Vérvörös alkonyat - 65. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy késtem vele fél napot, de mentségemre szolgáljon, hogy tegnap még gépközelbe sem jutottam. Oké, Jackson - a laptopom - nem számít most, mert rajta nincs net. De most akkor hozom a fejezetet, és miközben ezt a bejegyzést írom, már a reptéren ülök, és várok egy olyan gépre, ami egy Isten háta mögötti, kimondhatatlan nevű szigetre visz.
Pár megjegyzés még, mielőtt átadom a fejezetet. A szemfülesebb olvasók már tudhatják rólam, hogy nem stílusom könnyedén és egyszerűen megoldani a problémákat, szeretem a kerülőutakat. És minél hosszabb, annál jobb! :D Nem célom olvasóbarátnak sem lenni, és ezt fel is róhatjátok nekem, ha akarjátok. Kiteszek egy szavazást is, hogy dönthessetek, hány részletben szeretnétek olvasni a befejezést. Ez azt jelenti, hogy vagy lesz még egy fejezet és egy epilógus (mindkettő szép hosszú, mert lesz mit lezárni), vagy csak egy epilógus, és pár dolgot nyitva hagyok. Ti döntötök! :)
Be kell, hogy valljam - és bármit ilyesmit írtam bármelyik fejezet előtt eddig, most visszavonom - ez volt eddigi életem során a legnehezebben összehozott fejezet. Hogy miért? Szerintem majd érteni fogjátok.
A kövi héten majd még jön egy bejegyzés sok-sok magyarázattal, hogy mi miért úgy alakult, ahogyan, de most nem húzom tovább az időt.
Csak még egy költői kérdés? Ki ismeri Darren Shan vámpírregényeit? Mert én igen, és sokat tanultam tőle. Többek között ezt is... :)
Hagyjatok életben!
Pusz
Szylu

A’ngel

„Minden változásban, még a legvágyottabban is melankólia rejlik.

Mivel amit magunk mögött hagyunk, a lényünk egy része.

Meg kell halnunk egy életünkben ahhoz, hogy beléphessünk egy újba.”

/Anatole France/

(Bella szemszöge)

Soha nem hittem a természetfeletti létezésében…

…egészen addig, amíg Forksba költözésemkor nem találkoztam Edward Cullennel, akinek köszönhetően most már én is a mesék világába tartoztam. Vámpír lettem, egy képzeletbeli világ teremtménye. Csakhogy az életem nem egy tündérmese és soha nem is lesz az, akár a jó oldalon állok, akár úgy döntök, hogy embereket fogok ölni a szomjam csillapítására, tehát rossz leszek. Ez soha nem fog változni, mint ahogyan én sem.

Itt nincs az, hogy a jó győzedelmeskedik, a rossz megbűnhődik a vétkeiért. A herceg nem találja meg a neki rendelt hercegkisasszonyt, a király legkisebb fia elbukik a sárkánnyal vívott küzdelemben, és a szörnyeteg sem változik vissza daliás nemessé. Nincs üvegcipellő, se halálos álomból ébresztő csók, se jó tündér.

Vámpír vagyok, és a rideg valóságban kell leélnem az örökkévalóságból még hátralevő óráimat… perceimet… vagy másodperceimet.

A valóság pedig fáj. Piszkosul, kimondhatatlanul, mérgezően és felemésztően. Annyira, mint a halál. Talán, mert a valóság néha maga a halál.

Annyira akartam, hogy az a kép peregjen le a valóságban is, amit tébolyult elmém vetített a szemem elé. Arra vágytam, hogy minden szép és jó legyen, hogy mindenki boldog legyen, hogy a családomat biztonságban tudjam és élhessem a saját kis életemet. Ilyen azonban csak a mesékben van.

A karok, amiknek Mac után kellett volna kapniuk, az én testem köré fonódtak, és szorosan tartottak, hogy ne tudjak kiszabadulni. A sikítás, ami áthasította a levegőt nemcsak Adriana torkából tört fel, hanem az enyémből is. Az eseményektől pedig annyira lefagytam, hogy még küzdeni is elfelejtettem.

Láttam, ahogyan Mac finoman Adriana nyakára tapasztja az ajkait, aztán egy tompa puffanással valami a földre esett. Majd Adriana élettelen teste is a földre hullt.

A Macarióhoz közelebbi nagydarab Volturi testőr rávetette magát és leteperte a földre, de Mac egyszerűen lerázta magáról, és két pillanattal később már felegyenesedve várta a támadást. Ám másodszorra már ketten rontottak rá, de még így sem tudták vele felvenni a versenyt. A Volturinál eltöltött évek alatt megtanult harcmodor most a segítségére volt, a két testőr pedig tehetetlenül próbált a közelébe férkőzni.

Egy váratlan pillanatban azonban a háta mögül felbukkant egy harmadik csuklyás alak, és kijátszva Macario éberségét lopakodott hozzá egyre közelebb.

- Mac! – kiáltottam, hogy figyelmeztessem, de már késő volt.

Minden annyira gyorsan történt, hogy bénult agyam csak másodpercekkel később fogta fel a dolgokat. Mindhárman egyszerre lendültek támadásba, és ha használta volna a képességét, akkor is csak az egyikük ellen járt volna sikerrel. Így viszont…

Nem értettem, hogy miért nem teszünk semmit, miért nem támadunk? Mire várunk még?

- Mac! – lendültem volna felé, hogy a segítségére legyek, de a testemet szorongató béklyók nem engedtek.

Legnagyobb rémületemre felém fordult – nem figyelt a támadókra –, ajkain az ismerős halvány mosoly jelent meg, vörössel szegélyezett aranybarna tekintete pedig megcsillant az erdő fái között áttörő napfény utolsó sugarában. Majd eltűnt az őt körülvevő testek takarásában.

Láttam, hogy a három csuklyás alak magasodik a fölé a hely fölé, ahol pillanatoknak tűnő percekkel ezelőtt Mac rávetette magát Adrianára, és a lábuknál megakadt a tekintetem, hacsak egy másodpercre is az egyik számomra legkedvesebb arcon, mielőtt a halotti máglya lángra kapott volna, hogy átadja a két testet az enyészetnek.

- Ne! – üvöltöttem, és úgy vergődtem az engem tartó karok között, mintha mindegyik tüzes vassal égetett volna.

A levegőben égetett tömjén szaga terjengett, ami erős volt, csípős, de keveredett bele egy másik illat is, ami úgy hatott rám, mintha szíven szúrtak volna: az ébredő erdő illata. A tűzoszlop magasra szökött, és bíborszínű lángjai mindent elpusztítottak, ami az útjukba került.

- Nem! – sikítottam, és kezeimmel nyúltam a tűz felé, hogy tegyek valamit, akármit, bármit, de nem tudtam szabadulni.

