki becserkészi az áldozatát és az egész teste megfeszült. Ám mielőtt bármilyen megjegyzést tehettem volna olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.

Bella egy könnyed mozdulattal kirántotta a karját kezem szorításából – váratlan reakciója valóságos pofonnal ért fel, mert azt bizonyította, hogy undorodik tőlem –, hogy a következő pillanatban már a nyakam köré fonja a másikkal együtt és ajkait az enyémekre tapasztva szenvedélyesen megcsókoljon.

Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt:

- Kérlek, segíts!

Az agyam lázasan dolgozott, hogy ez most mégis mit akart jelenteni, de a választ azonnal megkaptam Demetri gondolatai alapján. Bella után kajtatott, hogy ismét megpróbáljon kicsikarni belőle egy randit. Ezt persze Bella nem tudhatta, de Demetri felbukkanása – szóval ez volt a szimatolásának az oka! – eléggé egyértelművé tehette számára a dolgot, hogy ha találkoznak, akkor Dem megint kijátssza a randi-kártyát.

Már láttam az árnyékát a falon végigsöpörni, ahogyan jött fel a lépcsőn, de még takarásban voltunk, így ha cselekedni akartam, akkor azt gyorsan kellett. És olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam neki ellentmondani. Nem, ez így nem helyes, hiszen Bellának csak egyetlen egyszer tudtam ellentmondani, aminek pedig az eredménye a kialakult helyzet lett. Most viszont sem erőm, sem kedvem nem volt ellenkezni vele.

Fordítottam rajtunk egyet, és a falhoz szorítva odasimultam Bella tökéletes testéhez. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát, a másikkal lustán simítottam végig az arcán, feltérképezve minden apró porcikáját. Bella lehunyta a szemét, ahogyan lassan hajoltam hozzá közelebb és megfeszítette az izmait. Finoman csókoltam meg, hogy ha akar, akkor még visszakozzon, de csak állt ott, és várt.

Visszahúztam a fejemet, de nem engedtem el a derekát. Nem akartam úgy megcsókolni, hogy ő mindezt csak „végigasszisztálja”. Hogy úgy érezze, rákényszerítem őt.

Ezt a percet választotta Demetri arra, hogy felérjen a lépcső tetejére, és megpillantson minket. Ahogyan az várható volt, teljesen lefagyott, majd aprót rázott a fején és egy „szívélyes” mosolyt villantott fel.

- Amint látom, ismét egymásra találtatok – jegyezte meg és figyelmesen fürkészett bennünket.

Az itt eltöltött tíz év alatt nem volt különösebb problémám vele, de ahogyan most végignézett Bellán, egyszerűen csak csavarintottam volna egyet a fején, és levan róla a gond. Úgy mérte végig a karjaimban tartott lányt, mintha a következő egyéjszakás kalandja lenne, és ez kihozott a sodromból. Automatikusan toltam magam mögé Bellát, és felszegtem az államat, ahogyan Demetri szemeibe néztem.

- Valami kivetnivaló van talán abban, hogy felelevenítjük a régi szép időket Bellával? – ütöttem meg a lehető leghétköznapibb hangnememet és felvontam a szemöldökömet.

A képességemnek köszönhetően előbb tudtam, hogy mi fog következni, mégis ökölbe szorultak a kezeim és kivillantottam a fogsoromat, ahogyan Demetri hozzákezdett „kikészítésemhez”.

- Hát, csak remélni tudom, hogy Lena tisztában van az apró kis múltidéző akcióddal – vonta meg a vállát, de természetesen nagyon is érdekelte, mit reagálok erre.

- Nem kell aggódnia a barátnőjének, nem történt semmi olyan közöttünk – lépett ki elém Bella és csípőre tette a kezét. – De ha már itt tartunk, akkor szeretném felhívni mindkettőtök figyelmét arra, hogy a verseny miatt vagyok itt, és nem azért, hogy pasizzak! – nézett először szúrósan Demetrire, aki védekezően feltartotta a kezeit, majd rám, de itt már megváltozott a tekintete.

