Szylu

Boldog karácsonyt!

2011-12-24T12:38:00.003+01:00

Sziasztok!

Minden kedves Olvasómnak ezúton szeretnék kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni, és köszönöm, hogy eddig kitartottatok mellettem! :) Megpróbálok valami meglepetéssel szolgálni majd az ünnepek alatt... Franc, ez meglepetés akart lenni! Nem láttatok semmit! *beveti a Jedi-erőt* :D
Pihenjetek, olvassatok sokat, és egyetek-igyatok, amennyi belétek fér! :D

Puszmancs

Szylu

Before the Dawn - 17. fejezet (Part 2.)

2011-09-11T21:08:00.004+02:00

Sziasztok!

Meghoztam a fejezet második részét, és rendhagyó módon majd egy harmadik is fog hozzá jönni. Will története még egy kicsit kiforratlan, ezért pár napot adok neki. Addig viszont itt a második fejezet, és egy kép, amin nem mást mint az őrmestert láthatjátok. Jó szórakozást! :)

Puszmancs

Szylu

Mindenre van magyarázat… vagy mégsem?

„I just want to look at you
I just want to look at you, look at you all day
I just want to look at you, I just want to look at you all day
There ain't nothing wrong, no. There aint nothing wrong with that

Once you seep in (once you seep in) under my skin (under my skin)
Theres nothing, theres nothing in this world that could wash you away”

(Limp Bizkit: Eat you alive)

(Casey szemszöge)

Istenem, ez a pasi! Még dögösebb és szexisebb volt, miközben vadászott, és ahogyan az izmai megfeszültek a várakozásnál, hát… összefutott a nyál a számban. Egyetlen egy vércsepp sem került az ingére, miközben egy szarvas nyaki ütőerére tapasztotta a száját, és ahogyan az ajkai mozogtak. Nyami! És azt is fantasztikus volt látni, ahogyan a szeme, amit végig rajtam tartott, szép lassan arany színt öltött és vonzó arcának valamilyen megfejthetetlen álarcot kölcsönzött.

Na, persze, mindezeket nem mondhattam meg neki, így amikor visszatért hozzám, csak megvontam a vállam és annyit tettem hozzá a dologhoz:

- Nem rossz egy vén fószertól.

Will megcsóválta a fejét egy apró mosoly kíséretében, és beletúrt a hajába, amitől a rövid tincsek még kócosabbak lettek. Arany szemeit forgatta, ahogyan letelepedett a fűbe és kényelmesen, szinte már lustán elnyúlt a földön. Fekete szempillái megrebbentek, majd lehunyta a szemhéját és a feje alatt összefonta a karjait. Furcsálló pillantást lövelltem felé és megkérdeztem:

- Te mégis mit csinálsz?

- A vén fószerek főétkezések után mindig ledőlnek egyet szunyókálni – válaszolta csendesen, mint aki tényleg aludni készül.

- Nem úgy volt, hogy a vén fószer mesél nekem, ha elmegyek vele vadászni? – vontam kérdőre ismét.

- Nem vadásztál – mutatott rá egy szerinte nagyon is fontos tényre.

- De elkísértelek – vetettem ellen.

A szája sarkában megjelent egy apró mosoly engem is jobb kedvre derített, de a következő szavaitól a szívem heves vágtába kezdett volna, már ha még ember vagyok.

- Akkor tedd le azt a formás hátsód mellém, és mesélek.

Az összes szó bennrekedt a tüdőmben és még a frappáns válaszaimból is kifogytam, így egyszerűen csak lehuppantam mellé és csendben várakoztam.

Will felnyitotta az egyik szemét, és óvatosan rám sandított, az arcán pedig olyan kifejezés ült, amit a csodálkozás kategóriába soroltam volna be.

- Most meg mi van? – csattantam fel, mert nem szerettem, ha kísérleti nyúlként méregetnek.

- Semmi, csak meglepődtem, hogy nem kaptam egyetlen szurkálódó megjegyzést sem – felelte, majd lecsukta a szemeit és nyugodtan sóhajtott egyet.

Az arcvonásai kisimultak, a mellkasa egyenletesen emelkedett, majd süllyedt és a szempillái megrebbentek, mintha álmodna.

- Kezdeném azzal, hogy ekkor meg ekkor születtem, itt meg itt, de sajnos ilyen tényekkel nem tudok szolgálni.

Meglepetten pillantottam le rá, és mintha valahogyan megérezte volna, mi lesz a reakcióm, mert készségesen válaszolt ki nem mondott kérdésemre.

- Mint tudod, a vámpírrá válás egyik hátulütője, hogy az emberi emlékek elhalványulnak, majd néha teljesen eltűnnek. Nekem az emberi életemből szinte semmilyen emlék nem maradt meg, kivéve azt a keveset a polgárháborús időszakból, ami feldereng. De arra nagyon is jól emlékszem, hogy ki volt a felettesem.

Tudtam, hogy Jasperre célzott, és mivel nem akartam, hogy elveszítse a fonalat, ezért nem szóltam közbe.

- Jasper már akkor is karizmatikus személyiség volt, ha szabad így fogalmaznom. Tudta, hogyan manipulálja finoman az embereket, hogy az úgy tűnjön, saját akaratukból cselekszenek.

- Veled is megtette? – kérdeztem csendesen.

Egy kis ízelítő a következő fejezetből

2011-09-09T22:07:00.001+02:00

Sziasztok!

A chatben már leírtam, hogy miért csak ízelítőt hozok, de azért itt is mondom. Délelőtt vegetáltam - jobb szó híján -, délután meg új taggal bővült a családunk egy kiscica személyében, így őt babusgattam, ergo nem nagyon tudtam írni. Maximum vasárnapig összehozom, ha belepusztulok is! Addig kitartást! :)

Puszmancs

Szylu

"Will megcsóválta a fejét egy apró mosoly kíséretében, és beletúrt a hajába, amitől a rövid tincsek még kócosabbak lettek. Arany szemeit forgatta, ahogyan letelepedett a fűbe és kényelmesen, szinte már lustán elnyúlt a földön. Fekete szempillái megrebbentek, majd lehunyta a szemhéját és a feje alatt összefonta a karjait. Furcsálló pillantást lövelltem felé és megkérdeztem:

- Te mégis mit csinálsz?

- A vén fószerek főétkezések után mindig ledőlnek egyet szunyókálni – válaszolta csendesen, mint aki tényleg aludni készül."

Before the Dawn - 17. fejezet (Part 1.)

2011-09-07T21:24:00.002+02:00

Sziasztok!

Ma a fejezet egy nyúlfarknyi, ám annál lényegesebb részét hoztam, ami szerintem felvet néhány kérdést. Azért ennyi, mert itt egy szemszögváltás lesz, és bár azt már elkezdtem írni, még nem tartok vele ott, hogy fel is tudjam tenni, tehát az csak holnap jön! :)
Ehhez addig is jó szórakozást! :D

Puszmancs

Szylu

17. fejezet

Mindenre van magyarázat… vagy mégsem?

(Limp Bizkit: Eat you alive)

(Edward szemszöge)

- Barátok?

Dermedten bámultam a felém nyújtott kézre, majd óvatosan az ujjai közé fontam az enyémeket és finoman simítottam végig tenyere bársonyos bőrén, amitől éreztem, hogy összerezzent. Ez természetesen olyan volt számomra, mintha olajat öntöttek volna a tűzre, ezért merészebb húzáshoz folyamodtam. Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, és a háta mögé kerülve olyan közel álltam hozzá, hogy ember korában éreztem volna a testéből áradó meleget, most viszont csak a kezem alatt megfeszülő izmokat tapintottam ki. Gyengéden húztam végig a kezemet nyakszirtjén, amitől az izmok még jobban megfeszültek – már ha ez egyáltalán még lehetséges volt – és kétségbeesett nyögés hagyta el Bella ajkait. Másik kezem még mindig a kezével játszott, az érzékeny bőrt cirógattam a csuklójánál. A válla felett átlesve láttam, hogy az ujjai remegtek és hevesen küzdött a késztetés ellen, hogy ökölbe szorítsa a kezét. Ujjaim felcsúsztak a tarkójára és egy érzékeny pontra rátalálva – erre abból jöttem rá, hogy áramütésszerű remegés futott végig Bella testén – lassan körözni kezdtem a hófehér bőrön.

- Mi… – Itt elakadt, mert óvatosan lehajoltam, és mélyet szippantottam frézia és levendula illatú hajából.

Nagyot nyelt és erőt gyűjtött ahhoz, hogy újra meg tudjon szólalni, de akkor is csak egy halk suttogásra futotta, ami lágy volt és bizonytalan.

- Mégis mit csinálsz? – Az utolsó szónál megremegett a hangja, de ezt betudhattam annak is, hogy az orrommal végigkövettem a gerincvonalát a haja tövétől egészen a felsője széléig.

Oda és vissza, oda és vissza. Csak akkor válaszoltam, amikor felemeltem egy kissé a fejemet, de nem vesztegettem sok időt a szavakra.

- Barátkozom – és ajkaimmal ugyanazt az utat jártam végig, amit az előbb.

Bella teste megfeszült, mint egy elpattanni készülő húr, majd elernyedt és fáradtan felsóhajtott.

- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte halkan.

- Én nem csinálok semmit, csak közelebbi kapcsolatot teremtek egy barátommal – morogtam a bőrébe, és az álla alá nyúlva fordítottam a fején, hogy felém nézzen.

- Nem, te mást akarsz – suttogta és láttam, hogy a pillái elnehezülve lecsukódtak.

- Hmmm, és ebben miért vagy ennyire biztos? – vontam fel a szemöldököm, de persze ezt ő nem láthatta.

Lassan hajoltam az ajkai felé, és a számon éreztem hűs leheletét, ahogyan válaszolt.

- Mert férfi vagy és mert ismerlek eléggé jól – mormolta és az ajka finoman hozzáért az enyémhez.

- Ennyi nem elég – súgtam neki, és remegő ajkaitól elszakadva elléptem tőle, és az erkélyajtón kilépve leugrottam a szálloda előtti néptelen utcára, majd vissza sem nézve eltűntem a közeli szűk utcácskában.

2011-09-06T19:18:00.001+02:00

Sziasztok!

Csak holnapig kell kibírnotok, ígérem, hogy addigra megírom, de ez most egy ilyen időszak.
Bocsánat, bocsánat és bocsánat!

Puszmancs

Szylu

"- Barátok?

Szerintünk... mindenről

2011-09-05T18:31:00.003+02:00

Sziasztok!

Nem, ez sajnos most még nem a friss helye, de azon is dolgozom.
Most egy turpisságot szeretnék megosztani Veletek, amit Pupimmal együtt folytatunk a köz ellen. Ez nem más, mint hogy kritizálunk agyba-főbe, és nem kímélünk sem írókat, sem producereket, sem együtteseket és megmondjuk a magunkét. Minden írásunkat egy másik közös blogunkon találtok meg, és szívesen fogadunk véleményeket, esetlegesen ellenvéleményeket is!
Szóval, ne csak mi kritizáljunk, hanem Ti is (és minket is lehet, nem harapunk... csak néha... oké, nem szökő évente, hanem többször, de nem fáj... nagyon... :D)
Itt tudtok garázdálkodni velünk együtt:
Szerintünk... mindenről!
Puszmancs
Szylu

Before the Dawn - 16. fejezet (Part 2.)

2011-08-22T21:20:00.003+02:00

Sziasztok!

Nem húzom, halasztom itt hasztalan szavakkal a dolgot, átengedem a porondot szerelmeseinknek, hogy újra megtudjuk, hogyan haladnak a dolgok tovább... és tovább... és tovább... :D
Puszmancs

Szylu

16. fejezet (Part 2.)

Mesélek, ha mesélsz – avagy milyen egy jó alku

„I've been thinking of everything
I used to want to be
I've been thinking of everything
Of me, of you and me”

(30 Seconds To Mars – The Story)

(Edward szemszöge)

Teljesen kihalt volt az utca, így nem sokat zavartattam magamat, hanem lehuppantam a padra. A szálloda fényei is elcsitultak, csak imitt-amott lehetett látni egy-egy fénynyalábot, ami áthasított az összehúzott függönyök között. Természetesen engem csak egy bizonyos összehúzott függönyös szoba érdekelt, és ezért mereven bámultam felfelé, le sem véve a tekintetemet az emeleti erkély ablakáról, ahonnan fény nem hatolt át az éjszakába, és mozgást sem igen láttam. Persze mindez nem jelentette azt, hogy senki nem tartózkodott a helyiségben, mert nagyon is tudatában voltam Bella jelenlétének. Ő viszont úgy tűnt, hogy nagy ívben tesz rám.

Aztán vagy egy órával később, amikor még mindig ott ücsörögtem, és egyik gondolat követte a másikat az agyamban, egyszer csak olyan dolog történt, amitől összerezzentem.

A függöny szétnyílt, az erkélyajtót pedig kitárták, ami egyenesen invitálásnak számított egy vámpír számára. Vámpír füllel hallottam, ahogyan a szobaajtóban lévő kulcs fordult egyet, és a zár is kattant. Tehát kétfelől is bejuthattam. Felkeltem, és nem tudtam letörölni azt az apró mosolyt az arcomról, amit a meghívás csalt rá. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy melyik invitálásnak tegyek eleget. Egyszerűen csak másszak fel a falon és az erkélyen menjek be, vagy mint egy rendes, átlagos ember sétáljak be az ajtón, fel a lépcsőn és be az ajtón. Igazán nehéz döntés.

„Ha még sokáig ácsorogsz ott, visszavonom az ajánlatomat” – hallottam meg Bella hangját a fejemben, amitől újra elvigyorodtam és megindultam a főbejárat felé.

Ha már lúd, legyen kövér – gondoltam, és óvatosan lavíroztam el az ajtónál álló portás, és a recepciós mellett, akinek odavetettem.

- Miss Cullenhez jöttem.

Szegény teremtés persze tiltakozott volna, de már ott sem voltam, hanem megindultam a lépcsők felé. Kényelmes tempóban haladtam, hogy ne keltsek feltűnést, ha esetleg összefutok egy alvajáró szállodai vendéggel, de amikor az első lépcsőfokra tettem a lábamat, az apró, de kellemes bizsergést okozó hang ismét megszólalt a fejemben.

„Lifttel gyorsabb” – és meg mertem volna rá esküdni, hogy még egy halk kuncogással is megjutalmazott.

Akaratlanul is felsóhajtottam, és átsétáltam az ellenkező oldalon lévő lifthez, majd megnyomtam a hívógombot. Szerencsémre a fülke a földszinten volt, így az ajtó automatikusan kinyílt és be is léptem. Megnyomtam a megfelelő gombot és vártam, hogy felérjek Bella emeletére. A folyosón gyorsan szedtem a lábaimat, viszont a résnyire kinyitott ajtó előtt úgy torpantam meg, mintha egy sziklafalba ütköztem volna. Nagyot nyeltem és óvatosan belöktem az ajtót, ami halkan nyikorogva tárult ki.

Bella háttal állt nekem, és kifelé bámult az erkélyajtón, de amikor meghallotta, hogy beléptem, kissé hátrafordult és odaszólt.

- Ha megkérlek, becsuknád az ajtót?

Nem várt választ, egyszerűen visszafordult az ablak felé, és tovább folytatta a város feltérképezését. Az ajtó nyelve aprót kattant, ahogyan a helyére került, az én gondolataim viszont még mindig zavarosak voltak. Minek hívott ide, ha még arra sem veszi a fáradtságot, hogy kommunikáljon velem, azon kívül, hogy egyértelmű utasításokat ad?

- Milyen csendes minden – mondta halkan és továbbra sem nézett rám. – Ez a jó a kisvárosokban. Éjjel megszűnik a nyüzsgés, és béke száll mindenre. Nem is tudom, Alice miért volt oda annyira, hogy nagyvárosban éljünk. Persze, van egy csomó jó dolog, de…

Szívesen hallgattam volna még, mert a hangja mindig nyugalommal töltött el, de ez nem az a pillanat volt, amikor ennek a „szenvedélybetegségemnek” engedhettem, így félbeszakítottam.

- Szóval azért kaptam a szíves meghívást, mert azt szeretnéd velem megvitatni, hogy a következő költözésetek alkalmával hova menjetek? – vontam össze önkéntelenül is a szemöldökömet, de még mindig úgy álltam az ajtónál, mint akit odaszögeztek a padlóhoz.

Ez a költői kérdés, úgy tűnt, meghozta a várt sikert, mert Bella felém fordult és finoman, de cseppet sem boldogan elmosolyodott.

- Nem, a meghívást azért kaptad, hogy bocsánatot tudjak kérni – mondta és a szemei bánatosan csillantak meg a beszűrődő holdfényben. – Csak gondoltam, hogy valahogyan elkezdem a beszélgetést, és valamiért ez jutott eszembe.

Annyira megdöbbentem, hogy akaratlanul is léptem egyet hátra, aminek következtében beleütköztem az ajtóba. Ez természetesen nevetésre késztette Bellát, amit nem fojtott magába, hanem gyöngyöző kacajjal felnevetett.

- Oké, ki vagy te, és mit csináltál Bellával? – kérdeztem, és megembereltem magam, hogy közelebb lépjek hozzá.

Ő visszafordult a város felé, de előtte intett, hogy menjek oda mellé, és így is tettem. Közvetlenül egymás mellett álltunk, a karunk szinte összeért, és minden porcikám azért kiabált, hogy érintsem meg őt. Ő viszont nyugodtan ácsorgott mellettem, és úgy tett, mintha ott sem lennék. Na, persze, azért hozzám beszélt, de nem láttam rajta, hogy ő is majd megőrülne attól, hogy vissza kell fognia magát.

- Egyszerűen csak rájöttem, hogy nem volt jogom úgy viselkedni veled, mint ahogyan tettem pár órával ezelőtt – magyarázta, és éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor lopva felnézett rám. – És ahhoz sem volt jogom, hogy olyan dolgokat vágjak a fejedhez. Mentségemre legyen mondva, hogy Demetri is felhúzott előtte, Rileyról már nem is beszélve, és hát te voltál az, akin csattant az ostor.