Remegő lábaim felmondták a szolgálatot, és marionett babaként csuklottam össze, mintha elvágták volna a végtagjaimat mozgató köteleket. Valaki elkapta elgyötört testemet, és odahúzott a mellkasához, miközben a hátamat simogatta és lágyan suttogott nekem, de nem jutott el a tudatomig, hogy miről beszélt.

A fájdalom olyan erővel tört rám, hogy megbénított, és ha hagyom magamat, minden érzést kiölt volna belőlem. Talán az lett volna a legjobb. Akkor el tudnám viselni a veszteséget, a tudatot, hogy…

Elcsukló zokogásom közben végre eljutott hozzám Edward hangja, ami felemelt a víz fölé, és nem engedett visszazuhannom.

- Bella! Bella! Nézz rám! – fordította maga felé a fejemet. – Kicsim, minden rendben lesz, hallod?

Megráztam a fejemet, és görcsösen markoltam bele az ingébe a hátán, ahogyan hozzábújtam. A szemem sarkából láttam, hogy valahogyan a csapatunk mögé kerültünk, így most a többiek sorfalként választottak el bennünket a Volturitól. Viszont még így sem tudták eltakarni előlem a tűzoszlopot, ami egyre lejjebb táncolt, ahogyan a pusztításra ítélt anyag hamuvá lett.

- Mac… Mac… - dadogtam, és a szemeimet szúrta valami, de könnyezni nem tudtam.

- Annyira sajnálom – suttogta és belecsókolt a hajamba. – Meghalt, Bella, meghalt.

- Nem, nem, nem! – löktem el magamtól Edwardot és térddel a földre estem. – NEM!

Mindkét kezemmel átfogtam a mellkasom, mert a fájdalom ott volt a legerősebb. Úgy éreztem, hogy nem dobogó szívem ki akar szakadni a helyéről, és akkor talán végre én is meghalhatnék.

Miért nem engedték, hogy elmenjek, hogy ne sodorjam őket veszélybe? Miért állított meg Macario, amikor tudtam, hogy az a leghelyesebb, ha én magam keresem fel a Volturit és adom fel magamat. Miért ő halt meg helyettem?

Halál…

Mindenütt fekete és emésztő halál…

Halál, ami miattam fedte fel magát…

…mert én magam vagyok a halál.

Annyira emeltem fel a fejemet, hogy tekintetemmel megkereshessem azt a három alakot, akik még mindig ott álltak a kihunyó máglya mellett.

Ha a Volturinak a képességem kell, hát megkaphatják. A legnagyobb örömmel adom át nekik.

(Edward szemszöge)

Bella előttem térdelt, karjával átfogta magát és összegörnyedve zokogott. Meg akartam érinteni, segíteni akartam neki, elmulasztani a fájdalmát, de képtelen voltam bármit is tenni. Mindenki megrendülve állt, és még mindig nehezen dolgozták fel az előbb lezajlott jelenetet. De ezzel nem csak ők voltak így.

Tudtam, hogy szerelmem gyűlölni fog, amikor majd rájön, hogy többek között miattam nem segíthetett Macariónak, hiszen és tartottam fel testvéreimmel együtt és vonszoltam a csapatunk mögé, de azt is tudtam, hogy a Volturi ezzel csak elégtételt vett, és még nem fordult meg a fejükben a teljes lerohanás lehetősége. Ha pedig elengedtem volna Bellát, azzal tényleg kitört volna egy halálos harc.

Kedvesem zokogása egyre csendesebb lett, aztán elhalt. Bella éppen annyira emelkedett fel, hogy láthassa a halotti máglyát, tekintetében pedig mérhetetlen mennyiségű fájdalom csillant – ezt tudtam kiolvasni Marcus gondolatai közül.

Mielőtt azonban tehettem volna bármit is, Caius megszólalt:

- Mindig is sejtettem, hogy egymás végzetei lesznek – intett az egyre csituló tűzoszlop felé. – Hát nem romantikus? A két szerelmes egymás karjai által hal meg. Bár, ez talán csak Adrianára érvényes. Macariót a vakmerősége vitte a túlvilágra, ami…

- Elég lesz, Caius! – szólt rá testvérére Aro. – Igazán sajnálom, hogy két ilyen tehetséges vámpírt kellett elveszítenie fajunknak, és ráadásul elkerülhető lett volna az egész, ha… - harapta el a mondatot, de a gondolatai üvöltöttek felém.

Annyira tombolt bennem a düh kedvesem fájdalmát látva, és egy becsületes vámpír elvesztése miatt, hogy nem fegyelmeztem magamat.

- Ha Bella önként és dalolva csatlakozik a magángyűjteményedhez, hogy dicsekedhess vele? – csúszott ki a számon, és szememet le nem vettem Aróról. – Vagy hogyha Macario visszaáll a testőrségedbe? Melyik lehetőség csábított jobban, Aro?

- Ifjú barátom, elveted a sulykot – csitított Aro egy álmosollyal az arcán, de természetesen mindkét lehetőség megfordult a fejében. Sőt, annak örült volna a legjobban, ha Bellát és Macariót is megkapja. – Mi csak azért jöttünk, hogy saját szemünkkel lássuk a párod csodálatos képességét. Az, hogy Adriana mit akart, nos…

A beállt csendben mindenki lélegzetvisszafojtva várt a folytatásra, mert tudtuk, hogy ezekben a percekben dől el a sorsunk. Most, hogy némi igazságszolgáltatás történt – Marcus gondolta így, bár sajnálta Macariót – életben hagynak bennünket, vagy Bellával együtt már túl nagy veszélyt jelent a családom az ő uralkodásukra – Caius szerint –, ezért pusztulnunk kell. És velünk együtt mindenki mást megölnének, aki segít nekünk, ami túl nagy érvágás lenne a vámpírtársadalom számára – gondolkodott reálisan Aro.

A csendet végül nem Aro törte meg, hanem az a személy, akire a legkevésbé számítottunk.

- Látni akarjátok a képességemet? – suttogta Bella halkan, de hangjának egyfajta furcsa csengése volt, amitől emberként kirázott volna a hideg.

Hallottam a hozzám eljutó gondolatokból, hogy ez a hang a Volturi testőrségre sem volt hatástalan, mert zavartan néztek vezetőikre és parancsra vártak. Úgy érezték, mintha egy eddig fűtött szobában hirtelen kialudt volna a kandalló, és csak a sötétség és a hideg marad volna utána. A hideg, mely a csontokig és a rég nem dobogó szívekig hatolt, és megfertőzte az addig életerős testeket félelemmel és a közelgő halál tudatával.