Gyengédséget véltem felfedezni benne, és egy apró mosolyt is küldött felém. Ahogyan elhaladt mellettem, megérintette a karomat – apró és véletlen mozdulatsornak vélhette egy külső szemlélő – és meghallottam a fejemben a hangját.

„Köszönöm” – üzente gondolatban, de amint felfoghattam volna, hogy nyitva az elméje, már vissza is húzta a pajzsát és leszaladt a lépcsőn.

Ízelítő a Before the Dawn 11. fejezetéből

Sziasztok!

Ígértem kedd-szerda tájékára egy fejezetet, de még nem vagyok kész vele és "útközben" át is kellett variálnom - igen, Krisz, miattad! :D -, ezért csúszik egy kicsit. Csütörtök, legfeljebb péntek magasságában hozom a frisset, addig pedig egy kis ízelítő, csak hogy ráhangolódjunk az eseményekre! ;)
Pusz
Szylu

"Bella egy könnyed mozdulattal kirántotta a karját kezem szorításából – váratlan reakciója valóságos pofonnal ért fel, mert azt bizonyította, hogy undorodik tőlem –, hogy a következő pillanatban már a nyakam köré fonja a másikkal együtt és ajkait az enyémekre tapasztva szenvedélyesen megcsókoljon.

Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt..."

Before the Dawn - 10. fejezet (Teljes)

Sziasztok!

Nos, tudom, hogy egy kicsit eltűntem mostanában, de mentségemre legyen, volt tennivalóm. De most meghoztam a fejezet második felét, és mivel páran említettétek, hogy nem tudtátok elolvasni az előző részt, ezért most egyben felteszem. (Akiknek Explorerük van, azoknak ajánlok egy másik böngészőt - én Mozillát használok -, mert megnéztem, és suliban Exploreren tényleg nem látszik.)
A másik dolog: mint a legtöbb könyvrajongó, én is belevetem magam a 18. Nemzetközi Könyvfesztivál rejtelmeibe, tehát csütörtökön és pénteken mindenképpen kilátogatok. (De ezt már Krisz blogján olvashattátok - köszi Krisz! :D) Ha tehetitek, mindenképpen látogassatok ki, mert jobbnál jobb programokkal készülnek a szervezők és természetesen új könyvek is megjelennek! (Lábjegyzet: ÉLJEN, ÜVEGVÁROS! :D)
És akkor egy ajánlás: a mostani fejezetet Koree-nak ajánlom, aki folyton rágja a fülemet... :D Csak egyszer vissza ne harapjak, Koree! :P
Akkor jó szórakozást!
Pusz
Szylu
U.i.: Azt hiszem, hogy a fősuliból, előadásról történő frisselést is kipipálhatom! :P

Új törvény

„Van, aki őriz

De nincs, aki ért

Van olyan, aki megölel

De nincsen, aki félt

Már nem is tudod, hogy szenvedsz

Hitted, hogy szebb lesz

Praktikus, logikus

Mégis tragikomikus

Rosszul megírt, hálátlan szerep

Hogy tulajdonként éled az életed

Én féltelek”

(Ákos: Féltelek)

A fejemet csóválva mentem lefelé a lépcsőkön, és azon morfondíroztam magamban, hogy vajon a vámpíroknak lehet-e migrénjük? Ha eddig valaki úgy hitte, hogy erre a költőinek tűnő kérdésre a válasz az egyszerű nem, akkor nagyot tévedett. Azt össze kéne zárni fél órára a Lena-Casey párossal és máris meggondolná magát.

Az agyam szinte ki akart szakadni a helyéről, ahogyan felidéztem magamban a nemrég lezajlott jelenetet.

Az egész úgy kezdődött, hogy Lena elkezdett sikoltozni és kiabálni, miközben mindenféle szemétládának elhordott, míg Casey csak csendben állt és a kisujját sem mozgatta azért, hogy megállítsa a szóáradatot. Majd amikor Lena lecsillapodni látszott, akkor belépett ő a képbe, és kijelentette a szerinte nyilvánvaló tényt, mely szerint valami nincs rendben velem és kezeltetnem kéne magamat azzal a szexi félisten pszichológus ismerősömmel, akit neki is ajánlottam. Itt persze elgondolkoztam, hogy ez mikor is volt, de nem volt sok időm, mert most Lena a változatosság kedvéért Caseyt kezdte el szidalmazni, hogy ne beszéljen így a pasijával.