Most én voltam az, aki lopva lesandítottam rá, de addigra már rendezte az arcvonásait, és türelmesen nézelődött előre. Én meg moroghattam magamban, hogy már megint nem tudok kiigazodni rajta. Nem, ez így nem igaz. A helyes állítás az, hogy még most sem tudok kiigazodni rajta, és ez piszkosul frusztrált.

- Mondd, ne kímélj! – szólt és nyíltan felnézett rám.

Pár pillanatra összezavarodtam, ahogyan az aranybarna szemek meglepő gyengédséggel fúródtak a szemembe, de aztán nagy levegőt vettem, aprót ráztam a fejemen, és egy teljesen más dolgot nyögtem ki, mint amit terveztem.

- Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy képes a szemembe nézni – idéztem fel egy nem is olyan régi beszélgetésünket.

- Igen, ez így igaz – bólintott, és az arcát keretező tincsek rakoncátlan táncba kezdtek. – Viszont rájöttem, hogy kerülni sem tudlak…

Furcsán nézhettem vissza rá, mert ismét elmosolyodott.

- Újrafogalmazom – mondta és amíg gondolkozott, az alsó ajkát rágcsálta, amit én megbűvölten figyeltem. – Szóval, mindketten a körülmények áldozataiként szenvedünk, így kénytelenek vagyunk az elkövetkezendő pár hétben nap, mint nap találkozni, és nem vetne ránk jó fényt, ha úgy kerülnénk egymást, mint a leprások.

Várakozóan nézett fel rám, én pedig bólintottam, hogy folytassa.

- Tehát, arra a megállapításra jutottam, hogy jobb, ha fegyverszünetet kötünk. – Itt megállt, és pár pillanatra eltűnődött. – Vagyis hát a fegyverszünet nem is jó kifejezés, tekintve, hogy…

- Bella, kérlek! – nyögtem, mert kezdtem elveszíteni a türelmemet, hogy mégis hova a fenébe akar kilyukadni.

Bella kihúzta magát, nagyot sóhajtott és felém nyújtotta a jobb kezét.

- Barátok? – kérdezte és óvatosan felnézett rám.

Ízelítő a Before the Dawn 16. fejezetéből (Part 2.)

2011-08-20T21:58:00.002+02:00

Sziasztok!

Tudom, hogy két hete nem volt friss, amiért szégyellem is magamat, de ilyen melegben megmozdulni sem volt kedvem, nem hogy írni... Most viszont megembereltem magamat és ennek eredményeképp hoztam most egy ízelítőt, és holnap vagy holnapután jön a teljes fejezet. Még egyszer bocsánat. :$
Puszmancs
Szylu

"Teljesen kihalt volt az utca, így nem sokat zavartattam magamat, hanem lehuppantam a padra. A szálloda fényei is elcsitultak, csak imitt-amott lehetett látni egy-egy fénynyalábot, ami áthasított az összehúzott függönyök között. Természetesen engem csak egy bizonyos összehúzott függönyös szoba érdekelt, és ezért mereven bámultam felfelé, le sem véve a tekintetemet az emeleti erkély ablakáról, ahonnan fény nem hatolt át az éjszakába, és mozgást sem igen láttam. Persze mindez nem jelentette azt, hogy senki nem tartózkodott a helyiségben, mert nagyon is tudatában voltam Bella jelenlétének. Ő viszont úgy tűnt, hogy nagy ívben tesz rám.

Aztán vagy egy órával később, amikor még mindig ott ücsörögtem, és egyik gondolat követte a másikat az agyamban, egyszer csak olyan dolog történt, amitől összerezzentem."

Vérvörös alkonyat

2011-08-13T16:10:00.003+02:00

Sziasztok!

Nem szaporítom a szót - meg jelen pillanatban nem is vagyok olyan állapotban -, hanem rögtön a dolgok közepébe vágok.
Két évvel ezelőtt ezen a napon vetettem papírra - szó szerint - az akkor még névtelen és cseppet sem kigondolt fanficem első fejezetét, majd tettem közzé a Merengőn.
Most, két évvel később több, mint 600 oldalt olvashatok vissza e-book formájában, köszönhetően Kriszemnek és Pupimnak, akik időt és energiát nem kímélve dolgoztak, hogy "gatyába rázzák" első "gyermekemet".
És mivel szülinap, ezért ünneplünk! :D
Minden Kedves Olvasóm, aki szeretné e-book formában a Vérvörös alkonyatot, az dobjon egy mailt a szokott címre - szylu.mccarty@gmail.com - és elkezdem kipostázni e-mailekben. A későbbiek során természetesen egy letöltőlinket is kiteszek majd, hogy mindenki elérje, és ne kelljen arra várni, mikor esz a gép elé a fene, de ez most egy ideiglenes megoldás, amit igénybe lehet venni! :D
Tehát hajrá és KÖSZÖNÖM még egyszer minden Olvasómnak, hogy kitartottak mellettem és számíthatok Rátok! :)
Puszmancs

Szylu

Before the Dawn - 16. fejezet (Part 1.)

2011-08-05T20:36:00.002+02:00

Sziasztok!

Kicsit késve, de megjött a friss, ám csak az első fele. A második felével egy kicsit gondban vagyok, hogy milyen szemszög legyen, ezért Rátok bízom. Írjátok meg komiban, hogy arra lennétek kíváncsiak, hogyan keveredett össze Jazz és Will, tehát Casey szemszög legyen, vagy tudjuk meg, hogy mit tesz Edward a heves beszélgetés után! Most a Ti kezetekben a szemszög sorsa! :)
Puszmancs
Szylu

Mesélek, ha mesélsz – avagy milyen egy jó alku

„I've been thinking of everything
I used to want to be
I've been thinking of everything
Of me, of you and me”

(30 Seconds To Mars – The Story)

(Casey szemszöge)

- Na nem, ez teljességgel ki van zárva! – csattantam fel és tüntetőleg karba fontam a kezeimet. – Jobb, ha ezt kivered a fejedből! És hiába mereszted rám azokat az éjfekete szemeidet, ebbe nem megyek bele!

- De elfogadtad a vacsorameghívásomat – vetette ellen Will és mögém kerülve tuszkolni kezdett a fák közé – jobban mondva a sűrűjébe.

Igen, már a Will megszólításnál tartottunk, de ez nem jelentett semmit, hiszen ő kért meg rá, hogy így hívjam, mondván: „A William túl távolságtartó.” Én meg nem akartam meggyőzni róla, hogy jobb neki, ha megfelelő a távolság kettőnk között. Mert ez nem lenne teljesen igaz a részemről, főleg most, hogy a kezei finomam simultak a vállaimra, és gyengéden próbált befelé tolni az erdőbe. Mármint eddig is az erdőben haladtunk, de… Oh, bonyolult!

- Mert azt hittem… – haraptam el a mondatot, miközben egy kidőlt fán másztam át.

- Roppant kíváncsi vagyok, hogy mi az, amiben hittél – nógatott, és nagyon jól tudta, hogyan provokáljon.

- Szóval azt hittem, hogy majd elkapunk pár rosszfiút és lakmározunk a vérükből, míg az arcunkon csorog lefelé a minket éltető nedű – vettem elő a szarkasztikus hangomat és szúrósan néztem rá.

- Gondolkodtál már rajta, hogy eljátszd Drakula női változatát egy hollywoodi filmben? – kérdezte mosolyogva, de nem is várva a válaszomat, folytatta. – Mert ha egyszer is átfutott azok alatt a dögös vörös loknik alatt, akkor most kell, hogy kiábrándítsalak. Még egy harmadik kategóriás rossz horrofilmben is csúnyán megbuknál.

Megtorpantam, aminek következtében Will hátulról nekem jött és lekaszált. Ez viszont nekem kedvezett, mert a kezem ügyébe eső mindenféle valaha élőnek titulált dolgot hozzá tudtam vágni. Vagyis repkedtek a falevelek- és ágak, néhány pórul járt virág és nem fukarkodtam a földdel sem.

A gazember azonban csak nevetett és már a hasát fogta a fene nagy jókedve miatt. Egy idő után elfogyott a munícióm, és a várt hatás is elmaradt, így felegyenesedtem, nőiesen leporoltam magamat és elindultam a fák között – remélhetőleg arra, amerről jöttünk.

Már vagy tíz perce cammogtam dühösen, és azon morfondíroztam, hogy vajon idefelé jövet is ennyit gyalogoltunk, amikor egy közeli fáról megszólalt egy gúnyos hang.

- Nem jó felé mész – jelentette ki Will a lábát lóbálva és esküszöm, még a körmeit is piszkálta.

- Remek, akkor a másik irány lesz – morogtam az orrom alatt és bemutatva egy száznyolcvan fokos fordulatot megcéloztam a „másik iránynak” titulált irányt.

- El fogsz tévedni – kiáltott utánam Will, de nem úgy tűnt, mintha ez nagyon felzaklatná, sőt, még arra sem vette a fáradtságot, hogy lemásszon, és utánam jöjjön.

- Vámpír vagyok és nem lehet olyan nagy ez az erdő – dünnyögtem és célirányosan haladtam előre.

Hallottam, hogy felsóhajtott mögöttem, és egy tompa puffanást követően már ott is lépdelt mellettem.

- Rendben, egy másik ajánlat – mondta zsebre dugott kézzel, és úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt tizenéves, aki hirtelen nyúlt meg, és nem tud mit kezdeni a végtagjaival.

Csak az a francos kecsesség, meg a magabiztosság nem passzolt az összképbe. És az is lehet, hogy tényleg tizenéves volt, amikor átváltoztatták – ezt a témát még nem hoztuk szóba.

- Te meg az ajánlataid – motyogtam és előre szegeztem a tekintetemet.

- Oké, akkor előtte egy előajánlat. – Nem tehettem róla, a perifériás látásom azonnal ráfókuszált szívdöglesztő mosolyára. – Vagy elfogadod az ajánlatomat, amit most fogok vázolni, vagy itt hagylak az erdő kellős közepén.

Megálltam és összeszűkült szemekkel meredtem rá.

- Képes lennél itt hagyni az erdőben, kitéve ezzel mindenféle ragadozó éles fogának? – förmedtem rá, mire felemelte a mutatóujját, így jelezve, hogy várjak, amíg átgondolja a dolgot.

- Minden kétséget kizáróan igen a válaszom – vigyorodott el kajánul és félreugrott a kezem elől, amivel vállon akartam csapni. – És nem szabad megfeledkezni arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről, hogy jelen pillanatban te vagy az egyik legélesebb foggal rendelkező egyén ebben a dzsungelben – mutatott rá a nyilvánvaló tényre.

- Még hogy déli jó modor – motyogtam és várakozóan tekintettem rá.

- Tudtommal egy szóval sem említettem, hogy déli lennék, de ez most nem fontos – legyintett. – Az ajánlatom a következő: mivel kopognak a szemeim az éhségtől, ezért én mindenképpen vadászni fogok, te pedig, ha akarsz, velem jöhetsz és…

- És egyetlen nyamvadt fűzabálót sem kell megkóstolnom? – kotyogtam közbe.

- Nem foglak kényszeríteni rá, ezt megígérhetem – esküdött meg felemelt bal kézzel, míg a jobbot a szívére helyezte.

- Eddig tetszik – bólintottam, hogy folytassa.

- És utána pedig mehetsz, és annyi drogos, alkoholista rosszfiút zabálhatsz fel, amennyit csak akarsz, nem fogom utadat állni – fejezte be a mondatot.

Eltöprengtem egy darabig a lehetőségeken, és úgy találtam, hogy ez mindenképpen egy csábító ajánlat.

- Rendben van, benne vagyok – nyújtottam a kezemet, és egy kézfogással megpecsételtük a dolgot. – Viszont köteles vagy mesélni közben.

Értetlenül vonta össze a szemöldökét, így megmagyaráztam.

- Arról, hogy hogyan ismerkedtetek össze Jasperrel, meg hogy mi ez a rejtélyes képességed, ami az őrületbe kerget.

- Azt hiszem, hogy ezen irányú kíváncsiságodat ki tudom elégíteni – kacsintott rám, és határozottan megindult egy bizonyos irány felé. – De csak visszafelé menet, most csendben kell maradnunk, hogy a legjobb fogásokat nehogy elriasszuk.

Miért van az, hogy a férfiaknál muszáj, hogy övék legyen az utolsó szó? És mi ez a fene nagy késztetés nálam, hogy ezt megcáfoljam? Ezen nem agyalhattam túl sokáig, mert a számon már ki is csúszott egy mondat, amit jobb lett volna, ha lenyelek.

- Amúgy tetszik a hajad!

Will erre csak hátrafordult, és megdobott egy olyan mosollyal, amit eddig csak kevésszer használt. Ez egy őszinte és kedves mosoly volt, nem az a „ki, ha én nem!” vigyor, amit a legtöbb esetben felvillantott.

Úgy éreztem, hogy ez a srác még több titkot tartogat, mint amit egy ilyen volterrai látogatás alkalmával fel lehet fedezni. És ezek a titkok nagyon is vonzottak.

Before the Dawn - 15. fejezet

2011-07-27T21:14:00.005+02:00

Sziasztok!

Íme, a következő fejezet, ahogyan megígértem. De persze ehhez az is hozzátartozik, hogy szorgalmasan kommenteltetek. :D Ha kérhetem, akkor ez a jövőben is legyen így, mert ezek nagyon fontos visszajelzések számomra. Nem akarok kommenthatárt bevezetni, mert amiatt kaptam már párszor, ezért Rátok bízom, tegyetek belátásotok szerint.
A fejezet elején most kivételesen egy verset találtok, nem egy dalszöveg-részletet. Ez az egyik kedvencem, és szerintem passzol ide!
Tehát, jó olvasást, és egy héten belül jön a folytatás! :D
Addig legyetek nagyon rosszak! :)
Puszmancs
Szylu

15. fejezet

„Remény, mit remélsz?”

„Remény, mit remélsz? – Semmit, soha többé.

Miért? – Valami megváltozott.

Élet, mi vagy? – Csak gyötrelem vagyok.

Mit mondasz, szív? – Szeretlek, mindörökké.

Lélek, mit érzel? – Így kell tönkremenni.

Hogy élsz? – Nem várva semmi jót, szerencsét.

Mégis, mi éltet? – Csak a múlt, az emlék.

Csak ennyi a fény életedben? – Ennyi.

Látsz végső célt? – Csak egy gondolatot.

Mire gondolsz? – Hogy várom a halált.

Jó lesz? – Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.

Mért kényszerít? – Mert tudom, ki vagyok.

Ki vagy? – Az, aki megadta magát.

Kinek? – A fájó, örök szerelemnek.”

(Luís de Camões)

(Casey szemszöge)

- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek – mondta Bella, aki a lépcsőfordulóban állt és mindent nagyon-nagyon jól látott.

Erre a bizonyíték az arcán szétterülő hatalmas mosoly volt. És ezt a hatalmast úgy kell érteni, hogy soha nem láttam még tőle, hogy ennyire mosolygott volna. Oké, körülbelül egy napja ismerem, ám ez alatt az egy nap alatt Alice többször villantotta ki a fogait, mint Bella. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a helyzet tényleg komikus volt.

William a földön térdelt, éppen úgy, mintha…

- Ez nem az, aminek látszik! – védekeztem automatikusan, amikor leesett, hogy mire gondolhatott Bella.

- Ugyan már, drágám, miért kell tagadni a nyilvánvalót? – kelt fel Mr. Hayes a padlóról, és olyan természetességgel karolta át a derekamat, hogy ha képes lettem volna, a hajam tövéig elpirulok.

Újfent nem jutottam szóhoz, főleg az tette be a kiskaput nálam, hogy William egy könnyed csókot nyomott a homlokomra. Megmerevedtem, Bella pedig halkan kuncogott, de a jókedvének egy másik hang vetett véget.

- Bella, állj meg egy pillanatra! – hallatszott Edward hangja az alsó lépcsőfok környékéről.

Bella felnyögött és elsprintelt mellettünk, de közben még egy „Nem jártam erre, nem láttatok semmit!” közbevetést megengedett magának. Elegáns megoldás jedi erőt használni, kár, hogy neki nincs. Na, de erről majd később felvilágosítom.

Amint Bella befordult a sarkon – a jedis trükköt megpróbálta Alice-en és Jasperen is alkalmazni – Edward bukkant fel közvetlenül mellettünk. Először ő is meghökkent, amikor meglátott bennünket – William még mindig nem hagyott fel a szoros vámpírfogással –, de csak megcsóválta a fejét.

- Majd beszélünk – mondta gyorsan és körülnézett. – Merre ment Bella?

Egy pillanatnyi habozás után végül arra a pontra mutattam, ahol a keresett személy köddé vált, míg az őrmester úr jót mulatott az egész helyzeten. Így válik a vámpír saját nemének árulójává, de ezt be kell vállalni, ha jótündér üzemmódban össze akarod hozni a világ két legmakacsabb személyét.

- Ha összetöröd a szívét, letépem a fejed, és baseballozni fogok vele! – végszavazott Edward, és megveregette William vállát, majd huss!, már ott sem volt.

Egy ideig még utána bámultunk mind a négyen, majd arra eszméltem fel, hogy Alice súg valamit Jasper fülébe, aki ránk kacsintott és ők is angolosan távoztak. Te jó ég, mi van ma itt? Mindenki megőrült?

- Vajon akarom tudni, hogy mi volt ez az egész vagy jobb, ha az áldott tudatlanság állapotában maradok esetleges halálom vagy az örökkévalóság hátralevő részéig? – kérdezte végül William, és lenézett rám.

- Ez egy nagyon összetett és bonyolult történet – csóváltam meg a fejemet. – És az esetleges halálod közelebb van, mint gondolod, ha nem veszed le rólam azonnal a mancsaidat! – villantottam rá egy ártatlan, harminckét fogas mosolyt.