A csapatunk ebből semmit nem érzett, de a baljós légkör őket is nyugtalanná tette, ezért visszább húzódtak annyira, hogy velem egyvonalban legyenek. Ennek köszönhetően Bella egy kicsit előrébb került, egy lépésnyire térdelt a sorfalunk előtt. Jasper és Alice is nyugtalankodott. Jazz azért, mert nem érzett semmit, Alice pedig az ideiglenes vaksága miatt.

Még mielőtt bármelyik testvér válaszolhatott volna a szerintem költői kérdésre, szerelmem folytatta:

- Akkor leszek olyan rendes, és megmutatom – súgta és kecsesen, de lassan felkelt. – Csak hogy ne mondhassátok, mindhiába utaztatok ennyit. De szólok előre, hogy lehet, ismerős lesz néhány dolog.

Ezekre a szavakra némelyikük arcán félelem suhant át, amit még Eleazar és Carlisle sem látott soha ezelőtt. A legtöbben viszont – köztük Caius és Aro is – kétkedve figyelték kedvesemet, és csak mosolyogtak. A mosoly viszont ráfagyott az arcukra, ahogyan meghallották a felcsendülő üvöltéseket, amik elkínzottan és fájdalmasan hasították át a teret.

Akkor már mindent értettem. Bella nem a máglyát figyelte, hanem…

Alec, Demetri és Felix – ők voltak azok, akik végeztek Mackel és az immár hamukupac mellett álltak – az arcukhoz kaptak és a földre rogytak, majd mindegyikük teste görcsösen vonaglani kezdett a fájdalomtól és torkukból egyre többször hangzott el kétségbeesett kiáltás. Az egyik alacsony, köpenyes alak, aki közvetlenül Aro mellett állt Bella felé fordult, és támadni készült, amit nem engedhettem.

- Jane, ne! – kiáltottam rá, de már késő volt.

A várt hatás, ami miatt Bellának minimum el kellett volna veszítenie a kontroll a másik három elme felett, elmaradt, helyette viszont Jane csuklott össze, és rángatózott sikoltozva. A többiek annyira lebénultak az egész abszurd látványtól, hogy mozdulni sem bírtak. Kiderült, hogy a vámpírok is tudnak sokkot kapni.

De a biztonság kedvéért Marcus, aki némileg megőrizte a hidegvérét, odaszólt a testőröknek:

- Mindenki a helyén marad!

Bella kezei ökölbe szorultak, egész testtartása megfeszült, aminek következtében mind a négy földön fekvő vámpír teste elernyedt, a szemük fennakadt.

Elképedve álltam, és csak néztem szerelmemre, aki a legkisebb jelét sem adta annak, hogy fáradna, vagy fájna neki valami. Arca nyugodt, szinte már diadalittas volt, ajkain finom mosoly húzódott és egész lényét áthatotta a természetfeletti erő. Csodáltam őt, amíg el nem jutott a tudatomig az, amire Eleazar is akkor figyelmeztetett:

„Edward, megöli őket!” – kiabálta nekem gondolatban.

Odaugrottam Bellához, és két kezem közé fogtam gyönyörű arcát. Tekintete a távolba révedt – tehát nem kellett ránéznie azokra, akiket kontrollált – és aranybarna szeme most fekete volt.

- Bella, Bella! – kiabáltam rá. – Bella, ne tedd ezt, hallod?

Jane, Alec, Demetri és Felix zihálni kezdett, ami semmi jót nem ígért.

- Bella, ez nem te vagy! – suttogtam neki kétségbeesetten. – Ne legyél olyan, mint ők! Ne legyél gyilkos!

A négy test mindegyike egyszerre mozdult meg, mellkasuk felemelkedett, a gerincük ívben megfeszült. Nem sok kellett, és megteszi.

- Bella, kérlek! – könyörögtem és lázasan simogattam az arcát.

Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, a roppanások azt jelezték, hogy a gerincük eltört. Ez egy vámpírnál nem lett volna annyira egetrengetően nagy gond, de ha tovább folytatja, széttépi őket.

Nem engedhetem, hogy gyilkossá váljon. De mit tehetek? Mivel győzhetném meg, hogy ne…

- Bella – szólt Jasper gyengéden és odalépve hozzánk kedvesem vállára tette a kezét. – Macario nem azért halt meg, hogy te gyilkos legyél. Ő nem ezt akarná, tudom. És azt is tudom, hogy fáj, de el kell őt engedned.

Azalatt a pár feszült pillanat alatt, amíg nem történt semmi, azt hittem, hogy belebolondulok a várakozásba.

Aztán a testek nyugodtan visszaereszkedtek a földre, a természetes gyógyulási folyamat megkezdődött, és amikor rendbejött a gerincük felnyitották a szemüket, majd zavartan néztek körbe.

Szerelmem réveteg tekintete ismét kitisztult, írisze pedig lassan aranybarna árnyalatot vett fel.

- Edward! – nézett egyenesen szemembe és láttam rajta a bűntudatot.

- Ssshhh! – csitítottam gyengéden. – Minden rendben van.

- Edward, én… - kezdett volna bele, de finoman megcsókoltam, és utána magamhoz vontam.

A négy áldozat felkelt, és visszaállt a Volturi csoportjába, de a lehető legtávolabb tőlünk, és még inkább Bellától. A helyzet mulatságos is lehetett volna, hiszen ki látott már vámpírtestőrt fülét, farkát behúzva visszaiszkolni a biztonságos menedékbe? De nem volt az, egy cseppet sem…

Megfordultam Bellával együtt, hogy ne a hátamat mutassam nekik és ha esetleg támadni akarnának, akkor fel legyek készülve és szemügyre vettem a csapatukat. Mindegyikük arca félelmet és egyfajta tiszteletet tükrözött, de még mindig nem mozdultak.

- Azt hiszem, ez mindannyiunknak tanulságos lecke volt – szólalt meg határozott hangon Marcus, ami annyit jelentett, hogy ő tért magához legelőször a sokkból. – Én a magam részéről úgy látom, hogy semmi dolgunk nincs itt. Ti mit gondoltok? – fordult oda testvéreihez.

- Tényleg páratlan képesség, de használni sajnos nem tudnánk – hadarta gyorsan Aro. – Túlságosan kiszámíthatatlan, már megbocsáss, Bella!

Bella nem nagyon törődött senkivel, csak kapaszkodott belém, és magában küzdött a saját démonával, a fájdalmával, és Mac hiányával.

- Egyet kell értenem a fivéreimmel – nyelt nagyot Caius, ahogyan végignézett a csapatunkon, és Bellán. – Tehát ideje indulnunk, nem?

Aro biccentett, ami egy egységes jel volt, mert amilyen gyorsan csak lehetett, felvették a nyúlcipőt, és már távoztak is. Csak Marcus és két hűséges testőre maradt még, akiket legnagyobb döbbenetükre egy intéssel elbocsátott. Közelebb jött, egészen addig, amíg már csak egy lépés választotta el tőlünk és csendesen beszélni kezdett Bellához.