Casey erre egy anyatigris lendületével fakadt ki, és kijelentette:

- Attól, hogy Edward néha pillanatnyi elmezavarban szenved, és te valamilyen úton-módon ilyenkor mindig bekerülsz az ágyába, az nem jelenti azt, hogy a tulajdonod, vagy ahogyan te mondtad, a pasid!

Ha Lena képes lett volna, szerintem fülig vörösödik a dühtől, mert a hang, ami kijött a torkán erről árulkodott.

- Nem tehetek róla, hogy én jobban érdeklem, mint te! – üvöltötte Lena és a kezei ökölbe szorultak. – Az én teljesítményem…

A Casey arcán végigkúszó mosoly, majd a hozzá társuló gondolatsor egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől bennem, hogy ez egy olyan magas labda volt, amit nem lehetett kihagynia.

- Drágám, ha szeretném, akkor nem akarna kimászni mellőlem az ágyból! – eresztett meg egy hátborzongató mosolyt, kivillantva fogait. – De tudod, ha már akarok egy pasit, akkor a szíve is kell nekem, nem csak a teste. Nos, te elmondhatod magadról, hogy felnőtt nőként így gondolkozol?

Lena egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, majd meglódult előre, és ha nem állok kettőjük közé, akkor az a pofon nem az én, hanem Casey arcán csattant volna. A fekete hajú vámpírnő szemei tágra nyíltak, amikor rájött, hogy célt tévesztett a keze és a szája elé kapva azt, lassan szabadkozni kezdett.

- Edward… én… nem…

Feltartottam a mutatóujjamat, hogy csendre intsem, míg a másik kezemmel a sajgó pontot tapogattam az arcomon. Nem voltam egy anyámasszony katonája, de ez azért emberes egy ütés volt.

- Lena, azt hiszem jobb, ha most távozol – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- Én… – folytatta volna, de elveszítettem a türelmemet.

- MOST! – kiáltottam és egyenesen az ajtóra mutattam.

Casey lábujjhegyre állt és a vállamra fektette az állát, úgy szólalt meg.

- Bizony, kislány, arra van az ajtó, jól látod!

Lena lenyelte az ajkára toluló szitkokat, így csak én hallhattam az elméjében, ahogyan kifelé menet mindennek elkönyvelte Caseyt, aki vidáman integetett utána. Amikor Lena eltűnt, ő jelent meg a látóteremben, és megbökött a mutatóujjával.

- Tudod, hogy azt a pofont nekem szánta? – tette fel a kérdést.

- Igen, és pontosan ezért léptem közbe – sóhajtottam.

- Szó szerint – somolygott. – De hagynod kellett volna, hogy megüssön.

Nem tehettem róla, a szemöldököm automatikusan szaladt fel a homlokom közepére meglepődöttségemben.

- Hát, most már legalább azt is tudom, hogy mazochista vagy – tapogatóztam.

- Váó, ez egy poén volt? – vigyorodott el. – Nem hiszem el, hogy ezt is megéltem. Edward Cullen poénkodott. Adj egy tollat és egy papírt, ezt fel kell jegyeznem!

A Cullen szóra ösztönösen összerándultam és ezt ő is észrevette, de nem tette szóvá, helyette viszont:

- Nem, azért szerettem volna, ha megüt, mert akkor lett volna egy nagyon nyomós okom, amiért kitéphettem volna azt a démoni fekete haját, és feltörölhettem volna vele a padlót! – közölte nemes egyszerűséggel és még blazírtan vállat is vont.

- Soha nem változol – szusszantottam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.

- Nem, amíg el nem intézem ezt a…

- Ki ne mondd! – szóltam rá fenyegetően.

- Ugye tudod, hogy a káromkodásmentességed néha az idegeimre megy? – kacsintott rám, de választ sem várva megölelt.