Nagyot sóhajtott, de azért elengedett, ám még mindig a személyes zónámban volt. Olyan erővel érzékeltem a jelenlétét, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezik.

- Rendben, és mit szólnál ahhoz, ha ezt a nagyon bonyolult és összetett történetet elmesélnéd nekem egy vacsora mellett? – kérdezte, és még ahhoz is volt képe, hogy egy lábremegtető mosollyal megdobjon.

- Szerintem határozottan nem vagy alkupozícióban – mondtam és összefontam a karomat a mellkasom előtt.

- Nem, mert az összes önbizalmamat elveszed azzal a veséig látó pillantásoddal – feleselt és rám kacsintott.

Nem lehet igaz! Ma mindenkinek ment valami a szemébe, vagy az éves kacsintási világrekordot akarják megdönteni? Ha lehet, még szúrósabban néztem rá, hogy vegye a lapot.

- Oké, akkor egyezséget ajánlok – szusszantott bosszúsan, és beletúrt a hajába. – Mesélsz, és én is mesélek cserébe, de mindezt egy kellemes vacsora elfogyasztása közben. Csak te, meg én. Na, mit szólsz? Ez így eléggé korrektül hangzik, mármint véleményem szerint, ha én is felajánlok valamit…

- Oké, oké, rendben – egyeztem bele, mert láttam, hogy egy komplett kismonológ van készülőben. És az igazat megvallva melyik lány utasítana vissza egy ilyen ajánlatot? – Viszont van egy feltételem – tettem hozzá, csak hogy lehervasszam azt az arcrepesztő vigyort a képéről.

- Hallgatlak – vágott roppant ártatlan képet.

- Vágass a hajadból, mert ez laza vagyok, csak beletúrok, és kész frizu nem a te stílusod! – Most rajtam volt a sor, hogy elvigyorodjak meghökkent ábrázatán. – Napnyugtakor találkozunk a főbejáratnál!

És aljas módon rákacsintottam, majd faképnél hagytam.

(Edward szemszöge)

A főkapu előtti csarnokban kaptam el Bellát, ahogyan felhúzta magára a dzsekijét, és már a bukósisaknál tartott, amit Demetri adott át neki. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Dem keze szánt szándékkal ért hozzá Bella karcsú ujjaihoz.

- Magunkra hagynál, ha megkérlek? – szóltam oda neki, mire elvigyorodott.

„Nem kíváncsi rád, öregfiú. Jobb, ha feladod!” – üzente gondolatban.

- Ne akard, hogy én segítsek megtalálni a kijáratot – morogtam, és léptem egyet felé.

- Abbahagynátok ezt a „ki a nagyobb seggfej” viselkedést? – dörrent ránk Bella és felrántotta a kabátja zipzárját. – Demetri, köszönöm a segítségedet, de innentől megleszek egyedül is.

- Egyedül, mármint úgy érted, hogy vele? – bökött az állával felém, és most nekem volt okom a vidám mosolyra.

- Mr. Cullen is távozni fog, ha elmondta, hogy miért kergetett végig az egész kastélyon – szögezte le Bella és kihívóan felvonta a szemöldökét.

Demetri morgott az orra alatt valami olyasmit, hogy „Ez nem igazság”, meg „Még hogy Cullen!”, majd Bella kérésének eleget téve távozott. Bella előhalászta a motor kulcsait a zsebéből, és csak ezután fordult felém.

- Hallgatlak, mi olyan fenemód fontos, hogy nem várhat holnapig? – fonta karba a kezeit, és az egyiken a bukósisakot lógatta lefelé.

Nagy levegőt vettem, és belekezdtem egy bocsánatkérésfélébe.

- Amit az előbb a szobámban mondtam, azt nem úgy értettem.

- Oh, tehát amikor úgy rárivallnak az emberre, hogy kis híján a haja is lejön a fejéről, akkor azt nem úgy kell érteni, hogy nem szívesen látott vendég az illető, hanem úgy, hogy „Fáradj csak beljebb, megkínálhatlak valamivel?”. Szóval ezt jelenti a te szótáradban az, hogy…

- Túldramatizálod a helyzetet – túrtam bele türelmetlenül a hajamba.

- Én dramatizálom túl a helyzetet? – emelkedett meg a hangja egy oktávval, és elkerekedtek a szemei. – Nem én voltam az, aki kidobott a…

Itt veszítettem el a türelmemet.

- A francba, Bella, szerinted hogy kellett volna viselkednem? – kiabáltam és dühösen megragadtam a karját. – Szerinted nem éreztem magam gyötrelmesen tíz éven keresztül? Van fogalmad arról, hogy min mentem keresztül mindezidáig, csak mert te úgy döntöttél, hogy halott maradsz a nagyvilág számára? Fel tudod fogni, hogy minden nap azzal a bűntudattal éltem, hogy miattam lettél öngyilkos?

Bella lehunyta a szemeit és az alsó ajka finoman megremegett. Emberként a sírás határát jelentette nála ez a gesztus, és úgy látszik, hogy vámpírként is megmaradt. Ez viszont nekem nem volt elég, ezért tovább folytattam.

- És most, tíz év elteltével egyszer csak felbukkansz, mint egy árnyék, aki azért jött, hogy engem kísértsen, és mindig emlékeztessen arra, ami az enyém lehetett volna. Szerinted hogy érzem magamat, hogy látom az arcodat, hallom a hangodat és érzem az illatodat?

- Elhagytál – suttogta halkan és megrázta a fejét. – Otthagytál az erdőben. Azt mondtad, hogy nem vagyok elég jó neked. Hogy majd eltereled a gondolataidat és nem fogsz rám emlékezni. Hogy nem szeretsz, hogy csak egy múló kaland voltam a számodra.

- Akárhányszor akarlak megérinteni, mindig kicsúszol a kezeim közül. Akárhányszor szeretném neked elmondani, miért tettem akkor, amit tettem, te meg sem hallgatsz, csak faképnél hagysz. Azt hittem eddig, hogy én vagyok a világon a legönzőbb lény, amiért magamnak akartalak, de most látom csak, hogy te még nálam is önzőbb vagy!

Erre felpattantak a szemei és düh csillant meg bennük.

- Lehet, hogy önző vagyok, de te vagy az utolsó ember a világon, akinek joga van ezt mondani rám! – sziszegte a fogai között és minden egyes szónál megbökte a mellkasomat, ami miatt ösztönösen hátrálni kezdtem. – Csak azzal foglalkozol, hogy sajnáltatod magadat, amiért nyakig merültél az én halálom miatti bűntudatban, de ha egy csöppnyi sütnivalód lett volna, visszajössz Forksba és megbizonyosodsz róla, hogy tényleg igaz-e, amivel Rose felhívott!

Nem tudtam tovább menni, mert nekiütköztem a falnak. Bella olyan közel hajolt hozzám, hogy még emberi szemmel is láthattam volna nyaka tövében kanyargó kékes ereket.

- Hiszen még arra sem voltál hajlandó, hogy az állítólagos temetésemre vissza gyere! – kiabálta egyenesen az arcomba. – Gyáva voltál, mert nem mertél belenézni a saját családod szemébe és felvállalni az állítólagos tettedet! Nem, te inkább megbújtál itt, a biztonságos falak között, és a bánatodat mindenféle nők ágyba cipelésével tompítottad! Arról meg nem is beszélek, hogy én mit éltem át minden nap!

- Rajta, ki vele, ne kímélj! – ordítottam, és megfordítva a testhelyzetünket nekiszegeztem a falnak. – Meséld csak el, hogyan szűrted össze a levet azzal a cuki vámpírfiúval, akivel már volt szerencsém összefutni a lépcsőfordulóban, ahol kevésen múlott, hogy egymásnak nem estetek!

Nem tagadom, a pofon jogos volt és nagyon is megérdemeltem. De azt nem gondoltam volna, hogy Bella ekkorát tud ütni.

- Két év – sziszegte a fogai között és láttam, hogy a haragtól elsötétedtek a szemei. – Ennyi ideig éltünk még Forksban, miután „eltemettek”. Két évet vártam arra, hogy majd csak felbukkansz. Hogy rájössz, még mindig érzel valamit irántam, és visszajössz hozzánk. Két évig éltem bezárva abba az istenverte házba, és minden nap órákat töltöttem az ablak előtt, az utat nézve. És amikor elköltöztünk, úgy kellett kirángatni a szobádból! Szóval azt hiszed, hogy mindent tudsz, de egy frászt!

- Bella – akadt el a lélegzetem, de rám sem hederített.

- Tudod, milyen érzés volt úgy felébredni vámpírként, hogy azt hittem, az emlékeim megkopnak, és az idővel együtt eltűnnek? És tudod milyen az, amikor mindenre olyan tisztán emlékszel, mintha csak tegnap történt volna? Minden szavad, amit akkor az erdőben mondtál, minden vonásod… Most viszont már azért imádkozom minden este, hogy felejtsek! – vágta hozzám, és kibújva a karjaim közül felrántotta a bukósisakot, így fedve el az egész testét.

Feltépte az ajtót, és kilépett a lenyugvó nap utolsó sugaraiba.

Before the Dawn - 14. fejezet

2011-07-26T21:08:00.003+02:00

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, amiben kiderül, hogy... Na, sok minden derül ki, szóval most nem részletezném. Majd kiderül a fejezetből.
És egy ajánlatom lenne a Számotokra: mivel úgy látom, hogy mostanában kicsit megcsappant a kommentek száma, ezért arra gondoltam, hogy most, ha elérem a 20 kommentet (ami szerintem nem lenne nagy kérés 345 rendszeres olvasóval, de szóljatok, ha tévedésben élek!), akkor azonnal felteszem a következő fejezetet, nem várok vele egy hetet. Na, mit szóltok az ajánlatomra? :)
Jó olvasást! :D
Puszmancs
Szylu

14. fejezet

Vadidegen… vagy mégsem?

„Halálos élet

Senkitől sem kérted

Nincs kire nézned

Nincs segítség

Aki a bánatnak örül

Rajtad nem könyörül

Fájdalmadat

Tűrni kell még”

(Ákos: Áldozz fel)

(Casey szemszöge)

Eszeveszetten rohantam végig a folyosókon és nem győztem bocsánatot kérni a véletlenül feltaszított vámpíroktól. Nem tehettem róla, folyton útban voltak, nekem meg sietős volt a dolgom. S ami a legszebb, ilyenkor jön létre a lazaceffektus: az árral szemben kell úsznom, mert mindenki felém tart. Vagy ez hiba a mátrixban? Oké, mai filozófiaóra lezárva, lépjünk tovább.

Befordultam a sarkon és megláttam azt az illetőt, akit kerestem. Felsóhajtottam, de a lendületemből csak akkor vettem vissza, amikor lefékeztem egyenesen a Jasperrel beszélgető Alice orra előtt.

- Szia, Casey! – csicseregte vidáman.

- Segítened kell! – hadartam és ha ember lettem volna tuti, hogy az oldalamat fogom a futás miatt.

- Igen? – kérdezte és megemelte ez egyik szemöldökét. – És miben?

- Kell egy látomás – vázoltam gyorsan a helyzetet. – Tudnom kell, hogy kicsoda ő, mert addig nem tudok aludni, amíg meg nem tudom…

- Ácsi, ácsi, kislány! – vágott közbe Jasper, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Nyugodj meg, mert ez az érzelmi többlettúltengés nem tesz jót sem nekem, sem neked. Vegyél egy nagy levegőt és mondd el, hogy mi bánt!

Vettem egy nagy levegőt, ahogyan az érzelmi jós tanácsolta, majd belekezdtem.

- Szóval, az előbb összefutottam a folyosón egy sráccal – hadartam. – Mit srác, egy félisten volt a csávó és Alice, ha látnád…

Jasper halkan köhécselt és voltam olyan kedves, vettem a célzást.

- Tehát, összefutottam ezzel a sráccal, és csevegtünk egy kicsit – cenzúráztam ügyesen azt a részt, amiben a csődöt mondott képességem szerepelt. – Majd volt olyan aranyos, és se szó, se beszéd ott hagyott! Érted, Alice? Képes volt, és csak úgy elsétált az egyik haverjával! És még a nevét sem tudom!

Alice elmosolyodott a lelkesedésemen és megcsóválta a fejét. Jasper csak állt és mindent bevetett, hogy kicsit lenyomja a hangulatomat, de most egy atombomba sem tudott volna megállítani.

- És most azt szeretnéd, ha segítenék neked kideríteni, hogy ki volt az a rejtélyes idegen? – tapintott rá a lényegre Alice.

- Tulajdonképpen egy látomás is elég lenne, abból már ki tudnék indulni – töprengtem és a hajammal babráltam, hogy lefoglaljam magam.

- Rendben, de ahhoz tudnom kéne legalább, hogy kire összepontosítsak – magyarázta Alice. – Lennél olyan kedves, és elmondanád, hogy nézett ki ez a szívtipró?

- De ha kérhetem a cenzúrázott változatot add elő! – szólt közbe Jasper, miközben átkarolta a barátnőjét.

Összeszedtem a gondolataimat, hogy mindennél jobban el tudjam mondani a jósnőnek, kivel is találkoztam. Ez persze egyszerűnek hangzik így, elsőre, de ha jobban belegondol az ember – vámpír! – már nem is annyira kis dolog. Hogyan írsz le egy embert három vagy négy mondatban úgy, hogy az elég kiindulópont legyen egy látomáshoz? A tízmilliós kérdés…

- Magas, izmos, sötétbarna, szinte már fekete haja van. Vámpírosan sápadt, de azért még így is jól látszik, hogy világosbarna bőre van és a szeme színét nem tudom megmondani, mert éppen fekete volt.

- Körülbelül két méter magas lehet és széles vállú? – kérdezte Jasper apró mosollyal az ajkán. – És csődöt mondott a képességed vele szemben?

- Igen, igen – bólogattam, majd észbe kaptam. – De ezt honnan tudod?

- Pontosan, Jazz, honnan is tudod? – tudakolta most már Alice is, és csípőre tette a kezét.

A Jazznek nevezett egyén apró mosolya rejtélyes mosollyá terebélyesedett, majd sarkon fordult és intett a kezével, hogy kövessük. Odasétált a közelben ácsorgó egyik Volturi testőrhöz és olyan halkan hadart neki valamit, hogy még mi sem hallottuk. A válasz egy komplett útbaigazítás volt, és már rohantunk is tovább.

Két emelet és több tucat folyosó volt mögöttünk, amikor Alice úgy döntött, hogy ő nem fog csak úgy loholni élete párja után, ha nem ad konkrét magyarázatot arra, mi a fenéért kell a fél épületen átvonszolnia minket.

- Erre a válaszom körülbelül tíz méterre van – játszotta a titokzatos macsót Jasper, de ennyi elég volt, hogy felkeljünk a lépcsőről – na, nem mintha elfáradtunk volna, pusztán a tiltakozásunkat fejeztük ki így – és vele tartsunk.

Szöszke vezetőnk megállt az egyik ajtónál és minden kertelés nélkül bekopogott.

Pár pillanattal később nyílt az ajtó és egy, már ismerősnek számító barna fej jelent meg.

- Jasper Whitlock őrnagy! – kiáltotta Mr. Keresztülszáguldok Rajtad, Majd Finoman Faképnél Hagylak és sarkig tárva a bejáratot kiugrott a folyosóra, hogy férfias ölelésben részesítse Mr. Whitlockot.

- Na, de őrmester, mire véljem ezt a viselkedést? – kérdezte játékosan Jasper, de azért visszaölelt.

Két másodperc múlva mindketten haptákba vágták magukat és jobb kezüket a homlokukhoz emelve tisztelegtek egymás előtt. Egymásra nézünk Alice-szel és szinte látni véltem a feje felett a kérdőjeleket, de ezzel nem volt egyedül. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy Jasper és Helló Szépfiú ismerik egymást. És úgy nézett ki, hogy nagyon is jól. A franc esne beléd, Jasper!

Bár, lehet, hogy ezt még az előnyömre tudom fordítani…

- Jó, hogy látlak, Jasper! – mondta gázolóm, amint abbahagyták a bohóckodást és végre hajlandóak voltak emberien viselkedni.

- Tényleg rég volt, amikor utoljára találkoztunk – helyeselt Jasper, és méltóztatott rólunk is tudomást venni. – Majdnem el is feledkeztem a jó modorról. Bemutatom Alice Cullent, a feleségemet, és Casey…

- Crawford – segítettem ki mintegy mellékesen, és lazának tűnve, de nagyon is odafigyeltem a dolgokra.

- Miss Crawfordot, egy újdonsült, de nagyon kedves barátunkat. Lányok, ő itt William Hayes őrmester, akivel együtt harcoltam a polgárháborúban.

- Polgárháborúban? – húztam fel a szemöldököm a szó hallatán, na de nem azért, mert nem tudtam, hogy mit jelent, hanem melyiket kell érteni alatta.

A drága jó őrmester egy hullámhosszon lehetett velem, mert elmosolyodott és odalépve hozzám finoman felemelte a jobb kezemet, és egy lágy csókot nyomott a kézfejemre, közben pedig halkan azt suttogta.

- Természetesen az amerikaira gondoltunk.

Casey, kocsonyás láb effektus kikapcsol, koncentrálj!

- Remek, szóval ezért galoppozott át rajtam az őrmester úgy, mintha egy komplett század üldözné! – jegyeztem meg gúnyosan, és kihúztam a kezemet a mancsai közül.

Na, nem mintha nem lett volna kellemes az érintése – zabálnivaló szája volt, többek között, bár egyéb testrészeit is megkóstoltam volna! –, de tudja, hogy hol a határ és teperjen egy kicsit a megbocsátásomért.

- Látom, Miss Crawfordnak rendesen felvágták a nyelvét – somolygott William és továbblépett Alice-hez, hogy őt is hasonlóképpen üdvözölje, bár mintha az ő kezét nem szorongatta volna annyi ideig, mint az enyémet.