- Tudom, hogy milyen érzés elveszíteni valaki olyat, aki a világon a legkedvesebb személy nekünk – mondta, és szavait gondolatai is alátámasztották. – De a fájdalom nem lehet a személyes tanácsadónk, mert az csak halált és szenvedést szülne. És ahogyan kedves barátom is mondta, a bosszú senkit sem hozott még vissza a sírból. Ezt jól vésd az eszedbe, kicsi lány!

Könnyedén, minden félelem nélkül érintette meg Bella arcát, aki halványan elmosolyodott.

- Köszönöm – suttogta álmatag hangon, és tudtam, hogy az eddig visszatartott kimerültség lassan erőt vesz rajta.

- Nem kell többé tartanotok tőlük – intett a háta mögé –, mert most egy életre szóló leckét kaptak. Ha pedig mégis úgy döntenének, hogy meglátogatnak, majd értesítelek benneteket!

- Köszönjük, Marcus! – lépett előre Carlisle és kezet rázott vele.

- Ez a legkevesebb! – mosolyodott el halványan, és az egész „találkozó” alatt ez volt az első őszinte mosoly, ami megjelent egy Volturi tag arcán. – Vigyázzatok magatokra, és főleg rá!

Azzal hátat fordított, és otthagyott bennünket.

- Köszönöm – suttogta ismét Bella, majd fáradtan rogyott bele a karomba.

Before the Dawn - 4. fejezet

Sziasztok!

Nem beszélek sokat, mert már tegnap kellett volna hoznom a fejezetet. Annyit, hogy a játékra jobbnál jobb megfejtések érkeztek, de sajnos egyik sem volt az, amit fel fogok használni az egyik fejezetben. De akkor ez meglepi marad! ;)
A fejezethez öt szó: Bella, Edward és egy hotelszoba!
Nem megölni, amíg nem tiszta a kép, ezt tessék a végénél észben tartani! :D
Jó szórakozást!
Pusz
Szylu

Bye Bye Beautiful

„Halott szerelmed

Kihűlt pillangó-testét

Elküldöd nekem
Így kívánsz szerencsét
Szerencsét a jövőre

Mit nélküled vészelek át
Hát kívánj jó éjszakát
Vagy térj vissza”

(Bonanza Banzai: Térj vissza)

Az éjszakai szellő lágyan lengette a függönyt a nyitott teraszajtón keresztül. A hotelszoba első osztályú volt – szerintem Alice foglaltatta le –; a szálloda egy csendesebb környéken feküdt. Az ágyon ültem és feszülten várakoztam.

A mellettem lévő helyiségből kihallatszódott a víz loccsanása, majd apró talpak értek földet, és anyag suhogott. Nyílt az ajtó, és megjelent Bella.

A szemeim kitágultak a látványtól. A testére egy törölközőt csavart, ami combközépig ért, így fedve fel előttem formás lábait. Haja kontyba volt fogva, csak néhány rakoncátlan tincs bomlott ki, de ez nem akadályozott meg abban, hogy szinte már gátlástalanul megbámuljam szabadon hagyott nyakát és mellkasának, valamint hátának egy részét, amin apró vízcseppek folytak végig és tűntek el a törölköző rejtekében.

- Szia, Edward! – köszönt nyugodtan, és nem nagyon zavarta vizslató tekintetem.

Csak most fordította felém a fejét, de nem nézett egyenesen a szemembe. Aranyszín írisze ragyogóan csillogott a fürdőből kiszüremlő fényben, márványos bőre elkápráztatott.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem nagy nehezen, mert éppen a nyaka tövéből kiinduló és a dekoltázsánál felszívódó vízcseppek útját követtem végig a szememmel.

- Ha nem vetted volna észre, akkor közlöm, hogy vámpír vagyok, és nagyon kifinomult a szaglásom. Neked pedig jellegzetes illatod van – szippantott egyet a levegőből, majd elindult a szekrény felé. – De ezt pont neked magyarázom?

Egy-null a javára.

- Meg sem lepődsz, hogy itt találsz? – vontam fel a szemöldököm.

Felnevetett lágy, dallamos hangján, de ebben a nevetésben nem volt semmi jókedv.

- Gondolatolvasó vagy, Emmett pedig nem tud három percnél tovább ugyanarra a semmiségre koncentrálni, így nem volt nehéz megtudnod a címemet – válaszolta.

Úgy állt be a szekrénybe, hogy a nyitott szekrényajtó takarta előlem őt. Nagyot nyeltem, amikor törölközőt megpillantottam földön és a méreg termelődése automatikusan indult meg a számban. Milyen egyszerű lett volna felkelni és odalépve hozzá csak megcsókolni őt. Nem mondani semmit, csak hagyni, hogy azt tegyem, amire tíz évvel ezelőtt is vágytam, de óvtam őt magamtól. Vajon hogyan reagálna a kis magánakciómra?

Megráztam a fejemet, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Bella már semmit nem akar tőlem és jobb lesz, ha ebbe beletörődöm.

- Igazad van – nyugtáztam az előbbi mondatát, de magamnak is beismertem: veszett, jobban mondva halott ügy.

- Viszont jobb, ha most mész, ugyanis semmi kedvem sincs veszekedni – mondta.

- Nem veszekedni jöttem, csak szeretném tudni, hogy tényleg indulni akarsz a versenyen? – tudakoltam, de a válasz egyértelműnek tűnt.

- Szerintem már magadtól is rájöttél a megoldásra.

Kilépett a szekrényből, én pedig kénytelen voltam elkapni róla a tekintetemet, ha nem akartam valami nagyon nagy ostobaságot elkövetni. Úgy látszott, hogy Bella a vámpírrá válásakor az emberi tulajdonságaival együtt a gátlásosságát is elvesztette, ugyanis farmert még vett fel magára, viszont felsőtestét csak egy fekete csipkemelltartó takarta.

Összeszorítottam a fogaimat és lehunytam a szememet, amikor perifériám szélén láttam, hogy felém lépdelt és megállt előttem alig egy karnyújtásnyira. Hihetetlen, hogy még így, csukott szemmel is érzékelem a közelségét.

- Odaadnád a felsőmet, ha megkérlek rá? – kérdezte nemes egyszerűséggel.

Ha kinyitom a szemem, akkor rá kell néznem – na, nem mintha ez nehezemre esne, csak… –, ha viszont nem teszem, akkor idiótaként fogok kotorászni a felsője után. A kettő közül melyiket válasszam?

Valamiért az utóbbit véltem biztonságosabbnak, ezért gyorsan végigsimítottam az ágyon, és pár pillanattal később már fel is emeltem a finom anyagot, ami nagyon reméltem, hogy nem a takaró vagy esetleg valamilyen más ruhadarab volt. Odanyújtottam neki, de nem néztem még mindig rá.