Visszaöleltem, hiszen tudtam, hogy Casey tényleg nem úgy viszonyult hozzám, mint a legtöbb nő a környezetemben. Ezért volt lehetséges az is, hogy a következő megjegyzése nem megbotránkozást szült bennem, hanem szimplán felnevettem.

- Tudod, hogy piszkosul nagy a kísértés, hogy megfogjam a fenekedet és megmarkoljam?

- Igen, és utána még azt is hagyom, hogy leteperj az ágyra, és azt csinálj velem, amit csak akarsz! – nevettem, mire kibontakozott az ölelésemből és egyik kezét a homlokomra tette.

- Pedig nem vagy lázas – morfondírozott magában. – Akkor az „egy nap két poén” jelenséget Bella kontójára kell írnom.

És stílusosan, mielőtt még válaszolhattam volna, már el is tűnt.

Ismét megcsóváltam a fejemet, és az arcomra akaratom ellenére is kiült egy halovány mosoly. Igen, Casey határozottan az a személy volt, aki minden egyes pillanatban meg tudott nevettetni, és el tudta velem feledtetni a gondolataimat. Az embernek száz és még plusz pár százalékig rá kellett figyelnie, mert annyira pörgött, hogy ha csak egy szót nem hallottál a mondatából, már nem tudtad eldönteni, szép szavakat mondott, vagy mocskosul elküldött retúrjegy nélkül melegebb éghajlatra. De sajnos nem tarthattam magam mellett a nap minden pillanatában, és este főleg nem. Ezért volt szükségem a legszélsőségesebb pillanataimban…

Megtorpantam, mert a lépcsőfordulóban az egyik beugró hatalmas ablakban megpillantottam egy alakot, aki háttal állt nekem, így eltakarva előlem egy másik személyt. A beszédfoszlányokból ítélve, amik eljutottak hozzám, nem éppen baráti csevej folyt kettőjük között.

- Nem hiszem el, hogy képes voltál idejönni! – mondta Bella halkan, de éreztem az elfojtott dühöt a hangjában.

- Kénytelen voltam, ha már arra sem veszed a fáradtságot, hogy felhívj! – vágott vissza egy ingerült férfihang.

- Az előbb is beszéltünk! – feleselt Bella, és lelki szemeim előtt láttam, hogy még az orrát is felhúzta.

- Igen, de csak azért, hogy bejelentsem, itt vagyok Volterrában! – morogta a férfi.

- Voltál – közölte nemes egyszerűséggel Bella.

Vissza kellett fognom magamat, hogy ne nevessek fel hangosan ezen a cseppet sem palástolt elutasításon, de úgy látszik, a srác nem vette a lapot, mert visszakérdezett.

- Voltam?

- Igen, ugyanis az első géppel mész vissza! – A hangjából kicsendülő utasítás egyértelmű volt, és sejtettem, hogy nem tűrne ellentmondást.

- De még csak most jöttem!

- Egyáltalán nem kellett volna idejönnöd! – kelt ki magából Bella és toppantott egyet a lábával.

- Attól, hogy te úgy döntöttél, hogy szakítunk, én még nem zártam le ezt a vitát! – Anyag súrlódott anyaghoz, és láttam, hogy a srác a falhoz szorította őt.

Az egész testem megfeszült és ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ezzel is megakadályozzam a közbelépésemet. Bella ugyan szemben helyezkedett el velem, de mivel a férfi elállta az útját, ezért nem láthatott, és az ablakbeugró is takart annyira, hogy észrevétlen maradjak.

- Te is beleegyeztél – suttogta Bella elgyötörten.

- Az én fogalomtáramban a beleegyezni és a beletörődni két különböző dolog – csattant fel a srác.

- Kérlek, ne menjünk bele ebbe!

Bella kilépett a beugróból, és már éppen elindult volna az ellenkező irányba – tehát észre sem véve engem –, amikor a másik vámpír elkapta a karját és visszarántotta magához. A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott – Bella szeme elkerekedett egy másodpercre, de még időben rendezte vonásait, így nem hívta fel rám a figyelmet –, majd visszafordult a fiúhoz és arca hűvös és távolságtartó lett.