- Casey Volturi testőr, és kivételes képességgel rendelkezik – mondta Jasper, és átölelte barátnő-feleségét. – És most egy kicsit zabos, amiért nálad sutba dobhatja a vámpírsággal együtt kapott ajándékát.

- Már a vámpírságom előtt is megvolt – morogtam az orrom alatt.

- Parancsolsz? – fordult felém Mr. Hayes és éreztem, hogy a kocsonyásodás ismét megindul a bokámnál.

- Csak azt mondtam, hogy milyen kicsi a világ, hogy ti ketten ismeritek egymást – hazudtam és még egy bájos vigyort is sikerült a képemre varázsolnom.

Tulajdonképpen nem volt semmi bajom a sráccal, kivéve azt az egy dolgot, hogy akár egyetlen pillantásával is képes volt elvarázsolni. Ez pedig az én törvényeim szerint büntetendő, méghozzá két-, ha nem háromszorosan. És ki ő, hogy csak úgy átszáguldjon rajtam, majd faképnél hagyjon?

- Nem annyira, ha belegondolunk, hogy az 1860-as években mekkora volt a populáció a kontinensen és… – kezdett volna bele, de közbevágtam.

- Ha töriórát akarok hallgatni, beülök a közeli gimibe, köszi szépen! – fanyalogtam. – Ha megbocsátotok, most dolgom van – tettem hozzá, és sarkon fordulva megindultam a legközelebbi „vészkijárat” felé.

Szégyen a futás, de hasznos, főleg ilyen helyzetekben!

Még hallottam, ahogyan William elmotyog az orra alatt egy „Elnézést” és volt olyan gyors, hogy mielőtt lehettem volna a lábamat az első lépcsőfokra, már éreztem is a kezét a vállamra simulni. Imádtam, hogy nem tudtam libabőrös lenni és a szívem sem kapcsolt negyedikbe. De mindennél jobban tudatában voltam annak, hogy hozzám ért.

- Casey, várj egy percre! – kérlelt lágyan és gyengéden nógatva szembe fordított magával.

- Egy percet kapsz, nem többet! – mondtam, és kibújtam a kezei közül.

Ő egyszerűen csak hagyta, hogy azok lehulljanak az oldala mellé, és olyan gyászos képpel nézett rám, hogy a másodperc egy töredékéig megsajnáltam. Aztán jól seggbe rúgtam magamat. A franc, hiszen Volturi testőr vagyok! Kemény vagyok!

- Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak – kezdett bele, és annyira édes volt, ahogyan a kezeit tördelte. – Nem volt szándékos, és elhiheted, hogy nem akartam neked rosszat!

- Nem tesz semmit, elhiheted – vontam meg a vállam blazírtan. – Nem fogom telesírni a párnámat miattad, ha ez aggaszt.

- De valamiért mégis csak pikkelsz rám, és szeretném megtudni, hogy miért? – faggatózott továbbra is és gyönyörű éjfekete szemeit nem vette le rólam.

Azért pikkelek rád, mert nincs jogod ahhoz, hogy csak így belépj az élembe és fél óra alatt olyan felfordulást csinálj, amilyet még egy hurrikán sem tud. Nem idézheted elő nálam a kocsányos láb effektust, sem a nyálcsorgató nézést. De ezt persze nem mondhattam el neki, így kicsit finomabban fogalmaztam meg a mondandómat.

- Egyszerűen csak nem szeretem, ha levegőnek néznek. – Tömör, egyszerű, és mindent lefed… majdnem.

- Szerinted, ha levegőnek néznélek, akkor most itt esedeznék térden állva a bocsánatodért? – kérdezte, és megdobott egy olyan pajkos mosollyal, ami még egy apácát is bűnbe csábítana.

- A térden állva rész kimaradt – jegyeztem meg, de nem kellett volna.

William azonnal térdre vágta magát és úgy nézett fel rám, mintha a halálos ítéletének megszüntetését vagy éppen végrehajtását adhatnám parancsba. Nem sokszor fordult elő velem, de annyira leblokkoltam, hogy szóhoz sem jutottam.

De ezt megtette helyettem valaki más.

- Én a helyedben igent mondanék az úriembernek.

Before the Dawn - 13. fejezet (Part 2.)

2011-07-16T16:41:00.002+02:00

Sziasztok!

Elnézést a kis késésért, de a tegnap estémet lefoglalták, így csak ma tudtam meghozni a fejezetet. Nem rögtön tettem fel, mert Casey művésznőnek még rá kellett bólintania pár dologra. És ezzel el is árultam egy apróságot, mégpedig...
A fejezetből kiderül! :D
Jó szórakozást! :)
Puszmancs
Szylu

All that I’m living for

(Casey szemszöge)

Vidáman szökdécseltem végig a folyosón és közben az sem érdekelt, hogy mindenki más hülyének nézett. Mondanám azt, hogy megszoktam már, de az igazság az, hogy tényleg bagóztam az emberek – hupsz, vámpírok! – véleményére.

A jókedvemnek tulajdonképpen nem volt semmi alapja – erre mondta volna azt régen az egyik haverom, hogy pusztán szívott a csaj, nem kell vele törődni! –, de mennyire sivár lenne az élet, ha csak akkor ünnepelnénk, ha van valami nagy dolog, ami méltó arra, hogy vigadjunk. Halk megjegyzés: meg kell ütnöm Edwardot, amikért ilyen flancos szavakat sikerült belecsempésznie eddig érintetlen és urizálásoktól mentes elmém zegzugaiba. És miért nincs itt a közelben, amikor ilyen szép mondatokat sikerül összehoznom? Mert vámpírmemória ide vagy oda, az biztos, hogy mire találkozom vele, már nem tudom neki ilyen frankón visszaadni a dolgot.

Oh, és természetesen megint elkanyarodtam a tárgytól, mint ahogyan az már jó szokásommá vált. Tehát ott tartottam, hogy vígan szökdécseltem végig a folyosókon, amikor az egyik elhagyatottabb részhez érve, és befordulva a sarkon beleütköztem a falba. Vagyis azt hittem, hogy a falba ütköztem, mert olyan keménységű volt, és úgy pattantam le róla, majd terültem szét a földön, mint akit megfejeltek.

Megdörzsöltem a homlokomat – az volt a leginkább kárt szenvedett testrészem, ha nem számítjuk az esés következtében bekövetkezett horzsolásokat és véraláfutásokat… amik akkor lennének, ha ember lennék! – és gyorsan pislogva párat felpillantottam a buldózeremre. És ezt a felpillantottam részt tessék véresen komolyan és szó szerint venni, mert bár a földön fetrengtem, azért így is jócskán nyújtogathattam a nyakamat. Alapból sem vagyok egy alacsony növésű egyén – szeretem azt mondani, hogy középmagaslati levegőt szívok –, de aki előttem állt, hát… Fogalmazzunk úgy, hogy átpasszolhatna pár centit Alice-nek és még akkor sem lenne semmi problémája.

További analizálásra azonban nem futotta tőlem – már ami a magasságát illeti –, mert nemes egyszerűséggel lehajolt értem, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „fekete bikapata kopog a patika pepita kövén”, már össze is kapart a földről és talpon voltam.

Összeszorított állkapoccsal vártam a szokott hatást, ami akkor söpört végig rajtam, amikor megérintett valaki, de nála…

- Hé, jól vagy? – kérdezte mély, ám mégis lágy hangján, amitől a csontjaim cseppfolyós állagot vettek fel.

Jó, rendben, ez lehet, hogy egy kissé közhelyes így, de amikor egy közel két méter magas, büntetendően jóképű srác néz rád a hatalmas, éjfekete szemeivel és azt kérdezi tőled, hogy jól vagy-e – nem, nem csak úgy odalöki a kérdést, hanem tényleg kíváncsi rá –, akkor azért megáll benned az az ütő is, ami már évek óta nem működik. De nem bámulhatsz rá csak úgy, nyálcsorgatva, szóval ki kell nyögnöd valami értelmesnek tűnő mondatot.

- Igen – bólintottam, aminek következtében egy kicsit megszédültem, és ezt naná, hogy ő is észrevette, mert ismét elkapta a karomat. – Jó, nem – helyesbítettem.

Erre csak felnevetett, és megcsóválta a fejét, amitől sötétbarna, szinte már fekete tincsei ide-oda ugráltak a homlokán. Ez alapjáraton idegesített volna – általában a rövidre nyírt hajú egyénekért repes a szívem –, de neki ezt is megbocsátottam. Ám még mielőtt egy felmosóronggyal kellett volna feltakarítani a padlóról, sikerült összehoznom egy beszélgetéskezdeményezést.

- Rendben, mondjuk úgy, hogy határozottan nem tudom, hogy biztos jól vagyok-e avagy sem, de tulajdonképpen nincs semmilyen maradandó károsodásom, leszámítva azt az apró születési rendellenességet, hogy nem tudom befogni a szám, amikor jóképű idegenekkel futok össze a folyosón.

Ha lehet, erre persze még jobban elkezdett nevetni, de nem róttam fel neki. Ahhoz túlságosan lefoglalt a tény, hogy nem érzek semmit vele kapcsolatban. Sehol egy régi emlékfoszlány, egy kósza gyerekkori kép vagy akár egy halvány kis morzsa arról, hogyan csókol. (Megjegyzés magamnak: nem kéne ennyire orientáltnak lennem. Zárójel bezárva.) Pedig még mindig szorongatta a karomat. Lehet, hogy nála nem működik ruhán keresztül a dolog?

Hirtelen, szinte gondolkodás nélkül tettem a kezeimet az arca két oldalára, és szemeimet lehunyva erősen koncentráltam. Gyerünk, mennie kell ennek. Nem lehet időszaki áramkimaradás. Hahó, magasságos képességem, vagy nevezhetünk tálentumnak is, nem szabad ezt csinálnod!

A nagy erőlködésemet egy halk torokköszörülés szakította félbe, majd az idegenem – elértem a második fázist, mert már kisajátítottam magamnak – suttogva megszólalt.

- Tudod, nem vagyok az a fajta, aki előzetesen ítélkezik az emberekről még azelőtt, hogy alaposabban megismerné őket, ezért muszáj vagyok megkérdezni, és tényleg ne vedd sértésnek, de mégis mit művelsz? Na, nem mintha lenne kifogásom ellene, hiszen melyik férfi ellenkezne, ha egy ilyen gyönyörű nő tapogatná, de…

A mondatot nem tudta befejezni, mert lehurrogtam.

- Maradj egy kicsit csendben! Most vészhelyzet van!

- Aha – mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalója, majd eleget téve a kérésemnek tényleg csendben maradt.

Még vagy három-négy percig álltunk így a folyosó kellős közepén – ő a karomat szorongatta, én meg az arcát –, majd sóhajtva elengedtem őt, hogy a vállára téve a kezemet megnézzem a pólója eddigi „életútját”. Nagy megkönnyebbülésemre ez sikerült, ami azt jelentette, hogy mégsem hagyott cserbe a képességem, csak valamiért most embereken – vámpírokon – nem működik.

- Szuper – motyogtam magamnak az orrom alatt és távolabb léptem tőle, nehogy még a végén jobban dilisnek képzeljen, mint amennyire valójában vagyok.

- Nos? – vonta fel a szemöldökét és kérdőn nézett rám. – Vészhelyzet elhárítva?

- Csak félig – válaszoltam az orromat dörzsölgetve, mert mindig ezt tettem, ha valami zavart.

Elpillantott a vállam felett és észrevehetett valamit, mert elmosolyodott és aprót biccentett.

- Én a helyedben nem aggódnék túlságosan – mondta rejtélyesen és elegánsan elcsusszant mellettem. – Van, hogy néha ilyen hatással vagyok a vámpírokra.

És akkor végre leesett.

- Hé, mégis hogy csináltad? – kiabáltam utána, mire visszafordult.

- Mondanám, hogy sajnálom, amiért fellöktelek, de akkor nem találkoztunk volna.

- Ez nem válasz a kérdésemre! - sipítottam, de mintha a falnak beszéltem volna.

És mielőtt eltűnt a folyosó végén az egyik haverjával, még rám kacsintott.

Before the Dawn - 13. fejezet (Part 1.)

2011-07-13T20:40:00.002+02:00

Sziasztok!

Amint ígértem, itt a szerda - na, nem azt ígértem, hogy lesz szerda - és vele együtt egy frissecske is. Ez most csak a fejezet első fele, mert egy kemény szemszögváltás lesz a második részben, amire gyúrnom kell. Tehát feltehetőleg a kövi rész péntek tájékán érkezik majd.
De végre lehull a lepel arról a bizonyos számról, amit Bella játszik, és amit meg is hallgathattok a bejegyzés végén lévő linken. Terveim szerint egy apró kis fordítást is csinálok a dalszövegről, de természetesen nem fogom tudni visszaadni az eredeti hangulatát.
Most pedig már csak annyi a dolgom, hogy jó szórakozást kívánjak!
Puszmancs és örülnék majd pár kommentnek! :D
Szylu

All that I’m living for

„Sickened in the sun

You dare tell me you love me

But you held me down and screamed you wanted me to die

Honey you know, you know I’d never hurt you that way

You’re just so pretty in your pain.

Give up my way, and I could be anything

I’ll make my own way

Without your senseless hate…”

(Evanescence: The Last Song I’m Wasting On You)

(Edward szemszöge)

Lassan lépdeltem a szobám felé, és próbáltam elhessegetni a szemem elé vetülő képeket. A nap folyamán lejátszott mérkőzések között akadt néhány, aminek a kimenetele eléggé „véres” volt. Természetesen nem történt haláleset, de a fejet kivéve repkedtek a testrészek, és nem volt kellemes látvány végignézni, ahogyan a gazdátlan darabok visszakerültek a tulajdonosukra. A Cullen családból egyedül az erősebb idegzetű személyek maradtak a nézőtéren, vagyis Carlisle, Jasper és Emmett, valamint Casey sem hagyta el a helyét. A lányok úgy döntöttek pár küzdelem után, hogy eleget láttak, így – szebb szó nem lévén rá – angolosan távoztak.

Az első nap zárásaként Felix megcsillogtatta tudását, és precízen szedett ízekre egy nyomorult ördögöt, hogy a testrészeit a helyiség négy sarkában szétszórva otthagyja a pályán. Addig azt hittem, hogy erős a gyomrom, de tévedtem. Mindennek van határa…

… annak is, hogy valaki belopakodjon a szobámba és az engedélyem nélkül hozzányúljon a cuccaimhoz! Főleg a…

Dühösen csaptam ki az ajtót, hogy a lehető legjobban leblokkoljak és hirtelen mindenről megfeledkezzek. Arról, hogy hol vagyok, hogy mit keresek ott, hogy piszkosul ideges vagyok és hogy ki akartam dobni az illetőt a szobámból. És mindezt annak a tüneménynek köszönhettem, aki ott ült a zongorámnál, és olyan odaadással futtatta az ujjait a fekete-fehér billentyűkön, hogy azt a nagymesterek is megirigyelhették volna. Az ajkairól pedig olyan édesen formálták a szavakat, hogy még a lélegzetem is elakadt.

Egy kellemes pillanatig nem foglalkoztam semmivel, csak átadtam magam a megnyugvásnak, hogy aztán jeges vízként zúduljon a nyakamba a szavak jelentése.

Képtelennek tűnt, de mintha a dal minden egyes sora élesen hasító pengeként szúrt volna belém ott, ahol a legjobban fájt, hogy a következő szúrásnál még nagyobb kínszenvedést okozzon.

Aztán amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan vége is lett az egésznek. Az ének nem sokkal a zongora utolsó billentyűzenének lenyomása előtt halt el, hogy csak egy hosszan kitartott hang emlékeztessen az imént lezajlott csodára.

Bella óvatosan emelte fel a kezeit az elefántcsont billentyűkről, mintha a legtörékenyebb papírból lennének, amit nem akar megsérteni, majd kinyitotta a szemét és pár másodpercig nem vett tudomást arról, hogy én is ott vagyok a szobában.

Nagyot sóhajtott, és kecsesen kelt fel a székről, és amikor az ajtó felé tekintett, megmerevedett. Én pedig akkor jöttem rá, hogy téves volt a feltételezésem. Nem tudott rólam tudomást venni, mert nem is érzékelte, hogy ott voltam. És megint megajándékozott azon ritka alkalmak egyikével, amikor az érzelmei őszintén kiültek az arcára.

Láttam ott zavarodottságot, meglepettséget és melankóliát is. Majd villámgyorsan rendezte a vonásait, és felvette a hivatalos, hideg álarcot.

- Oh, Edward – köszörült egy aprót a torkán, amit a zavar jeleként értelmeztem. – Nem tudtam, hogy itt vagy.

- Csak most érkeztem – feleltem, és próbáltam én is belemenni a „ki a ridegebb?” játékába. – De mindez nem magyarázat arra, hogy mit keresel a szobámban.

Jól láthatóan meghökkent goromba hangnememen, de éppen ezt szerettem volna elérni. Hogy áttörjek a páncélján, és megtaláljam a gyenge pontjait. Hogy könnyebb legyen elérnem a célomat.

- Aro megengedte, hogy itt gyakoroljak, mivel ez az egyetlen zongora van az egész kastélyban – válaszolta és megemelte az egyik szemöldökét. – De természetesen ezek után nem élek ezzel a lehetőséggel. Ne haragudj, hogy kellemetlenséget okoztam.

És már ki is suhant mellettem az ajtón, hátra sem nézve és esélyt sem adva arra, hogy megmondjam neki, nyugodtan jöjjön csak, amikor akar, mert…

Megráztam a fejemet, és összeszorítottam a fogaimat.

A francba, Edward, itt már nem mész semmire a szép szavakkal és a szerelmi vallomásokkal! – rivalltam magamra. – Ha tényleg vissza akarod szerezni őt, keményen meg kell küzdened érte!