- Kösz – kapta ki a kezemből és nem létező lelki békém érdekében felvette.

- Biztosra akartam menni, ezért kérdeztem – motyogtam, és most már nyugodtan csodálhattam formás alakját. – Tehát igen, indulsz a versenyen.

- Igen – hagyta volna ennyiben, de én rendíthetetlen voltam.

Felkeltem és egyenesen rá néztem, hogy majd le tudjam olvasni az arcáról az érzelmeit.

- Szeretnélek megkérni, hogy lépj vissza! – mondtam nyomatékosan.

- Hogy mi? – kapta felém a fejét és csodálatos szemei tágra nyíltak.

Amióta megpillantottam őt vámpírként, most láttam először döbbenetet és meglepődöttséget az arcán. Egy pillanatra mintha a régi Bella köszönt volna vissza a hideg vonások mögül, de aztán ez az illúzió szertefoszlott.

- A te érdekedben mondom – magyaráztam. – Hallottam már ezekről a versenyekről és nem fiatal vámpíroknak valóak.

Elfordult, szusszantott egyet és felkapta a törölközőt a földről. Visszament a fürdőbe, kiterítette a vizes anyagot és onnan szólt ki.

- Köszönöm a figyelmeztetést, de tudom, hogy mit csinálok! – Hangja nem is lehetett volna határozottabb.

- Bella! – csattantam fel és éreztem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.

- Tudtommal nem vagy az apám, hogy megmondd, mit tehetek és mit nem! – jött vissza és odalépve a szekrényhez becsukta az ajtót.

Rendben, a csukta nem a megfelelő szó rá, de nem tett kárt benne…

- Nem – hajtottam le a fejemet, hogy aztán újult erővel támadásba lendüljek. – De…

- Arról a jogodról pedig, hogy beleszólj az életembe, tíz évvel ezelőtt egy szépen megfogalmazott kijelentéssel lemondtál – vágta hozzám a szavakat, de hátat fordított nekem.

- Megváltoztál – vontam le ezen drámai beszélgetésünk következtetését.

- Meg kellett változnom – mondta, de éreztem, hogy ennek a mondatnak még lett volna folytatása is, amit nem mert kimondani. – De te sem panaszkodhatsz?

- Hmmm? – értetlenkedtem, és legalább azt a régi tulajdonságát felfedeztem, hogy még most is furcsán működtek az agytekervényei.

- Radikális változás emberi vért inni egy valaha vegetáriánus életmódot folytató vámpírtól –nézett vissza a válla felett egy pillanatra.

- Nincs jogod ítélkezni felettem! – sziszegtem, mert ez a mondat az elevenembe talált.

- Neked pedig nincs jogod megtiltani, hogy részt vegyek a versenyen! – csapott le a lehetőségre, akár a legjobb ragadozó. – És nem ítélkeztem, csak megjegyeztem!

- Úgy beszélsz, mintha te még nem estél volna kísértésbe – céloztam dühösen arra, hogy Bella is elkövethetett néhány hibát vámpírléte során.

Összerezzentem, ahogyan belegondoltam abba, mi mindenen kellett neki keresztülmennie, mire megküzdött a saját démonaival, és nem voltam mellette, hogy segítsek neki, hogy könnyítsek a helyzetén. Az saját önutálatom csak még magasabbra szökött bennem.

Hirtelen pördült meg a tengelye körül és éreztem a felőle áradó indulatot.

- Amikor vámpír lettem, megfogadtam, hogy ha csak egy csepp emberi vér is lefolyik a torkomon, végzek magammal – suttogta, de hangja magabiztosságról árulkodott.

Azon voltam, hogy bocsánatot kérek a viselkedésemért, és hogy ilyen bunkó módon beszéltem vele, de egy gondolat szöget ütött a fejemben.

- Tehát ezért kerülöd a tekintetemet, ezért nem nézel rám – léptem oda hozzá, és megálltam előtte. – Undorodsz tőlem, megveszt és lesajnálsz.

- A te döntésed, és én ezt tiszteletben tartom – motyogta a padlónak.

- Bella, kérlek, nézz rám! – könyörögtem neki halkan, és lágyan az álla alá nyúlva magam felé fordítottam az arcát.

Az ablakon beáramló holdfény megvilágította hibátlan bőrét és a testemen a régen nem tapasztalt, de ismerős áramütésszerű érzés suhant át. Csukott szemei alatt halványlila karikák húzódtak. Ajkai elnyíltak és számon éreztem hűvös leheletét, ami felidézte bennem régi csókjaink emlékét. Közelebb hajoltam, mert érezni akartam őt, így orrom súrolta járomcsontját, amitől megremegett.

- Bella, nyisd ki a szemed! – suttogtam, és testem minden egyes sejtje megőrült a közelében, míg illata elvette az eszemet.

- Képtelen vagyok rá – súgta és ellépett tőlem.

Szeme fájdalmasan csillant meg, ahogyan kibámult az ablakon.

- Így lesz a szerelemből az idő múlásával gyűlölet – mondtam.

Bella egy pillanatig habozott, majd rám emelte aranybarna tekintetét és mélyen a szemembe nézett.

- Az a vámpír, akit szerettem, tíz évvel ezelőtt meghalt – szólt és hangja megremegett. – Nem gyűlöllek, pusztán sajnállak, hogy ezt tetted.

Elsuhant mellettem az ágyhoz, felvette a cipőjét, belebújt a dzsekijébe és a kezébe fogta a bukósisakját, a kulcsait.

Gyerünk, mondj már valamit! Ne hagyd, hogy csak úgy lelépjen!

- Van valakim! – bukott ki belőlem kétségbeesésemben az, amit talán nem is akartam neki elmondani, hiszen már nem érdekli őt az életem.

Az ajtónál, mielőtt a kilincsre tette volna a kezét hezitált.

- Örülök, hogy boldog vagy – suttogta lágyan.

- Én… - kezdtem volna bele valamiféle magyarázatba, hogy legalább megértse, nem úgy gondoltam, ahogyan ő gondolja, de közbevágott.

- Holnap találkozunk, Edward! – mondta, és kilépve az ajtón bezárta maga mögött.

Vérvörös alkonyat - 64. fejezet

Sziasztok!