- Ha nem akarod, hogy kidekoráljam a képedet, akkor jobb, ha elengedsz! – fenyegetőzött Bella, mire a fiú automatikusan eleresztette a karját. Még mindig nem láttam az arcát, de tudtam, hogy fájdalom suhanhatott át rajta.

- Szóval ennyi volt? – kérdezte csendesen. – Esélyt sem adsz kettőnknek?

Bella hátrált egy lépést, így már teljes egészében kint állt a lépcsőn, karnyújtásnyira tőlem, és megcsóválta a fejét.

- Soha nem volt olyan, hogy kettőnk – felelte és felsóhajtott. – Vagy te és vagyok én. Ennyi. És most szeretném, ha elmennél. A versenyre kell koncentrálnom.

- Ő is itt van, igaz? – A kérdésben rejlő gyűlölet szinte arcon csapott.

Bella ajka keskeny vonallá préselődött és összeszorult a keze, de nem veszítette el az önuralmát.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – vonta meg a vállát, mintha csak valami semmiségre válaszolna.

- Edward – köpte a szavakat a srác és hirtelen azt hittem, lelepleződtem, de ő folytatta. – Ő is itt van Volterrában, igaz? Valamelyik családtagod egyszer megemlítette, hogy Volturi testőr lett belőle.

- Igen, itt van, de nem értem, ez hogyan jön ide. – Ezt úgy mondta, mintha megrémült volna, de már semmiben sem voltam biztos.

- Úgy, hogy ez az egész róla szól! – emelte fel a hangját a férfi. – Úgy, hogy még mindig érzel iránta valamit, sőt, szerintem még mindig szereted!

Bella egész testében megmerevedett és erősen küzdött, hogy ne nézzen rám. Én is visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást – na, nem mintha eddig vettem volna magamhoz egy korty levegőt is –, mert tudtam, hogy innen nincs menekvés. Vagy bevallja, hogy még mindig szeret – és akkor én leszek a világon a legboldogabb ember illetve vámpír – vagy azt mondja, hogy soha nem szeretett, és akkor…

- Tudod nagyon jól, hogy nem azért voltam veled együtt, mert szerettelek – használta ki az egyetlen kiskaput, majd rám villant a szeme, és mintha csak nekem monda volna a következő szavakat. – És azt is tudod, hogy szerettem Edwardot.

Azzal sarkon fordult és elviharzott mellettem, én pedig utána, mert ha folytatom a megkezdett utamat, akkor a rejtélyes idegen meglát, és az nem lett volna túl szerencsés sem Bellának, sem a srácnak, és főleg nem nekem.

Az egyik folyosó végén értem utol, és felvettem a lépést vele. Nem szólt egy szót sem, csak csendben, lehajtott fejjel ment és azt sem mondta, hogy tűnjek el a pokolba. Keresett egy másik lépcsőt, ami szintén a nagyteremhez vezetett le egy kisebb kitérővel, és már éppen megindult volna lefelé, amikor lágyan megérintettem a vállát és halkan megkérdeztem.

- Jól vagy?

Felém fordult, elmélyülten tanulmányozta az arcomat, majd megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg a szomorúsága miatt, de a féltékenység valamiért erősebb volt bennem és csodálkoztam, hogy tudtam tisztán gondolkodni.

- Azt hiszem, hogy erre a nem a legmegfelelőbb szó – felelte csendesen és megajándékozott egy ritka alkalommal, amikor egyenesen a szemembe nézett.

Úgy éreztem magamat, mint akin áramütés száguldott végig. Azok a régi alkalmak jutottak eszembe, amikor órákig csak ültünk egymással szemben, és szótlanul néztük a másikat. Nem volt szükségünk arra, hogy beszéljünk, mert azzal megtörtük volna a körülöttünk lebegő csodát.

Aztán a kisördög előbújt belőlem, és elgondolkoztam azon, hogy talán azzal a másik vámpírral is megtette ugyanezt. Sőt, talán még többet is!

Egyszerűen nem bírtam tovább, a kérdés csak úgy kibukott a számon, még mielőtt az agyam felülbírálhatta volna a zöldszemű szörnyet.

- Ki volt ez a másik vámpír?