Evanescence: The Last Song I'm Wasting On You

Ízelítő a Before the Dawn 13. fejezetéből

2011-07-11T16:47:00.003+02:00

Sziasztok!

Tudom, tudom, lassan másfél hónapja nem volt friss, és ezért nagyon, nagyon szégyellem is magamat. Nem fogok magyarázkodni, mert arra úgysem kíváncsi senki. Most viszont gőzerővel álltam neki a fejinek, és reményeim szerint - na meg ha az égiek is úgy akarják! - szerda tájékában hozok egy teljes fejezetet. De addig is itt egy kis ízelítő, hogy mire kell számítani!
Puszmancs
Szylu

"Az első nap zárásaként Felix megcsillogtatta tudását, és precízen szedett ízekre egy nyomorult ördögöt, hogy a testrészeit a helyiség négy sarkában szétszórva otthagyja a pályán. Addig azt hittem, hogy erős a gyomrom, de tévedtem. Mindennek van határa…

… annak is, hogy valaki belopakodjon a szobámba és az engedélyem nélkül hozzányúljon a cuccaimhoz! Főleg a…"

Folytatás következik! :D

Egy prológus a réges-régi múltból...

2011-05-28T20:25:00.002+02:00

Sziasztok!

Megérkeztünk Pupi következő szülinapi ajándékához, ami egy kis nosztalgiázásra is invitál bennünket.
Ha még emlékeztek a Vérvörös alkonyat legelejére, akkor "láthatjátok", hogy rögtön belecsaptunk a lecsóba és nem "szórakoztam" prológusokkal. Viszont a történet befejezése után rájöttem, hogy ha van epilógus a végén, akkor kéne lennie prológusnak is az elején. Úgy döntöttem, hogy a letölthető teljes regény elejére megírom a bevezetést, de nem ez került oda, hanem egy másik - ami maradjon egyelőre meglepetés! ;). Így most megosztom Veletek, hogy eredetileg mit szántam prológusnak és majd meglátjátok, hogy ez mennyit változott. :)
És hogy miért nem ez lesz a VA "hivatalos" bevezetése? Nem is tudom... Talán majd egyszer rájövök...
De addig is itt a nem hivatalos verzió! :D A hivatalos majd a letöltésnél lesz elérhető. És hogy mikor lesz letölthető a VA? Hát, csak annyit tudok mondani, hogy terveim szerint nyáron... Remélem! :D
Jó szórakozást!

Puszmancs

Szylu

Vérvörös alkonyat – Eredeti prológus

Amikor a világ pusztulni látszik és minden hamvában hal el, mi az, ami továbbél?

Elgondolkoztál már azon, hogy mit hagysz hátra magad után, mikor földi léted ideje lejár?

Mi az, ami túléli még a legpusztítóbb tüzet, a legégetőbb fájdalmat és a legelviselhetetlenebb kínt is?

Mi az, amiért feladnád életed, létezésed utolsó pár másodpercét is?

Szerelem, barátság, testvériség? Mit jelentenek neked ezek a szavak akkor, amikor utoljára levegőt veszel?

És mindezek után megvan benned a kellő erő, hogy felállj, és tovább harcolj még a legreménytelenebb helyzetben is, tudva, hogy minden egyes mozdulatoddal csak a halált csalogatod magadhoz egyre közelebb és közelebb….

Én azt hittem, hogy mindezekre a kérdésekre tudom a választ, de úgy látszik, hogy tévedtem. És ezért drágán fizetnem kell…

Before the Dawn - 12. fejezet

2011-05-27T19:02:00.002+02:00

Sziasztok!

Mondanám azt, hogy volt egy kis időm írni és most hozom a fejezetet, de az az igazság, hogy ez előre így volt tervezve egy bizonyos személy miatt. :D Szerintem sokan tudjátok, hogy drága jó bétám, lelki támaszom, barátnőm és lánykám, Pupi, ma ünnepli a születésnapját - az szakmai titok, hogy hányadikat! ;) -, így valami különlegesre gondoltam ajándékként. És arra is rájöttem, hogy egy meglepetés kevés ahhoz, hogy megköszönjek Neki annyi mindent, így egész hétvégén Őt fogjuk ünnepelni itt a blogon! :)
És hogy ez tulajdonképpen mit is jelent?
Röviden és tömören: három nap, három fejezet, három különböző történetből! És mindhárom az Ő ajándéka, neki lett írva. :)
Tehát, Pupim, még egyszer boldog szülinapot és jöjjön az első ajándékod, ami egy BtD-fejezet!
Remélem, hogy nincs benne sok hiba, mert hát... :P
Nem is szaporítom tovább a szót, íme pár hét várakozás után belecsapunk a lecsóba! ;) És ez még csak a kezdet! :D

Puszmancs

Szylu

Tudnom kell

„Az a fegyver

A homlokomra csókol

Ha már elegen lett a jóból

Ha a véráldozat sem volt elég

A világ elől nincs menedék

És ez a pillanat

Ellök vagy elfogad?

Kívánjam vagy elfogadjam

Olcsó halálomat?”

(Ákos: Ne fájjon többé)

Férfiasan be kell vallanom: piszkosul nagy volt a késztetés, hogy becsukott szemeim elé szorítsam a kezeimet, mint egy ötéves kisgyerek, aki azt hiszi, hogy így majd megszabadulhat az elméjében lejátszódó jelenetektől, amik ronda szörnyekről szóltak. Csakhogy két bökkenő is felmerült. Az egyik az volt, hogy nem voltam ötéves, így gyerekes lett volna a viselkedésem. A másik pedig, hogy ezek a jelenetek nem az elmémet uralták, hanem a való életben történtek, és nem szörnyek estek egymásnak, hanem két vámpírnő.

Azaz nem is estek egymásnak, mert ez nem jó szó arra, ami történt. Mindketten egy helyben álltak, és míg Lena mereven fürkészte Bellát – egész testtartása feszültségről árulkodott –, addig ő kényelmesen körülnézett a teremben, és odaintett nekem. Nem, nem nekem integetett, hanem a családjának, de ez abban a pillanatban részletkérdésnek számított.

A legszívesebben ráordítottam volna, hogy mégis mit művel, figyeljen már oda Lenára, amikor fejét visszafordította a fekete hajú vámpírnő felé és unott, de jól hallható hangon megszólalt.

- Csak az idődet vesztegeted arra, hogy megpróbálod bevetni ellenem a képességedet. – Ha még komolytalanabb lett volna, már a körmét kellett volna piszkálnia. – Nem tudom, hol voltál tegnap a vendégek érkezésekor, és nem is vagyok rá kíváncsi, de amint látom, nem hallottál róla, így nekem kell felvilágosítanom a tényekről. Ha seggbe akarsz rúgni, akkor azt fizikálisan kell megtenned, mert a pajzsom nem engedi át a kis hókuszpókuszodat!

Lena szemei tágra nyíltak, és kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy mit tudott meg. És még pár másodperc, hogy be is fejezze a Bella elleni mentális támadást, aminek semmi értelme nem volt, tekintve, hogy Bellának…

- Basszus, a pajzsa! – csaptam a fejemre, mire egy kis körben mindenki felénk fordult és csodálkozva néztek rám.

Emmett és Jasper felkuncogtak, és legnagyobb döbbenetemre Jazz felemelte a karját, hogy megnézze rajta az időt.

- Három perc egy másodperc – jelentette ki, majd szemöldök ráncolva kapart elő egy százdollárost a nadrágja zsebéből és az eszeveszettül vigyorgó Em kezébe nyomta. – Majdnem megvoltál.

- Hát, kisapám, az a „majdnem” messze volt! – ropogtatta meg a bankjegyet, és még egy szolid puszit is nyomott Washington bácsi arcmására. – Pontosabban két másodpercnyire!

- Honnan tudtad? – kérdezte még mindig zabosan Jasper.

- Egy egyszerű matematikai számítás – magyarázta Emmett és még mindig úgy nézte azt a nyomorult bankót, mintha az lenne a legszebb dolog a világon. – Edward reakcióideje bámulatos, de hozzá kell adni egy Bella nevezetű tényezőt és máris növekszik a normál keretek között kapott eredmény!

Én most ocsúdtam fel annyira, hogy felfogjam, miről is szólt ez a kis közjáték.

- Nem tudom elhinni, hogy képesek voltatok arra fogadni…

- Mikor esik le neked a tantusz, hogy Bellát csak fizikálisan lehet megverni ezen a versenyen? – fejezte be Emmett a cseppet sem finom verzióval.

- Hé! – hördült fel Jasper és sértetten karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

- Oh, bocsi, Yoda mester! – incselkedett Em.

Casey, aki eddig csendben figyelte az eseményeket, váratlanul megszólalt, és mint mindig, most is „remekelt”.

- Emmett, tudtad, hogy az Amerikában forgalomban lévő százdollárosok kilencvenöt százaléka nyomokban kokaint tartalmaz, ami a papír rostjai között telepszik meg?[1]

Em megmerevedett és kitágult szemekkel meredt a flegma testtartást felvevő Caseyre. Jazz majd megpukkadt az elfojtott röhögéstől és még Rose arcán is mosoly suhant át. Carlisle és Esme annyira a küzdőtérre koncentrált, hogy nem is vették észre a mi kis közjátékunkat.

- Edward, mégis hol a francban szedted te össze ezt a csodabogarat? – találta meg végre Emmett a hangját, de somolyogva vettem észre, hogy a százas már eltűnt hatalmas öklében.

Jah, igen. Emmett és Jasper csak annyit tudtak, hogy átváltoztattam Caseyt, a részletekre nem tértünk ki. És most sem volt itt az ideje, hogy megbeszéljük ezt a témát, mert a tömeg, ami eddig felbuzdulva harsogott körülöttünk, most hirtelen és vérfagyasztóan egyszerre elhallgatott.

Mindannyian a párbajtérre függesztettük tekintetünket, és még éppen időben ahhoz, hogy elkapjuk a pillanatot, ahogyan Lena elveszítve az önuralmát ráront Bellára. Mint minden Volturi testőr, Lena is megkapta a fizikai kiképzést, így normális körülmények között tudott volna uralkodni magán. Nem is volt olyan rossz harcos, hogy félnie kelljen egy esetleges összecsapástól, most viszont döbbenten és megszégyenülten fetrengett a porban és vérvörös szemeivel egyenesen a felette ácsorgó Bellára meredt.

Az egész annyira gyorsan történt, hogy nekem is beletelt pár másodpercembe, mire az agyam érzékelte képek feldolgozásra kerültek, és összeállt a jelenet.

Lena eszét vesztve rohant Bella felé, hogy „kikaparja a szemét” – Lenát idéztem –, de azzal nem számolt, hogy Bella két báty és két nővér között töltötte az elmúlt tíz évet, és közülük az egyik képzett harcos volt, így valami rá is átragadt.

Könnyedén lépett félre a felé tartó fekete hajú vámpír elől, és kecsesen megragadva Lena egyik kinyújtott kezét, valamint kihasználva a lendületét áthajította maga felett. Lena olyan erővel ért földet – természetesen hanyatt vágódva –, hogy attól egy embernek biztos minden csontja eltörött volna… Minimum három, ha nem négy helyen is.

És hogy még jobban a porig alázza a lányt, Bella egyik lába Lena nyakán pihent, míg a karját még mindig kifeszítve tartotta. Lehajolt hozzá, és halkan, de jól hallhatóan megkérdezte tőle:

- Megpróbálod még egyszer, vagy hagyjuk ennyiben a dolgot? – és ajkán ott virított egy hamisítatlan, imádnivaló mosoly.

Lena izmai elernyedtek, így adva meg magát és ezzel együtt feladva a küzdelmet is. A vámpírtömeg felzúgott mellettem és üdvrivalgásban tört ki. A körülöttem kavargó gondolatok elárulták, hogy sokkal hosszabb megmérettetésre számítottak, de így is elégedettek voltak, mert Bella megoldása roppant látványos volt. És mindenkinek tetszett pimasz viselkedése. Persze a férfiak nem csak a viselkedését vizslatták árgus szemekkel, de rájöttem, hogy ha minden egyes vámpírra, aki megcsodálja Bellát, féltékeny lennék, az napi huszonnégy órás – ha nem több! – elfoglaltságot jelentene számomra. Így viszont csak megcsóváltam a fejemet és felsóhajtottam, amikor a zöldhasú ismét gazdát cserélt az orrom előtt.

- Azt hittem, hogy eljátszadozik majd vele – morogta Emmett és nagy nehezen kiengedte a kezéből a százdollárost.

- Nem, mára a könnyű, de elegáns megoldást választotta – vigyorgott Jazz, és most ő mustrálta olyan szemekkel azt a nyamvadt papírdarabot, mint aki most lát először ennyi pénzt egy összegben.

- Hé, ha te is nyomsz rá egy jó nagy cuppanós csókot, akkor nem csak drogos leszel, hanem még vérfertőző is – csilingelte Alice, mire a férjétől kapott egy nagyon ronda pillantást, Casey ellenben pacsizott vele egyet.

- Elviselhetetlenek ketten együtt – mormoltuk hárman egyszerre.

- Lehet, hogy be kéne társulnom hozzájuk? – vetette fel az ötletet Rosalie, és elismerő pillantásban részesítette a két kuncogó lányt.

Én csak megforgattam a szemeimet és ösztönösen Bellát kerestem, aki Aro, Marcus és Caius előtt állt, és feléjük biccentett. A trió fogadta az üdvözlést, majd Aro egy könnyed kézmozdulattal engedélyezte Bellának, hogy elhagyja a pályát. Közben Felix volt az, aki felkaparta a földről a még mindig kábult Lenát és kivezette a küzdőtérről.

Bella egyenesen felfelé igyekezett a padsorok között és aprókat bólintott a neki gratulálóknak. Annyira egyszerűen viselte ezt az egészet, hogy ő volt a figyelem középpontjában, de én felfedezni véltem a feszültség és a zavar jeleit az arcán. Ahogyan finoman beharapta az alsó ajkát, ahogyan két kis hajszálvékony ránc jelent meg a szemöldöke között… Mind-mind a frusztráció jelei. Ahogyan egyre közelebb ért családjához, úgy engedett fel, és már egy elbűvölő mosolyt is megengedett magának, amikor lehuppant az Esme mellett neki fenntartott helyre.

- Szép volt – súgta oda neki Esme, és lágyan megcirógatta Bella arcát.

- Hát, hugica, azt hittem, hogy bulisabb lesz az első meneted – kacsingatott Emmett, és egy olyan gondolat ütött szöget a fejében, amitől az én tüdőmben bennrekedt a levegő. – De tudom, hogy a nagy dolgokat az Edwarddal való bunyóra tartogatod!

Bella egy milliszekundumra megdermedt, és a szeme sarkából rám pillantott – ezt onnan tudtam, mert éppen őt fürkésztem –, majd rendezte az arcvonásait és ördögi vigyort – jobban illett rá a vicsor elnevezés – dobva Em felé visszavágott.

- Nem, a nagy dolgokat akkorra tartogatom, amikor mindenki szeme láttára szétrúgom a seggedet odalent! – és fejével a porond felé bökött, ahol már felállt a következő páros.

Ez megtette a hatását, és mindenkiből egyszerre dőlt ki a nevetés, de engem nem hagyott nyugodni a gondolat: mi van, ha tényleg összesorsolnak bennünket Bellával? Vajon képes lennék fizikai erőszakot alkalmazni, hogy legyőzzem őt? A válasz számomra egyértelmű volt és egy oldalpillantást vetve Bellára rájöttem, hogy már ő is döntött. De hogy hogyan? Azt nem tudtam volna megmondani…

[1] Az utalás Ben Mezrich 21 – Las Vegas ostroma című könyvéből való. :D

Helyzetjelentés

2011-05-15T19:28:00.004+02:00

Sziasztok!

Tudom, hogy egy kicsit régen jelentkeztem már, és adtam magamról életjelet, de hétfőn megkezdem a szenvedéseim sorát és hát, kellett rá tanulnom. (Négy nap, öt ZH és két vizsga, tessék szorítani, ha kérhetem! :$)
A lényeg annyi, hogy lemegy a jövő hét, és utána jönnek ugyan a vizsgák, de úgy vettem fel őket, hogy minimum négy, maximum egy hét legyen kettő között, tehát már lesz időm írni. :D
Amúgy elvonási tüneteim vannak, ami borzalmas... :'( És ezt ki kell élnem majd, szóval lehet félni, hogy mit teszek szegény szereplőkkel! :D

Mindenkinek kellemes hetet és semmit sem túlzásba vinni! :D Csak olyan őrülten, mint Jack a képen! :D

Puszmancs

Szylu

Before the Dawn - 11. fejezet (Teljes)

2011-04-25T19:58:00.002+02:00

Sziasztok!

Meghoztam egyben a fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog! A kövi hetekben viszont számítsatok rá, hogy nem tudom majd, mikor és milyen rendszerességgel lesz friss, ugyanis 16-tól ZH-hetem lesz, utána pedig vizsgaidősuck! :'( És hát tanulnom kéne... És közben még egy kollégiumi jelentkezést is lebonyolítok, ami annyit tesz, hogy olyan helyekre szaladgálok, ahova soha életemben nem tenném be a lábamat önszántamból - lsd. APEH! :D
Jelen helyzetben ennyi, azt hiszem!
És utólag is boldog nyuszit Mindenkinek! :D

Pusz
Szylu

A világ legvégén

„Szépséges vagy
És kész
Vágyad nem alszik soha
Anyanyelved
A testbeszéd
Te vagy az éjjel menyasszonya
Lehetnél másé talán
Vagy mindenkié
Az enyém biztosan nem vagy
De ha az öledbe bújok
Nem érdekel,
Az sem, hogy volt-e tegnap”

(Ákos: A világ legvégén)

Bella arcán csak egy pillanatra suhant át valamiféle meglepődöttség, majd szokás szerint rendezte a vonásait és még rántott is egyet a vállán.

- Már nem fontos – közölte, és lépett volna tovább, ha nem ragadom meg a karját és nem fordítom magam felé.