Szokásomhoz híven kéne valamit írnom a fejezet elé, de most nem megy.
Jah, de, mégis!
A fejezet címe annyit tesz, hogy "Keserédes", és ajánlom minden tegnap felvételizettnek. Nagyon remélem, hogy jól sikerült minden! ;)
Elég sokáig írtam ezt a részt, mert sok mindent kellett megmagyaráznom, és sok dologra kellett figyelnem, ezért egy kissé meg is viselt a szülése, de megérte! A szívem és a lelkem is benne van, remélem, hogy tetszeni fog!
Többet nem beszélek, a fejezet beszédesebb nálam!
Viszont annyit még elmondok, hogy ez NEM az utolsó fejezet! Tehát még nem szabadultok tőlem! ;)
Pusz
Szylu

Bittersweet

„Couldn’t save you from the start

Love you so it hurts my soul

Can you forgive me for trying again

Your silence makes me hold my breath

Oh, time has passed you by.”

(Within Temptation – Forgiven)

(Bella szemszöge)

- Azt hittem, hogy már csak a túlvilágon fogunk találkozni, Adriana – mondta Mac, és egy gúnyos mosoly jelent meg szája szegletében.

Éreztem, ahogyan Edward derekamat ölelő karja megfeszült és felpillantva rá láttam, hogy azt a köpenyes alakot bámulta, akit Mac Adrianaként szólított meg. Tekintetem ide-oda járt a két vámpír között, és az égvilágon semmit nem értettem. Úgy tudtam – és mivel Macario mesélte el a történetet, ezért ő is abban a hitben élt –, hogy Adriana halott, és pontosan a Volturi keze által végezte be. De akkor most mégis hogyan…?

Gondoltam, hogy gyorsan kiolvasom az elméjükből a magyarázatot Edward segítségével, de erre nem volt szükségem.

- Talán meg sem kéne lepődnöm azon, hogy nem egy kupac hamuként végezted. – Mac hangja tökéletes önuralomról árulkodott, akármennyire is megdöbbent. – Nincs igazam, Aro?

A csapat közepén álló méltóságteljes kinézetű vámpír harsányan felkacagott. Ébenfekete, hosszú haja éles kontrasztot alkotott vérvörös szemével, és vámpírokat is megszégyenítően fehér bőrével. A mellette álló másik két vámpír, akiket már az elbeszélésekből ismertem, Marcus és Caius volt.

Marcusnak szintén fekete haja volt, de hullámosabb és hosszabb, mint Aróé, és az arca olyan ősi fájdalmat tükrözött, amivel még soha nem találkoztam. Egy szenvedő lélek egy örökké élő testbe zárva.

Caius ellenben teljesen más volt, mint a „fivérei”. Az ő arcán a vérbeli uralkodók vonásait véltem felfedezni, és ehhez tökéletesen illett hófehér, vállig érő haja, ami még baljósabbá tette külsejét. Azt is tudtam viszont, hogy bár hármuk között egyenlő mértékben oszlik meg a hatalom, mégis Aro az, akitől a leginkább tartanunk kell.

- Nos, ifjú barátom, tudod nagyon jól, hogy nem szeretem pazarolni a különleges képességeket – válaszolt Aro a pár pillanattal ezelőtt elhangzott, talán költőinek szánt kérdésre. – Viszont meg kell, hogy mondjam, csalódtam benned.

- Oh, most meg kéne döbbennem? – vált Mac hangja cinikussá, mire Edward felszisszent mögöttem.

Megszorítottam a kezét, hogy kicsikarjak belőle valamiféle választ.

- Ennyire nem lehet öngyilkos hajlamú – suttogta úgy, hogy csak én halljam. – Felbőszíteni a királyi család egyik tagját, főleg Arót…

Nem tudta folytatni, mert Macario előrelépett és ezzel a közvetlenül a két tábor között helyezkedett el. A Volturi testőrök éppen úgy készenlétben álltak, mint mi és feszülten várakoztunk.

- Tudod, a véremben van az, hogy mindenkinek csalódást okozzak – fonta karba a kezeit a mellkasa előtt, és úgy viselkedett, mintha egy átlagos teadélutánon lenne csak, nem egy kirobbanni készülő harc kellős közepén. – Kezdtem a családommal, folytattam veled és még annak is csalódást kell majd okoznom, akit szeretek.

Az Arótól nem messze álló köpenyes alak megmozdult, felemelte a fejét és vékony ajkain mosoly jelent meg. Egy apró mozdulattal lesöpörte fejéről a csuklyát, felfedve valódi kilétét. Olyan volt, mint ahogyan Mac története alapján elképzeltem: fehér, sápadt bőrén átütött valamilyen barnaság, ami a mediterrán származására utalt, és arcát éjfekete, enyhén hullámos haja keretezte. Kecses, nyúlánk alakját eltakarta a köpeny, de még így, álltában is látszott rajta, hogy minimum úgy mozog, mint valami balett-táncos.

- Nekem nem fogsz csalódást okozni – mondta Adriana és sötétvörös szemei megcsillantak.

- Oh, Adriana, te is itt vagy? – fordult felé Macario és megeresztett egy pimasz vigyort. – El is feledkeztem rólad, ne haragudj! Bár, ha haragszol, az sem igazán izgat – vonta meg a vállát flegmán, amivel azt érte el, hogy volt barátnője a fogát csikorgatta, Aro pedig ismét felnevetett.

Nem bírtam ki én sem, és egy apró mosoly jelent meg az ajkamon. Ez az a Mac, akit ismerek. Még a legvérfagyasztóbb helyzetekben is képes viccelődni.

- Azt viszont látom, hogy a humorérzékedet nem vesztetted el az étrendváltáskor – jegyezte meg Aro.

- Valami vonzerőm kell, hogy legyen, különben meghalnék az unalomtól – ütötte a vasat továbbra is. – Apropó, halál! Lennél olyan kedves, Aro, és megosztanád velünk – itt körbemutatott rajtunk –, hogy Adriana mégis hogy lehet életben? Utána pedig kitérhetünk a felbukkanásotok okaira is!

Az utolsó mondat úgy lógott a levegőben, mint valami penge, ami bármelyik pillanatban áthasíthatja a levegőt, és akkor valakinek vége.

- Igazán könnyű volt megrendezni Adriana halálát – vette át a szót először Caius és gyilkos tekintetét egyenesen Macarióra szegezte, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban elnyeli őt a föld. – És te csak megkönnyítetted a helyzetet azzal, hogy olyan makacsul és gyorsan távozni akartál. Egy apró kis csere és már nem is az a vámpír hullik darabokra, akit a pokolra kívántál.

- Hmmm, most már értem – hümmögött Mac és unottan beletúrt a hajába. – Amikor hátat fordítottam, akkor sikerült kicserélnetek Adrianát valaki másra, aki feláldozható számba ment. Roppant ügyes.

- De te mégsem maradtál – mondta Marcus, és hangjában is érződött a fájdalom. – Láttad elégni azt a nőt, aki iránt valamit éreztél, mégsem maradtál, hogy bosszút állj.

Macario Marcus felé fordult, és a beszélgetés alatt most először láttam rajta, hogy tiszteli azt, akivel társalog. Nem tudtam, hogy Marcus mivel érdemelte ki Mac tiszteletét, de nem is kérdezhettem meg.

- Te lehetsz a leginkább tisztában azzal, Marcus, hogy a bosszú még senkit nem hozott vissza a sírból – súgta Macario, és válaszul csak egy elismerő bólintást kapott.

- Elég! – csattant fel Aro és úgy nézett ki, mintha érzékeny témát érintettek volna.

Vörös szemei összeszűkültek, és egy pillanatra tényleg annak mutatta magát, ami volt: a vámpírtársadalom uralkodója. Aztán rendezte a vonásait, és nyájasan megszólalt:

- Azt szeretnéd tudni, hogy miért jöttük? – kérdezett vissza, és ahogyan a szavak elhagyták a száját, a mögötte álló vámpírok, akiknek csuklya fedte az arcát, mocorogni kezdtek.

Én is felkészültem egy esetleges lerohanásra. Sajnos a pajzsomat csak a közvetlen közelemben lévőkre tudtam kiterjeszteni – ezt hiába gyakoroltam, nem sikerült tökélyre fejlesztenem –, ezért azok után a képességek után kutattam az elmémben, amiket a leggyorsabban és a leghatékonyabban be tudok vetni majd.

Edward észrevette rajtam a változást, mert gyengéden körözni kezdett hüvelykujjával az alkaromon, hogy megnyugtasson. Felnéztem rá, de az ő figyelmét Aro kötötte le.

- Engedd meg, hogy egy kicsit visszamenjek az időben, és akkor tisztábban fogod látni a dolgokat – magyarázta Aro egy jóságos nagyapó hangsúlyával. – Pár nappal azután, hogy elmentél tőlünk, Adriana is úgy döntött, hogy kilép.

Az említettre néztem és tekintetünk találkozott. Szemeiben gyilkos düh és vadállatias vágy tükröződött, és nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy tudjam, amint lehetősége lesz rá, megöl. Megszakítottam a kontaktust kettőnk között és a beszélgetésre összpontosítottam.

- Nem állt szándékomban őt magamhoz láncolni, és tudtam, hogy kintről nagyobb segítség lesz nekem, mintha Volterra falai között őrizném. És így is lett – villant rám most először Aro vérvörös szeme, amitől szégyen, nem szégyen, de összerezzentem, és szorosan simultam Edward mellkasához.

Szerelmem és Mac torkából egyszerre tört fel egy halk, de határozott morgás, ami ismét nevetésre késztette Arót.

- Tehát ő lenne az a fiatal vámpír, akiről már annyit hallottunk – simogatta az állát Caius és vizslató szemei fénylettek. – Nem úgy néz ki, mint egy vérszomjas újszülött.

- Hmmm – hümmögött Marcus és hármuk közül ő volt az egyetlen, aki nem úgy nézett rám, mint valami kísérleti nyúlra. – Védelmezik, szinte már jobban, mint minket. Főleg Macario és az ifjú Cullen. Érdekes.

Az ős öreg vámpír odanyújtotta a kezét Arónak, aki mohón nyúlt utána, majd lehunyta a szemét és erősen koncentrált.

Edward megdermedt mögöttem, és Macre nézett, amit nem tudtam mire vélni.

- Edward? – suttogtam idegesen. – Mi a baj?

- Marcus most mutatja meg Arónak a csapatunk között fennálló érzelmi viszonyokat – súgta vissza, de testtartása egy pillanatra sem engedett fel.

Macario hátratekintett a válla felett és a védjegyévé vált apró mosoly mellé kaptam egy cinkos kacsintást is, mielőtt visszafordult volna az újra beszélő Aro felé.

- Úgy látom, Isabella, hogy igen sok védelmezőre tett szert az utóbbi időben – mutatott végig az egyre nyugtalankodó csoporton mögöttünk. – De vajon tényleg olyan bámulatos a képessége, hogy ennyire kell félteni?

Csak költői kérdésnek szánta, mert már ment is tovább.

- Oh, egy sokkal élesebb szemű és megbízhatóbb vámpír véleményét kéne kikérni – vette le rólam a szemét, és a Denali klán felé nézett. – Nincs igazam, Eleazar?

Mint a rossz filmekben, úgy fordult mindenki hirtelen szegény Eleazar felé, aki nagyot sóhajtott és miután megköszörülte a torkát, válaszolt.

- Bella képessége tényleg párját ritkító, és igen hasznos, de nem hiszem, hogy bármit is tudnál vele kezdeni – mondta rejtélyesen.

- Nos, ha lehet, akkor ezt szeretném én eldönteni – vált Aro hangja egy árnyalatnyival fenyegetőbbé. – Megtennéd a kedvemért, hogy beavatsz a részletekbe? – nyújtotta ki a kezét Eleazar felé, aki elengedte Carmen kezét és pár lépéssel áthidalta a kettőjük közötti távolságot. Amikor elhaladt Mac mellett, finoman megérintette a vállát, aminek következtében Mac bólintott egyet és visszasétált mellém. Nem nézett le rám, csak odanyúlt a vállamhoz, és gyengéden ráhelyezte a kezét. Azt hittem, hogy majd Edward elhúz tőle, vagy minimum rámorog, de csak halkan odasuttogta neki:

- Köszönöm.

- Mint mindig – válaszolta Mac és mindketten az Aro-Eleazar páros felé fordultak.

Pár nyomasztó pillanatig nem történt semmi, aztán Aro szemei felpattantak és elkápráztatva nézett rám. Eleazar visszament a helyére, miután Aro egy biccentéssel elbocsátotta.

- Bámulatos, briliáns és szinte felbecsülhetetlen – sorolta Aro és minden egyes szónál egyet lépett felém, de vele mozgott árnyékként még két vámpír is. – Igazi ékköve lenne a gyűjteményemnek!

- Aro, azt ígérted… Azt mondtad… - fuldoklott Adriana kétségbeesésében.

- Csitt! – hallgattatta el egy szóval Aro, és megbabonázva állt meg tőlem ötlépésnyi távolságban.

A tekintete egyszerűen vonzott, mintha egy mágnes lett volna, és hiába akartam küzdeni, nem tudtam. Viszont rongybabaként sem akartam állni előtte, ezért minden bátorságomat összeszedtem és halkan megkérdeztem:

- Honnan tudták meg, hogy egyáltalán létezem? – Örömmel konstatáltam, hogy a hangom nem hagyott cserben.

- Valamit valamiért – mosolygott cselesen és felfelé fordított tenyérrel kinyúlt felém.

Mac megszorította a vállamat, Edward pedig még jobban ölelt magához, de kénytelen voltam mindkettőjük érintésétől elszakadni és tétován léptem Aróhoz, hogy belehelyezzem kezemet az övébe.