Régebben azt mondtam rá, hogy rémes színésznő, ez viszont nem volt érvényes a mostani vámpírra, aki előttem állt, és olyan dacosan nézett a szemeimbe, hogy kis híján elhittem: a régi Bella meghalt, hogy átadhassa a testét valaki másnak. Egy idegennek, akit nem ismertem és soha nem fogok megismerni.

Aztán a szemei kitágultak, apró orrával úgy szimatolt körbe, mint egy éhes ragadozó, aki becserkészi az áldozatát és az egész teste megfeszült. Ám mielőtt bármilyen megjegyzést tehettem volna olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam.

Bella egy könnyed mozdulattal kirántotta a karját kezem szorításából – váratlan reakciója valóságos pofonnal ért fel, mert azt bizonyította, hogy undorodik tőlem –, hogy a következő pillanatban már a nyakam köré fonja a másikkal együtt és ajkait az enyémekre tapasztva szenvedélyesen megcsókoljon.

Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt:

- Kérlek, segíts!

Az agyam lázasan dolgozott, hogy ez most mégis mit akart jelenteni, de a választ azonnal megkaptam Demetri gondolatai alapján. Bella után kajtatott, hogy ismét megpróbáljon kicsikarni belőle egy randit. Ezt persze Bella nem tudhatta, de Demetri felbukkanása – szóval ez volt a szimatolásának az oka! – eléggé egyértelművé tehette számára a dolgot, hogy ha találkoznak, akkor Dem megint kijátssza a randi-kártyát.

Már láttam az árnyékát a falon végigsöpörni, ahogyan jött fel a lépcsőn, de még takarásban voltunk, így ha cselekedni akartam, akkor azt gyorsan kellett. És olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam neki ellentmondani. Nem, ez így nem helyes, hiszen Bellának csak egyetlen egyszer tudtam ellentmondani, aminek pedig az eredménye a kialakult helyzet lett. Most viszont sem erőm, sem kedvem nem volt ellenkezni vele.

Fordítottam rajtunk egyet, és a falhoz szorítva odasimultam Bella tökéletes testéhez. Egyik kezemmel átkaroltam a derekát, a másikkal lustán simítottam végig az arcán, feltérképezve minden apró porcikáját. Bella lehunyta a szemét, ahogyan lassan hajoltam hozzá közelebb és megfeszítette az izmait. Finoman csókoltam meg, hogy ha akar, akkor még visszakozzon, de csak állt ott, és várt.

Visszahúztam a fejemet, de nem engedtem el a derekát. Nem akartam úgy megcsókolni, hogy ő mindezt csak „végigasszisztálja”. Hogy úgy érezze, rákényszerítem őt.

Ezt a percet választotta Demetri arra, hogy felérjen a lépcső tetejére, és megpillantson minket. Ahogyan az várható volt, teljesen lefagyott, majd aprót rázott a fején és egy „szívélyes” mosolyt villantott fel.

- Amint látom, ismét egymásra találtatok – jegyezte meg és figyelmesen fürkészett bennünket.

Az itt eltöltött tíz év alatt nem volt különösebb problémám vele, de ahogyan most végignézett Bellán, egyszerűen csak csavarintottam volna egyet a fején, és levan róla a gond. Úgy mérte végig a karjaimban tartott lányt, mintha a következő egyéjszakás kalandja lenne, és ez kihozott a sodromból. Automatikusan toltam magam mögé Bellát, és felszegtem az államat, ahogyan Demetri szemeibe néztem.

- Valami kivetnivaló van talán abban, hogy felelevenítjük a régi szép időket Bellával? – ütöttem meg a lehető leghétköznapibb hangnememet és felvontam a szemöldökömet.

A képességemnek köszönhetően előbb tudtam, hogy mi fog következni, mégis ökölbe szorultak a kezeim és kivillantottam a fogsoromat, ahogyan Demetri hozzákezdett „kikészítésemhez”.

- Hát, csak remélni tudom, hogy Lena tisztában van az apró kis múltidéző akcióddal – vonta meg a vállát, de természetesen nagyon is érdekelte, mit reagálok erre.

- Nem kell aggódnia a barátnőjének, nem történt semmi olyan közöttünk – lépett ki elém Bella és csípőre tette a kezét. – De ha már itt tartunk, akkor szeretném felhívni mindkettőtök figyelmét arra, hogy a verseny miatt vagyok itt, és nem azért, hogy pasizzak! – nézett először szúrósan Demetrire, aki védekezően feltartotta a kezeit, majd rám, de itt már megváltozott a tekintete.

Gyengédséget véltem felfedezni benne, és egy apró mosolyt is küldött felém. Ahogyan elhaladt mellettem, megérintette a karomat – apró és véletlen mozdulatsornak vélhette egy külső szemlélő – és meghallottam a fejemben a hangját.

„Köszönöm” – üzente gondolatban, de amint felfoghattam volna, hogy nyitva az elméje, már vissza is húzta a pajzsát és leszaladt a lépcsőn.

Rezignáltan ballagtam lefelé a nagyterembe, ahol a verseny előtti utolsó eligazítást tartották és gondolataim természetesen Bella és az ő furcsa viselkedése körül forogtak. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy ez a kettősség honnan fakadt: egyszer eltaszított magától, és kijelentette, hogy nem akar már tőlem semmit, hogy elengedett és nem szeret, máskor viszont a karjaimba vetette magát és olyan odaadóan simult hozzám, úgy csókolt, mintha csak a miénk lenne az egész világ.

Annyira a miértekkel, a hogyanokkal és egyéb egy kérdőszavas mondatokkal voltam elfoglalva, hogy észre sem vettem őket egészen addig, míg meg nem köszörülték a torkukat. De ezt olyan szinkronban csinálták, hogy az már szinte hátborzongató volt.

Felkaptam a fejemet, és megpillantottam a folyosó két falának támaszkodó Caseyt és Alice-t, akik bár egymás szöges ellentétei voltak, mégis volt bennük valami közös vonás. Az önelégült vigyor, amit még Emmett is megirigyelhetett volna.

- Stan és Pan? Shrek és Szamár? Vagy esetleg…? – töprengtem félhangosan, hogy ők is hallják. – Nem, több idegesítő páros most nem jut eszembe, sajnálom!

- Tom és Jerry? – vetette fel Casey és Alice pillantott. – Nem jó, mert ők folyton ki akarták nyírni a másikat.

- De soha nem tették meg, mert túlságosan szerették egymást – ellenkezett Alice és pacsiztak egyet.

Felsóhajtottam és megráztam a fejemet.

- Nem hiszem el, hogy a rajzfilmfigurák egymáshoz fűződő viszonyáról beszélgetek veletek a folyosón, miközben egy teremmel arrébb éppen kihirdetik, hogy ki fog ma porondra állni.

- Te hoztad fel a témát, mi csak kibővítettük a tudástáradat – jegyezte meg Alice és rám kacsintott.

- És Alice-nek köszönhetően már tudom a mai „programot” – macskakörmözött a levegőbe Casey –, de sajnos nem vagyok rajta az étlapon. Viszont van egy mérkőzés, amit szeretnék látni, szóval essünk túl gyorsan a dolgokon. És figyelmeztetlek, hogy ha turkálni mersz a fejemben, földbe döngöllek!

- Ezzel a lehetőséggel nem élnék, köszönöm! – morogtam az orrom alatt, és éreztem, hogy ezt a beszélgetést nem fogom megúszni.

Mindkét lány egy pillanatig csendben maradt, és olyan szemekkel méregettek, mint azokat a kísérleti alanyokat szokták, akiktől hirtelen meglepő javulást vártak. Alice ellökte magát a faltól és már előttem is állt, hogy apró kis orrával megszaglásszon. Rém idegesítő volt, de tudtam, hogy mire megy ki a játék.

- Nos, bátyuskám, megmagyaráznád nekünk, miért van levendula és frézia illatod? – vigyorgott bele egyenesen a képembe, én pedig kénytelen voltam beismerni mindent, de persze csak halkan, hogy csak ők hallják.

A kis boszorkány már tudott mindent, és ezeket az információkat meg is osztotta a tettestársával. Amikor kérdőre vontam, hogy mégis mire volt jó ez az egész kihallgatás, szemrebbenés nélkül azt válaszolták, hogy az én számból kellett hallaniuk.

Már éppen egy alapos fejmosásban részesítettem volna őket, amikor kinyílt a nagyterem ajtaja, és kiözönlött rajta a tömeg, hogy a lehető legjobb helyeket foglalják el a küzdőtéren.

- Remek, most lemaradtam miattatok a beosztásról! – mérgelődtem és szúrós pillantást lövelltem feléjük.

- Nyugi, te ma nem fogsz még harcolni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell sietnünk, ha első sorból akarjuk látni az eseményeket – kapta el a karomat Alice és húzni kezdett maga után.

Casey vigyorogva sétált mögöttem, mintha esetleg meg akarnék szökni, és akkor majd utamat tudja állni. Betuszkoltak az ajtón – nem is kellett nagyon tuszkolni, mert amint megláttak bennünket, félreálltak „a három őrült útjából” – és az egyik lelátó felé tereltek, ahol megpillantottam a Cullen családot.

Emmett vadul integetett nekünk – Rose alig bírta lefogni a karját –, míg Jasper csak mosolygott és a fejét csóválta a nagy melák viselkedése miatt. Carlisle nyugodtan üldögélt és a mellette helyet foglaló egyik nomád vámpírral beszélgetett, ellenben Esme egy kicsit mintha nyugtalan és feszült lett volna. Amint továbbsiklott a tekintetem már meg is értettem, mi az oka idegességének. Bellát sehol nem láttam – a helye fent volt tartva Esme jobbján –, de abban reménykedtem, hogy csak késik egy kicsit.

Hiú reményem abban a percben foszlott semmivé, amint leültem Emmett és Jasper közé – Em jókorát vágott a hátamra üdvözlésképpen – és megláttam, hogy ki állt a küzdőtéren Aro, Marcus és Caius előtt, nekem pedig háttal.

Jobban mondva kik álltak.

Bella gesztenyebarna tincseit és Lena ébenfekete haját bármikor megismertem volna!

A torkom összeszorult és a gyomrom is öklömnyi nagyságú lett, ahogyan eljutott a tudatomig, miért vannak odalent együtt, és ebből mi fog következni. És már azt is értettem, miért pont Em és Jazz közé ültettek, mert amikor felugrottam, hogy valahogyan közbeavatkozzam, ők nemes egyszerűséggel elkaptak és visszarántottak a helyemre.

- Nyugi, öcsibogyó! – somolygott rejtélyesen Emmett.

- Dőlj hátra és élvezd a műsort! – mondta Jasper, és ő is mosolygott.

- De hát Lena meg fogja ölni őt! – fakadtam ki, mert tudtam, hogy mire képes Lena.

- Igen, tudjuk, hogy neki is van képessége, de elfeledkezel arról, hogy… – Emmett a mondatot már nem tudta befejezni, mert Aro felkelt a székéből, mire a tömeg elnémult.

Normális esetekben Volturi testőrként Caseynek és nekem is mellette lett volna a helyem, de ez az esemény kivétel volt, így most csak azok a testőrök álltak a trónok közelében, akik nem vettek részt a versenyen. A többiek szintén szétszóródtak a teremben és feszült kíváncsisággal várták a folytatást.

A helyiségben mindenki csak arra várt, hogy Aro megadja a jelet és azzal kezdetét vegye a verseny – vagy számomra a rémálom. Emberként rég hányingerem támadt volna és ordítva rohanok ki innen, vámpírként viszont csak megkövülten ültem ott és nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik meg.

- Végre eljött az a pillanat, amire mindannyian vártunk – kezdett bele Aro. – Nem szeretném szaporítani a szót, mert eleget beszéltem már, így csak annyit mondok, hogy győzzön a jobb!

Színpadiasan széttárta a karjait, mire örömujjongások és kiáltások hangzottak fel mindenfelől, én meg lehunytam a szemeimet, hogy ne lássam az üdvözült mosolyt Aro arcán.

Az agyam lázasan dolgozott, hogy kitaláljon valamit, de egy adag jéggel blokkolhatták a gondolkozást vagy egyszerűen csak elvágták a kábeleket odabent, mert semmire nem jutottam. Aztán már késő volt. Meghallottam, ahogyan a küzdők a hatalmas tér közepére sétáltak és abban a percben nyílt ki a szemem, amikor elszabadult a pokol.

Before the Dawn (Part 1.)

2011-04-22T17:57:00.002+02:00

Sziasztok!

Tudom, hogy soványka, de azért teszem fel így, mert nem biztos, hogy ma még vissza tudok géphez ülni este, írás után, viszont megígértem, hogy legkésőbb pénteken hozok valamit. A folytatás hétvégén várható!
De előre is boldog nyuszit minden Kedves Olvasómnak és jó pihenést! :D
Pusz
Szylu

A világ legvégén

(Ákos: A világ legvégén)

Bella arcán csak egy pillanatra suhant át valamiféle meglepődöttség, majd szokás szerint rendezte a vonásait és még rántott is egyet a vállán.

- Már nem fontos – közölte, és lépett volna tovább, ha nem ragadom meg a karját és nem fordítom magam felé.

Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt:

- Kérlek, segíts!

Visszahúztam a fejemet, de nem engedtem el a derekát. Nem akartam úgy megcsókolni, hogy ő mindezt csak „végigasszisztálja”. Hogy úgy érezze, rákényszerítem őt.

- Amint látom, ismét egymásra találtatok – jegyezte meg és figyelmesen fürkészett bennünket.

- Valami kivetnivaló van talán abban, hogy felelevenítjük a régi szép időket Bellával? – ütöttem meg a lehető leghétköznapibb hangnememet és felvontam a szemöldökömet.

A képességemnek köszönhetően előbb tudtam, hogy mi fog következni, mégis ökölbe szorultak a kezeim és kivillantottam a fogsoromat, ahogyan Demetri hozzákezdett „kikészítésemhez”.

- Hát, csak remélni tudom, hogy Lena tisztában van az apró kis múltidéző akcióddal – vonta meg a vállát, de természetesen nagyon is érdekelte, mit reagálok erre.

„Köszönöm” – üzente gondolatban, de amint felfoghattam volna, hogy nyitva az elméje, már vissza is húzta a pajzsát és leszaladt a lépcsőn.

Ízelítő a Before the Dawn 11. fejezetéből

2011-04-20T21:43:00.002+02:00

Sziasztok!

Ígértem kedd-szerda tájékára egy fejezetet, de még nem vagyok kész vele és "útközben" át is kellett variálnom - igen, Krisz, miattad! :D -, ezért csúszik egy kicsit. Csütörtök, legfeljebb péntek magasságában hozom a frisset, addig pedig egy kis ízelítő, csak hogy ráhangolódjunk az eseményekre! ;)
Pusz
Szylu

"Bella egy könnyed mozdulattal kirántotta a karját kezem szorításából – váratlan reakciója valóságos pofonnal ért fel, mert azt bizonyította, hogy undorodik tőlem –, hogy a következő pillanatban már a nyakam köré fonja a másikkal együtt és ajkait az enyémekre tapasztva szenvedélyesen megcsókoljon.

Döbbenten álltam csak, és még azt sem tudtam, hogy mit tegyek, amikor kissé elhúzta a fejét, és könyörögve nézett fel rám, majd halkan megszólalt..."

Before the Dawn - 10. fejezet (Teljes)

2011-04-12T14:08:00.002+02:00

Sziasztok!

Nos, tudom, hogy egy kicsit eltűntem mostanában, de mentségemre legyen, volt tennivalóm. De most meghoztam a fejezet második felét, és mivel páran említettétek, hogy nem tudtátok elolvasni az előző részt, ezért most egyben felteszem. (Akiknek Explorerük van, azoknak ajánlok egy másik böngészőt - én Mozillát használok -, mert megnéztem, és suliban Exploreren tényleg nem látszik.)
A másik dolog: mint a legtöbb könyvrajongó, én is belevetem magam a 18. Nemzetközi Könyvfesztivál rejtelmeibe, tehát csütörtökön és pénteken mindenképpen kilátogatok. (De ezt már Krisz blogján olvashattátok - köszi Krisz! :D) Ha tehetitek, mindenképpen látogassatok ki, mert jobbnál jobb programokkal készülnek a szervezők és természetesen új könyvek is megjelennek! (Lábjegyzet: ÉLJEN, ÜVEGVÁROS! :D)
És akkor egy ajánlás: a mostani fejezetet Koree-nak ajánlom, aki folyton rágja a fülemet... :D Csak egyszer vissza ne harapjak, Koree! :P
Akkor jó szórakozást!
Pusz
Szylu
U.i.: Azt hiszem, hogy a fősuliból, előadásról történő frisselést is kipipálhatom! :P

Új törvény

„Van, aki őriz

De nincs, aki ért

Van olyan, aki megölel

De nincsen, aki félt

Már nem is tudod, hogy szenvedsz

Hitted, hogy szebb lesz

Praktikus, logikus

Mégis tragikomikus

Rosszul megírt, hálátlan szerep

Hogy tulajdonként éled az életed

Én féltelek”

(Ákos: Féltelek)

A fejemet csóválva mentem lefelé a lépcsőkön, és azon morfondíroztam magamban, hogy vajon a vámpíroknak lehet-e migrénjük? Ha eddig valaki úgy hitte, hogy erre a költőinek tűnő kérdésre a válasz az egyszerű nem, akkor nagyot tévedett. Azt össze kéne zárni fél órára a Lena-Casey párossal és máris meggondolná magát.

Az agyam szinte ki akart szakadni a helyéről, ahogyan felidéztem magamban a nemrég lezajlott jelenetet.