Érintése különös volt. A bőre nem a szokványosan márványkemény vámpírbőr, hanem mintha vékony és áttetsző papírral lett volna bevonva a teste, mégis hideg és változásra képtelen. Másik kezét is rátette a kézfejemre, és lehunyt szemmel próbált kotorászni az agyamban.

Ajka megrándult és finoman mosoly jelent meg szája szegletében, ahogyan felnyitotta a szemét és miután eleresztette a kezemet visszasétált a helyére.

- Fantasztikus – motyogta szinte az orra alatt. – Áthatolhatatlan, mint valami burok. Egy burok, ami ellenáll a mentális és fizikális képességeknek és mégis úgy viselkedik, mint egy szűrő. Átengedi azokat úgy, hogy a tulajdonosa hasznosítani tudja. Mint egy szivacs, már elnézést a kifejezésért. Viszont nem értem, miért mondta öreg barátom, hogy nem tudnálak hasznosítani Volturi testőrként.

- Érzelmi kontroll – válaszolt helyettem Edward és a következő pillanatban már ismét a derekamat karolta. – Bella érzelmei nagyban befolyásolják a képessége határait.

- Kényszer alatt nem veszed hasznát – toldotta meg Mac szerelmem szavait.

- Hmmm, elgondolkodtató – töprengett félhangosan Marcus.

Vámpír létemre az én türelmem is véges volt, így kénytelen voltam felidézni a nem sokkal ezelőtt elhangzott kérdésemet, ha választ szerettem volna kapni rá:

- Honnan…

Befejezni nem tudtam, mert Aro közbevágott.

- Honnan tudunk rólad? A választ szerintem már te is tudod, de mivel nem látok bele a fejedbe, így elmondom – vette fel a hivatalos mesemondó szerepét. – És mint minden másban, itt is Adriana játssza a kulcsfigura szerepét. Ezért talán jobb is, ha ő maga meséli el a történetet. Kedvesem?

Adriana megfeszült a neve hallatán, de engedelmesen beszélni kezdett, miközben kénytelen-kelletlen rám nézett.

- A tervem az volt, hogy miután Macario eljött a Volturitól, megfelelő távolságból nyomon követem őt – villant a tekintete az említettre.

- Ostoba – sziszegte Mac és fintor futott át az arcán.

- Ez egy ideig sikerült is, de aztán amikor átköltözött az Államokba, nyomát vesztettem – fújtatott dühösen. – Viszont nem adtam fel, és megpróbáltam felkutatni minden olyan lehetséges helyet, ahol állatvér imádó vámpírok élhettek. – Az állatvér szónál felhúzta felső ajkait és undorodva vicsorgott.

- Adriana arról is beszámolt, hogy egyre több fajtánkbeli választja a ti életmódotokat, és próbál meg beilleszkedni a humán társadalomba – jegyezte meg Marcus, és hangja némi tiszteletről árulkodott.

- Egy vámpír nyomait nehéz követni még egy vámpírnak is, kivéve, ha nyomkövető vagy – folytatta a vámpírnő. – Így eltartott egy darabig, míg megtudtam, hogy Macario pár hétre a Denali klánnál szállt meg. Nem sokat tartózkodott soha egy városban, ezért már a következő úti céljára összpontosítottam, de hibáztam. Valami vonzotta Denaliba, amiről akkor még nem tudtam.

Ha szemmel ölni lehetett volna, már rég halott vagyok. Adrianáról csak úgy sütött a gyilkos indulat és a düh, de Aro felszólítására tovább folytatta:

- Amikor pár hónap elteltével sem akart elutazni, kénytelen voltam magam járni a dolgok után. Felmentem Alaszkába és mit találtam ott? Azt, hogy ez a boszorkány teljesen elcsavarta a fejedet!

- Vigyázz a szádra, Adriana! – fenyegette meg Mac sötéten.

Adriana kacagásban tört ki.

- Ugyan már, képes lennél akár csak egy ujjal is hozzámérni, azok után, hogy…

Azt hiszem, hogy a vigyornak álcázott vicsor nagyon is meggyőzhette őt, mert hatalmasat nyelt.

- Viharos távozásod után nem lehettem teljesen nyugodt, hiszen nem tudhattam, hogy milyen képességekkel rendelkezett az újdonsült Cullen – sziszegte. – Felmerült bennem, hogy talán valamilyen furmányos módon magához tudott láncolni, amit nem viseltem volna el.

- Könyörgöm, ne légy nevetséges! – csóválta meg a fejét Macario.

- Szerettelek, és te is szerettél – kiabálta magából kikelve Adriana, és lépett egyet felénk. – És képes voltál feláldozni minden ezért! – mutatott rám. – Amikor az esküvőn láttam, hogy az a másik hogyan borul előtte térdre, és imádja őt, akkor már tudtam, hogy ha meg akarlak téged szabadítani tőle, akkor el kell, hogy pusztítsam őt! És ha az utamba áll a családja, akkor ők is vele pusztulnak!

Alig hagyták el a szavak a száját, de már meg is lett a következménye. Macario olyan hihetetlenül gyorsan szelte át a levegőt, hogy szinte csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Edward, Jasper és Emmett nyúltak volna utána, de nem tudták elérni őt, így Mac egy ügyes mozdulattal rávetette magát Adrianára, és egy hangos reccsenés adta tudtunkra, hogy valami természetellenes dolog történt.

Erre természetesen kitört a káosz, ami csak nekünk kedvezett. A Volturi testőrség a rendezett és jól bevált „előbb megbénítjuk az ellenséget, aztán daraboljuk fel” módszert szerette alkalmazni, és most, hogy nem így alakultak a dolgok, szinte megbénultak. Eszeveszetten próbáltak védekezni, és közben a véneket is védelmezni, de könnyűszerrel törtük át a védelmi vonalukat. Alec és Renata végezte legelőször darabokban két rendkívül gyors harcosnak köszönhetően, hogy ne tudják bevetni ellenünk a képességüket, és ezek után a többi már gyerekjáték volt. Jane még akadályt jelenthetett volna, de mivel én magam támadtam rá, ellenem semmire nem ment. Mindenki elszántan, szívvel-lélekkel harcolt, aminek meglett az eredménye.

Ez egész percek alatt lezajlott, és miután visszavonultunk, csak a felperzselt földet és az égő testrészeket hagytuk magunk mögött. Nem voltak túlélők a királyi családból, még Marcust sem kímélték. Csapatunk viszont sértetlenül és veszteségek nélkül győzedelmeskedett, és Mac is előkerült, aki saját kezével végzett Adrianával. Ahogyan elsétált a füstölgő tetemek mellett, halkan, de jól hallhatóan megszólalt, arcán az elengedhetetlen vigyorral:

- Íme, így ért véget egy korszak, a Volturi uralkodásának korszaka!