Az egész úgy kezdődött, hogy Lena elkezdett sikoltozni és kiabálni, miközben mindenféle szemétládának elhordott, míg Casey csak csendben állt és a kisujját sem mozgatta azért, hogy megállítsa a szóáradatot. Majd amikor Lena lecsillapodni látszott, akkor belépett ő a képbe, és kijelentette a szerinte nyilvánvaló tényt, mely szerint valami nincs rendben velem és kezeltetnem kéne magamat azzal a szexi félisten pszichológus ismerősömmel, akit neki is ajánlottam. Itt persze elgondolkoztam, hogy ez mikor is volt, de nem volt sok időm, mert most Lena a változatosság kedvéért Caseyt kezdte el szidalmazni, hogy ne beszéljen így a pasijával.

Casey erre egy anyatigris lendületével fakadt ki, és kijelentette:

- Attól, hogy Edward néha pillanatnyi elmezavarban szenved, és te valamilyen úton-módon ilyenkor mindig bekerülsz az ágyába, az nem jelenti azt, hogy a tulajdonod, vagy ahogyan te mondtad, a pasid!

Ha Lena képes lett volna, szerintem fülig vörösödik a dühtől, mert a hang, ami kijött a torkán erről árulkodott.

- Nem tehetek róla, hogy én jobban érdeklem, mint te! – üvöltötte Lena és a kezei ökölbe szorultak. – Az én teljesítményem…

A Casey arcán végigkúszó mosoly, majd a hozzá társuló gondolatsor egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől bennem, hogy ez egy olyan magas labda volt, amit nem lehetett kihagynia.

- Drágám, ha szeretném, akkor nem akarna kimászni mellőlem az ágyból! – eresztett meg egy hátborzongató mosolyt, kivillantva fogait. – De tudod, ha már akarok egy pasit, akkor a szíve is kell nekem, nem csak a teste. Nos, te elmondhatod magadról, hogy felnőtt nőként így gondolkozol?

Lena egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, majd meglódult előre, és ha nem állok kettőjük közé, akkor az a pofon nem az én, hanem Casey arcán csattant volna. A fekete hajú vámpírnő szemei tágra nyíltak, amikor rájött, hogy célt tévesztett a keze és a szája elé kapva azt, lassan szabadkozni kezdett.

- Edward… én… nem…

Feltartottam a mutatóujjamat, hogy csendre intsem, míg a másik kezemmel a sajgó pontot tapogattam az arcomon. Nem voltam egy anyámasszony katonája, de ez azért emberes egy ütés volt.

- Lena, azt hiszem jobb, ha most távozol – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- Én… – folytatta volna, de elveszítettem a türelmemet.

- MOST! – kiáltottam és egyenesen az ajtóra mutattam.

Casey lábujjhegyre állt és a vállamra fektette az állát, úgy szólalt meg.

- Bizony, kislány, arra van az ajtó, jól látod!

Lena lenyelte az ajkára toluló szitkokat, így csak én hallhattam az elméjében, ahogyan kifelé menet mindennek elkönyvelte Caseyt, aki vidáman integetett utána. Amikor Lena eltűnt, ő jelent meg a látóteremben, és megbökött a mutatóujjával.

- Tudod, hogy azt a pofont nekem szánta? – tette fel a kérdést.

- Igen, és pontosan ezért léptem közbe – sóhajtottam.

- Szó szerint – somolygott. – De hagynod kellett volna, hogy megüssön.

Nem tehettem róla, a szemöldököm automatikusan szaladt fel a homlokom közepére meglepődöttségemben.

- Hát, most már legalább azt is tudom, hogy mazochista vagy – tapogatóztam.

- Váó, ez egy poén volt? – vigyorodott el. – Nem hiszem el, hogy ezt is megéltem. Edward Cullen poénkodott. Adj egy tollat és egy papírt, ezt fel kell jegyeznem!

A Cullen szóra ösztönösen összerándultam és ezt ő is észrevette, de nem tette szóvá, helyette viszont:

- Nem, azért szerettem volna, ha megüt, mert akkor lett volna egy nagyon nyomós okom, amiért kitéphettem volna azt a démoni fekete haját, és feltörölhettem volna vele a padlót! – közölte nemes egyszerűséggel és még blazírtan vállat is vont.

- Soha nem változol – szusszantottam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.

- Nem, amíg el nem intézem ezt a…

- Ki ne mondd! – szóltam rá fenyegetően.

- Ugye tudod, hogy a káromkodásmentességed néha az idegeimre megy? – kacsintott rám, de választ sem várva megölelt.

Visszaöleltem, hiszen tudtam, hogy Casey tényleg nem úgy viszonyult hozzám, mint a legtöbb nő a környezetemben. Ezért volt lehetséges az is, hogy a következő megjegyzése nem megbotránkozást szült bennem, hanem szimplán felnevettem.

- Tudod, hogy piszkosul nagy a kísértés, hogy megfogjam a fenekedet és megmarkoljam?

- Igen, és utána még azt is hagyom, hogy leteperj az ágyra, és azt csinálj velem, amit csak akarsz! – nevettem, mire kibontakozott az ölelésemből és egyik kezét a homlokomra tette.

- Pedig nem vagy lázas – morfondírozott magában. – Akkor az „egy nap két poén” jelenséget Bella kontójára kell írnom.

És stílusosan, mielőtt még válaszolhattam volna, már el is tűnt.

Ismét megcsóváltam a fejemet, és az arcomra akaratom ellenére is kiült egy halovány mosoly. Igen, Casey határozottan az a személy volt, aki minden egyes pillanatban meg tudott nevettetni, és el tudta velem feledtetni a gondolataimat. Az embernek száz és még plusz pár százalékig rá kellett figyelnie, mert annyira pörgött, hogy ha csak egy szót nem hallottál a mondatából, már nem tudtad eldönteni, szép szavakat mondott, vagy mocskosul elküldött retúrjegy nélkül melegebb éghajlatra. De sajnos nem tarthattam magam mellett a nap minden pillanatában, és este főleg nem. Ezért volt szükségem a legszélsőségesebb pillanataimban…

Megtorpantam, mert a lépcsőfordulóban az egyik beugró hatalmas ablakban megpillantottam egy alakot, aki háttal állt nekem, így eltakarva előlem egy másik személyt. A beszédfoszlányokból ítélve, amik eljutottak hozzám, nem éppen baráti csevej folyt kettőjük között.

- Nem hiszem el, hogy képes voltál idejönni! – mondta Bella halkan, de éreztem az elfojtott dühöt a hangjában.

- Kénytelen voltam, ha már arra sem veszed a fáradtságot, hogy felhívj! – vágott vissza egy ingerült férfihang.

- Az előbb is beszéltünk! – feleselt Bella, és lelki szemeim előtt láttam, hogy még az orrát is felhúzta.

- Igen, de csak azért, hogy bejelentsem, itt vagyok Volterrában! – morogta a férfi.

- Voltál – közölte nemes egyszerűséggel Bella.

Vissza kellett fognom magamat, hogy ne nevessek fel hangosan ezen a cseppet sem palástolt elutasításon, de úgy látszik, a srác nem vette a lapot, mert visszakérdezett.

- Voltam?

- Igen, ugyanis az első géppel mész vissza! – A hangjából kicsendülő utasítás egyértelmű volt, és sejtettem, hogy nem tűrne ellentmondást.

- De még csak most jöttem!

- Egyáltalán nem kellett volna idejönnöd! – kelt ki magából Bella és toppantott egyet a lábával.

- Attól, hogy te úgy döntöttél, hogy szakítunk, én még nem zártam le ezt a vitát! – Anyag súrlódott anyaghoz, és láttam, hogy a srác a falhoz szorította őt.

Az egész testem megfeszült és ökölbe szorítottam a kezemet, hogy ezzel is megakadályozzam a közbelépésemet. Bella ugyan szemben helyezkedett el velem, de mivel a férfi elállta az útját, ezért nem láthatott, és az ablakbeugró is takart annyira, hogy észrevétlen maradjak.

- Te is beleegyeztél – suttogta Bella elgyötörten.

- Az én fogalomtáramban a beleegyezni és a beletörődni két különböző dolog – csattant fel a srác.

- Kérlek, ne menjünk bele ebbe!

Bella kilépett a beugróból, és már éppen elindult volna az ellenkező irányba – tehát észre sem véve engem –, amikor a másik vámpír elkapta a karját és visszarántotta magához. A tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott – Bella szeme elkerekedett egy másodpercre, de még időben rendezte vonásait, így nem hívta fel rám a figyelmet –, majd visszafordult a fiúhoz és arca hűvös és távolságtartó lett.

- Ha nem akarod, hogy kidekoráljam a képedet, akkor jobb, ha elengedsz! – fenyegetőzött Bella, mire a fiú automatikusan eleresztette a karját. Még mindig nem láttam az arcát, de tudtam, hogy fájdalom suhanhatott át rajta.

- Szóval ennyi volt? – kérdezte csendesen. – Esélyt sem adsz kettőnknek?

Bella hátrált egy lépést, így már teljes egészében kint állt a lépcsőn, karnyújtásnyira tőlem, és megcsóválta a fejét.

- Soha nem volt olyan, hogy kettőnk – felelte és felsóhajtott. – Vagy te és vagyok én. Ennyi. És most szeretném, ha elmennél. A versenyre kell koncentrálnom.

- Ő is itt van, igaz? – A kérdésben rejlő gyűlölet szinte arcon csapott.

Bella ajka keskeny vonallá préselődött és összeszorult a keze, de nem veszítette el az önuralmát.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz – vonta meg a vállát, mintha csak valami semmiségre válaszolna.

- Edward – köpte a szavakat a srác és hirtelen azt hittem, lelepleződtem, de ő folytatta. – Ő is itt van Volterrában, igaz? Valamelyik családtagod egyszer megemlítette, hogy Volturi testőr lett belőle.

- Igen, itt van, de nem értem, ez hogyan jön ide. – Ezt úgy mondta, mintha megrémült volna, de már semmiben sem voltam biztos.

- Úgy, hogy ez az egész róla szól! – emelte fel a hangját a férfi. – Úgy, hogy még mindig érzel iránta valamit, sőt, szerintem még mindig szereted!

Bella egész testében megmerevedett és erősen küzdött, hogy ne nézzen rám. Én is visszafojtott lélegzettel vártam a folytatást – na, nem mintha eddig vettem volna magamhoz egy korty levegőt is –, mert tudtam, hogy innen nincs menekvés. Vagy bevallja, hogy még mindig szeret – és akkor én leszek a világon a legboldogabb ember illetve vámpír – vagy azt mondja, hogy soha nem szeretett, és akkor…

- Tudod nagyon jól, hogy nem azért voltam veled együtt, mert szerettelek – használta ki az egyetlen kiskaput, majd rám villant a szeme, és mintha csak nekem monda volna a következő szavakat. – És azt is tudod, hogy szerettem Edwardot.

Azzal sarkon fordult és elviharzott mellettem, én pedig utána, mert ha folytatom a megkezdett utamat, akkor a rejtélyes idegen meglát, és az nem lett volna túl szerencsés sem Bellának, sem a srácnak, és főleg nem nekem.

Az egyik folyosó végén értem utol, és felvettem a lépést vele. Nem szólt egy szót sem, csak csendben, lehajtott fejjel ment és azt sem mondta, hogy tűnjek el a pokolba. Keresett egy másik lépcsőt, ami szintén a nagyteremhez vezetett le egy kisebb kitérővel, és már éppen megindult volna lefelé, amikor lágyan megérintettem a vállát és halkan megkérdeztem.

- Jól vagy?

Felém fordult, elmélyülten tanulmányozta az arcomat, majd megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg a szomorúsága miatt, de a féltékenység valamiért erősebb volt bennem és csodálkoztam, hogy tudtam tisztán gondolkodni.

- Azt hiszem, hogy erre a nem a legmegfelelőbb szó – felelte csendesen és megajándékozott egy ritka alkalommal, amikor egyenesen a szemembe nézett.

Úgy éreztem magamat, mint akin áramütés száguldott végig. Azok a régi alkalmak jutottak eszembe, amikor órákig csak ültünk egymással szemben, és szótlanul néztük a másikat. Nem volt szükségünk arra, hogy beszéljünk, mert azzal megtörtük volna a körülöttünk lebegő csodát.

Aztán a kisördög előbújt belőlem, és elgondolkoztam azon, hogy talán azzal a másik vámpírral is megtette ugyanezt. Sőt, talán még többet is!

Egyszerűen nem bírtam tovább, a kérdés csak úgy kibukott a számon, még mielőtt az agyam felülbírálhatta volna a zöldszemű szörnyet.

- Ki volt ez a másik vámpír?

Before the Dawn - 10. fejezet (Part 1.)

2011-03-27T21:17:00.006+02:00

Sziasztok!

Ma sajnos nem haladtam az írással, mert tanulnom kellett - jövő héten ZH-zom, ha kérhetem, szorítsatok értem! :$ -, de megígértem a frisset, ezért hozom az első részét. A második felét nem tudom, mikor hozom, mert időhiányban fogok szenvedni a héten, de amint kész, szállítom! :)
Akik pedig szeretnének még esetleg írni a VA-hoz kommentet, azok még mentehetik mailben, vagy a fenti linken csütörtök éjfélig! :D Az eddigi hozzászólásokat pedig köszönöm! :$
Pusz
Szylu

Új törvény

„Van, aki őriz

De nincs, aki ért

Van olyan, aki megölel

De nincsen, aki félt

Már nem is tudod, hogy szenvedsz

Hitted, hogy szebb lesz

Praktikus, logikus

Mégis tragikomikus

Rosszul megírt, hálátlan szerep

Hogy tulajdonként éled az életed

Én féltelek”

(Ákos: Féltelek)

Az agyam szinte ki akart szakadni a helyéről, ahogyan felidéztem magamban a nemrég lezajlott jelenetet.

Casey erre egy anyatigris lendületével fakadt ki, és kijelentette:

Ha Lena képes lett volna, szerintem fülig vörösödik a dühtől, mert a hang, ami kijött a torkán erről árulkodott.

- Nem tehetek róla, hogy én jobban érdeklem, mint te! – üvöltötte Lena és a kezei ökölbe szorultak. – Az én teljesítményem…

A Casey arcán végigkúszó mosoly, majd a hozzá társuló gondolatsor egy szemernyi kétséget sem hagyott afelől bennem, hogy ez egy olyan magas labda volt, amit nem lehetett kihagynia.

- Edward… én… nem…

Feltartottam a mutatóujjamat, hogy csendre intsem, míg a másik kezemmel a sajgó pontot tapogattam az arcomon. Nem voltam egy anyámasszony katonája, de ez azért emberes egy ütés volt.

- Lena, azt hiszem jobb, ha most távozol – mondtam halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon.

- Én… – folytatta volna, de elveszítettem a türelmemet.

- MOST! – kiáltottam és egyenesen az ajtóra mutattam.

Casey lábujjhegyre állt és a vállamra fektette az állát, úgy szólalt meg.

- Bizony, kislány, arra van az ajtó, jól látod!

- Tudod, hogy azt a pofont nekem szánta? – tette fel a kérdést.

- Igen, és pontosan ezért léptem közbe – sóhajtottam.

- Szó szerint – somolygott. – De hagynod kellett volna, hogy megüssön.

Nem tehettem róla, a szemöldököm automatikusan szaladt fel a homlokom közepére meglepődöttségemben.

- Hát, most már legalább azt is tudom, hogy mazochista vagy – tapogatóztam.

- Váó, ez egy poén volt? – vigyorodott el. – Nem hiszem el, hogy ezt is megéltem. Edward Cullen poénkodott. Adj egy tollat és egy papírt, ezt fel kell jegyeznem!

A Cullen szóra ösztönösen összerándultam és ezt ő is észrevette, de nem tette szóvá, helyette viszont:

- Soha nem változol – szusszantottam, és egy apró mosoly jelent meg a szám szélén.

- Nem, amíg el nem intézem ezt a…

- Ki ne mondd! – szóltam rá fenyegetően.

- Ugye tudod, hogy a káromkodásmentességed néha az idegeimre megy? – kacsintott rám, de választ sem várva megölelt.

- Tudod, hogy piszkosul nagy a kísértés, hogy megfogjam a fenekedet és megmarkoljam?

- Igen, és utána még azt is hagyom, hogy leteperj az ágyra, és azt csinálj velem, amit csak akarsz! – nevettem, mire kibontakozott az ölelésemből és egyik kezét a homlokomra tette.

- Pedig nem vagy lázas – morfondírozott magában. – Akkor az „egy nap két poén” jelenséget Bella kontójára kell írnom.

És stílusosan, mielőtt még válaszolhattam volna, már el is tűnt.

The Cullen Brothers

2011-03-22T09:51:00.003+01:00

Sziasztok!

Nem, ez még nem a friss, az majd csak csütörtök-péntek környékén jön. Most egy novellával érkeztem, amit lehet, hogy már páran olvastatok a Merengőn a Kívánság Üst kapcsán.
"Adott a Cullen család csajok nélkül - kivétel Esme - és hozzáteszünk még egy falka farkast is. Nincs megszokott karakter, mindenki "kivetkőzik" magából, és lazábbra veszi a figurát. A vámpírok hülyülnek, a farkasok kontráznak, egy szóval íme egy sulimentes, La Pushban eltöltött nap a Cullen fivérekkel. A 14-es besorolást Emmett komplett jelenléte miatt kellett használnom, mert nem nagyon tud vigyázni a szájára! :D Hannah-nak köszönöm szépen az ötletet, jó volt "szabad kezet kapni" és kiléptetni a szereplőket a hagyományos szerepkörből. Remélem, hogy sikerült megfelelnem az elvárásaidnak és nem okoztam nagyon nagy csalódást! Jó szórakozást hozzá minden olvasónak!"
Pusz
Szylu

The Cullen Brothers

(Avagy egy nap La Pushban)

~ Hannah ötlete alapján ~

(Emmett szemszöge)

- Emmett, menj és keresd meg Edwardot! – idéztem fel magamban Esme szavait és fintorogtam hozzá, miközben kiugrottam az emeleti ablakból. – Hamarosan suliba kell indulnotok!

- Hallottam ám! – szólt utánam, mire visszafordulva rávigyorogtam.

Basszus, akkor ez kihallatszott!

Nem kis erővel értem földet, de nem zavartattam magamat. Elindultam az erdő felé, de még visszaintegettem neki. Esmében – a nevelőanyámban, aki anyám helyett volt anyám – az volt a jó, hogy tudta, mit nem szabad komolyan vennie bennünk. Ezt egyfajta vámpírképességnek is betudhatta volna, de egyedüli nőként a családban inkább egy kifejlesztett túlélési eszköznek nevezném.

Hát, nem mindig lehetett könnyű Carlisle-lal – a nevelőapánkkal – sem, hiszen orvosként gyakran hazahozta a munkáját, na de velünk! Igazi istencsapása volt számára néha három „kamasz” srácot „nevelgetni”. A kamaszt azért tenném zárójelbe, mert bár mindegyik fivérem húsz év körülinek nézett ki, jócskán túl voltunk már a nagypapakoron is. Áldott vámpírság!

Puskagolyóként süvítettem keresztül az erdőn, miközben azon morfondíroztam, mégis hogyan fogom megtalálni Edwardot. Oh, hogy a családom bemutatását még nem fejeztem be? Vagy esetleg bele sem kezdtem?

Nos, Esméről, a vámpíranyukáról már mondtam pár szót és Carlisle neve is felmerült. Róluk azt kell tudni, hogy Carlisle változtatta át Esmét, amikor haldoklott. Tulajdonképpen mindegyikünk ereiben az ő mérge folyik – már ha lehet ilyet mondani egy vámpír esetében –, csak Jasper képez ez alól kivételt, de arról majd egy kicsit később. Nevelőapám volt a legerősebb azon vámpírok közül, akiket ismerek, hogy minden gond nélkül megharapjon egy embert, és ne engedjen a vér okozta mámornak.

Legelőször Edwardot vette maga mellé társnak, aki spanyolnáthában szenvedett – pár nap, és csórikám beadja az unalmast –, majd Esme következett a sorban, végül én zártam a mulatságot. Rajtam egy medvetámadás miatt kellett sürgősségi vámpirizálást végrehajtani – a maci záros időn belül jobblétre szenderült, ezt zárójelben megjegyezném –, és itt akkor ki is térek másik különc testvéremre, Jasperre.

Őt egy Maria nevezetű vámpírnő harapta meg, hogy segítsen neki a képességével egy ütőképes kis hadsereget szervezni, de Jazz egy idő után megundorodott saját magától, meg azoknak az embereknek az érzéseitől, akiket megölt, és lelépett. Nem messze tőlünk bolyongott, és már véget vetett volna valahogyan az életének, ha nem fut össze Edwarddal, akinek sikerült jobb belátásra bírnia, és rávenni, hogy próbálja ki a mi életformánkat. Nem meglepő, hogy valahogyan itt ragadt velünk.

Életforma… Jah, igen! Tudni kell, hogy bár vámpírok vagyunk, ergo vért iszunk, de azért másként élünk, mint a többi hozzánk hasonló társunk. Mi csak és kizárólag állati eredetű nedűt fogyasztunk, ami bár nem olyan laktató, mint a humán társadalom tagjainak a vére, de azért nem panaszkodhatunk.

A vámpírlét másik klassz adottsága, hogy különböző képességekkel rendelkezünk. Carlisle a könyörületesség adományát kapta, Esme azt, hogy szenvedélyesen tud szeretni. Jazz képes érzékelni, és befolyásolni mások érzelmeit, Edward gondolatolvasó, én meg egy rakat erőt hoztam magammal a vámpírrá válásomkor.

És akkor most kanyarodjunk vissza ahhoz a részhez, ami önmagában is egy találós kérdés. Hogyan találjuk meg gondolatolvasó fivérünket egy nem kis kiterjedésű erdő kellős közepén? A válasz pedig:

- Hé, várj meg! Én is megyek! – kiáltott utánam Jasper, és már csatlakozott is hozzám.

- Már csak te hiányoztál! – morogtam, de azért persze örültem, hogy itt van.

Több szem, többet lát.

- Ez a kitörő lelkesedésed egyszerűen feldob! – nevetett. – Még egy kicsit jobban örülnél nekem, és már madarat lehetne velem fogatni!

- Chh! – szisszentem fel, mire belebokszolt a vállamba.

- Amúgy mit csinálunk? – tette fel a kérdést.

- Megkeressük Edwardot! – mondtam nemes egyszerűséggel.

Jazz egy pillanatra megtorpant, és én is megálltam, majd visszanéztem rá. Erősen koncentrált valamire és eléggé elgyötört arcot vágott. Most veti be a szuperszonikus érzésletapogatós képességét, ami remélhetőleg…

- A folyónál van, nem messze a határtól – mondta, és ismét megindult. – Nem valami rózsás a hangulata, mint reggelente általában.

- Cool – szusszantottam és felkészültem egy depressziós Edwardra.

A családunkban ő volt a leginkább hajlamos arra, hogy olyan dolgokon lovagoljon, amik egyáltalán nem érintenek minket, pláne nem őt. Néha tényleg féltem tőle, hogy még a végén a világbéke problémáját is meg akarja oldani. Amilyen zseni, és amennyi felesleges ideje van neki. Basszus, lepasszolhatna pár órácskát nekem naponta!

- Megint nézegethetjük a búskomor ábrázatát – sóhajtotta Jasper, de nem nézett rám és nekem hirtelen beugrott egy ötlet.

- Mit szólnál hozzá, ha a mai napot ellógnánk? – néztem rá cinkosan.

- És mégis mit szándékozol tenni helyette? – ment bele a játékba.

- Összekötjük a kellemest a hasznossal – kacsintottam rá. – Felvidítjuk Eddy fiút és ápoljuk a szövetséges kapcsolatainkat is.

- Hogy neked mekkora ötleteid vannak! – somolygott Jasper. – Azon csodálkozom, hogy nincsen több diplomád…

- Hát, de ami megvan, azt hasznosítom is – kacagtam. – Tudod, hogy a doktori címemet „A női lélek rejtelmei, avagy hogyan legyünk igazi gentlemanek a 21. században” szakdolgozatommal és az ahhoz tartozó minden területre kiterjedő tanulmányommal nyertem el.

Kiléptünk a partra és már több száz méterről kiszúrtuk az egyik faágon fetrengő Edwardot. Néha elképedtem, hogy a legképtelenebb helyeken is kényelembe tudta magát helyezni és akár órákon keresztül mozdulatlan maradt. Ráérősre vettük a figurát, hiszen már eldöntöttük, hogy nem megyünk sehova, mármint a suli közelébe biztosan nem.

- Viszont azt se felejtsük el, hogy azt a doktori címet elég rendesen megtámogattuk – vetette közbe Edward, aki minden bizonnyal kicsipegette beszélgetésünk információit az agyunkból.

- Ha arra az új könyvtári szárnyra gondolsz komplett felszereléssel, amit Emmett lediplomázása előtt húztak fel, akkor én azt mondom, hogy az pusztán csak az egyetem megsegítése volt – poénkodott Jasper.

- Oh, én tulajdonképpen a tanári kar fizetésemelésére gondoltam, de most hogy így mondod! – vágott töprengő arcot Edward.

Lefékeztünk közvetlenül az Edward által fekvőhelynek használt fa előtt, és most már minden zavaró tényező nélkül adhattam hangot nemtetszésemnek. Karba fontam a kezeimet, és nagyon, de nagyon rondán néztem rájuk.

- Oké, oké, nagyokosok, már eleget szórakoztatok az én kontómra – morogtam.

- Látod, öregem, ilyen, amikor a fagyi visszanyal – röhögött Edward és levetődött a faágról, egyenesen elénk.

- Vazz, Jazz, nem azt mondtad, hogy depis a srác? – vontam fel a szemöldököm, és a vigyorgó Edwardra sasoltam.

- Nem, én csak azt mondtam, hogy nem valami rózsás a hangulata, hanem sziporkázó! – csatlakozott a röhögéshez másik testvérem is.

- Fenomenális! – mormoltam. – És most akkor ki vele, mit vettél be, amitől Em bátyádnak nem adtál? Mert a kicsit ki kell hagyni az ilyenekből, mi?

Edward vállat vont, és egy laza mozdulattal átugrott a folyó felett.

- Nem lehet egyszerűen csak jó a kedvem? – kérdezte a válla felett, miközben megcélozta a másik oldalon folytatódó erdőt.

- Nem – vágtam rá azonnal. – Az már felettébb gyanús, ha neked csak úgy jó hangulatod van.

A következő pillanatban már Jasper is a túloldalon volt, hogy csatlakozzon öcsémhez. Értetlenül álldogáltam, és mint a képregényekben a kis kérdőjelek megjelentek a fejem fölött.

- Ti mégis hova a fenébe mentek? – szóltam utánuk. – A suli a másik irányban van.

- Az lehet, de nem te voltál oda még öt perccel ezelőtt, hogy ápolni kell a szövetséges kapcsolatokat? – kiáltotta vissza Jazz.

- Az még azelőtt volt, hogy gallyra vágtátok a kedvemet egy hazafutással – mondtam, és sértődötten leültem a földre.

Nincs az az isten, hogy én innen felkeljek, és bárhová is menjek velük! Remélem, hogy hallod ezt, okostojás! – címeztem a szavakat egyenesen öcsémnek.

Edward megtorpant, visszafordult, és az a vigyor jelent meg a szája sarkában, ami semmi jót nem ígért.

- Apropó, hazafutás! – mondta és vigyora kiszélesedett. – Azt elfelejtettem mondani, hogy Paul járt itt körülbelül negyed órával ezelőtt és azt üzeni, hogy ma ők is lógnak a suliból egyéb elfoglaltság miatt. Azt is mondta, hogy ha gondoljuk, akkor ugorjunk át hozzájuk.

És már el is tűntek az erdő fái között.

Magamban melegebb éghajlatra küldtem Edwardot és Jaspert is, majd felpattantam és utánuk vetettem magamat. Nem én leszek az, akit kihagynak ebből a buliból.

- Várjatok már meg!

(Edward szemszöge)

Gyorsan behúztam a nyakamat, hogy ne legyek útban, amikor Emmett kecsesnek nem mondható mozdulatsorral átrepült felettem, hogy a legközelebbi fa fékezze meg röppályáját. Paul elégedett vigyorral az arcán nyugtázta, hogy megint sikerült egy remek kis ütést bevinnie neki, és ezzel még jobban felhergelnie Emet. Bátyám – bár vámpírévekben mérve én voltam az idősebb, de emberévekben leelőzött, ezért tartottuk magunkat a látszathoz – kikászálódott a bozótosból, amibe azután keveredett, hogy lepattant a fatörzsről – szegény fa derékban egy kicsit megroppant – és dühös arckifejezéssel indult meg Paul felé.

A nap már lenyugodni készült, de ők még mindig nem unták meg a macska-egér játékot. Vagy háromnegyed órája nyúzták egymást, de egyikőjük sem akarta feladni.

A délelőtt és a délután is szórakoztató volt – amerikai focit játszani vérfarkasokkal több, mint szórakoztató, vagy éppenséggel a falka tagjaként vadászni is felemelő érzés –, aztán amikor Emmettre és Paulra rájött az öt perc – ami elhúzódni látszott – akkor a hangulatunk egy kicsit megcsappant. Én nem voltam ez a „spontán a másiknak esek” típusú vámpír, Jazz meg főleg nem és a quileute fiúk is tudták, hogy hol a határ. Em és Paul ellenben…

Mindkettőjük gondolatai a másik kicselezése körül forogtak, a nézők – azaz mi – viszont már kezdtük unni ezt egy kicsit. Mit lehet negyvenöt percen keresztül szenvedni a másikkal? Egy egyszerű mozgássorozat, és meg van oldva a helyzet. Így vélekedett az egyik faágon üldögélő Jazz is.

- Mit gondolsz, kié lesz a menet? – szólalt meg mellettem Jacob.

- Hát, a bátyám most eléggé pipa, szóval nagy a valószínűsége, hogy hibázni fog, és akkor Paul K.O.-val győz – osztottam meg vele a nézeteimet.

- Lehet, hogy igazad van – csatlakozott a beszélgetéshez Jared is –, de Paulnak pár ilyen jól sikerült megmozdulása után általában elszáll az agya, és azt hiszi, övé a menet, közben meg… - harapta el a mondatot, de csak azért, mert a két fiú olyan erővel esett egymásnak, hogy az már figyelemreméltó volt.

Szerencse, hogy La Pushban nem voltak titkok, így mindenki tudta, mi lehet az az égtelen zaj, ami az erdőből szűrődhetett le a rezervátumba. Jobban mondva tudhatták, hogy kik a zaj okozói és nem nagyon izgatták magukat miattunk. Az első látogatásunk alkalmával egy öreg quileute meg is jegyezte, hogy amíg ilyen becsületes képünk van, addig nincs mitől tartaniuk. Majd hozzátette, hogy azért a farkasok jelenléte is sokat nyom a latban!

Forks volt az Egyesült Államokban talán az egyetlen hely, ahol a vámpírok és a vérfarkasok – ősi ellenségek – jól megvoltak egymás mellett. Ez többek között a vegetáriánus életmódunknak is köszönhető volt, és az a szerződés is elősegítette a békés kapcsolatot, amit még Carlisle és Ephraim Black – az akkori alfahím – kötöttek egymással, sok-sok évtizeddel ezelőtt. A barátságunkra azonban ezek nem voltak kihatással, csak a fegyverszünetet alapozták meg. Az, hogy ennyit lógtunk a farkasokkal Emmettnek volt köszönhető.

Egy vadászatunk alkalmával, két évvel ezelőtt – Jazz, Em és jómagam – jó messzire mentünk Forkstól, semleges területre – tehát nem tartozott sem a mi, sem a quileute-ök fennhatósága alá – és annyira belefeledkeztünk a zsákmány utáni rohanásba, hogy nem vettük észre, nem vagyunk egyedül. Samnek és a falkájának is ott akadt valami dolga, és ők is éppen csoportos vadászatot tartottak. Em már degeszre ette magát, de heccből egy szarvas után suhant, és ezt a szarvast nézte ki magának Paul is. Későn kaptunk észbe, és a két fiú – Em az ösztöneire hagyatkozva vámpírként, Paul szintén ösztönlényként és nem mellesleg vérfarkasként – már száguldott is szegény szarvas után. A vége természetesen az lett, hogy összeütköztek és kis híján elszabadult a pokol. Paul nem kicsit pöccent be, de Emmett, szokásához híven elütötte az egész helyzetet egy idióta poénnal, és bátyám morbid humora nagyon is bejött a farkasoknak, főleg Paulnak, aki rokonlélekre talált testvérem személyében. Ennyi a történet, röviden, tömören. Azóta többször is voltunk már vadászni a falkával – mint például a mai nap –, és nagyon klassz dolog.

Azt viszont már nem nevezném klassz dolognak, hogy Em és Paul nem bírnak megülni a hátsójukon, és folyton azt akarják kideríteni, melyikük az erősebb. A vérfarkasok – sajnos – képesek arra, hogy emberi alakjukban is ugyanolyan erősek legyenek, mint állat képében, így semmi akadálya nincs annak, hogy a két, hétéves szintjén megrekedt óriás állandóan piszkálja egymást… Csak a mi idegeink kezdik felmondani a szolgálatot.

Jasper volt az, aki megelégelte a srácok marakodását és elkiáltotta magát:

- Sam közeledik hét óránál!

Több sem kellett a fiúknak, egyből eleresztették a másikat, és olyan arcot vágtak, mint akik most léptek ki a templomból. Sam, a jelenlegi alfahím, nem nagyon díjazta, ha a srácok egymást „gyilkolászták”, bár az ellen semmi kifogása nem volt, hogy velünk lógtak, sőt… A vámpír-vérfarkas baseball meccseket még ő sem hagyta ki.

Most azonban csak Paul, Jake és Jared lógtak a suliból. Vagyis a többiek – Quil, Embry és Sam – is, de ők a barátnőiknél – bevésődés a jó szó a kapcsolatukra – töltötték a mai napot. A bevésődés egy eléggé komplikált dolog a vérfarkasoknál, ami tulajdonképpen azt eredményezi, hogy amikor rátalálnak a megfelelő partnerre, aki a leginkább alkalmas arra, hogy továbbörökítse a farkas gént, ő fogja kitölteni az életüket. Ez olyan, mint a vámpíroknál a szerelem: csak egy párt választanak maguknak egész létezésükre.

Sam a legelső szerelme unokatestvérébe, Emilybe, Embry egy Kate nevezetű lányba, míg Quil egy Claire névre hallgató három éves leányzóba vésődött bele. Igen, ez az a természetfeletti hatalom, ami nem válogat.

A másik három fiú azonban még nem találta meg azt a tökéletes személyt, akivel az életüket le tudnák élni, így minket boldogítottak.

- A francba, Jazz, pedig már éppen nyertem volna! – förmedt rá Emmett testvérére, aki a röhögéstől majdnem lefordult a faágról.

- Csak szeretnéd – vigyorodott el Paul és megveregette Em hátát. – Kicsináltalak volna, ha kapok még három percet!

- Oké, ezt akkor lejátsszátok majd valamikor máskor – vetette fel az őrült ötletet Jake. – Most mit szólnátok hozzá, ha beugranánk a városba egy kicsit körülnézni?

- Zsír – ujjongott rögtön Emmett és újra előjött gyermeki énje. – Legalább tanulmányozhatjuk az új felhozatalt és a friss húst!

Paul, Jake és Jared egyszerre kapták fel a fejüket és meresztettek furcsa szemeket bátyámra. Mi Jasperrel majdnem megfulladtunk az elfojtott nevetéstől és arra vártunk, hogy mikor esik le Emnek a szitu.

És három… kettő… egy…

- Oh, bocsi – kuncogott zavartan testvérem és megvakarta a fejét. – Idióta szófordulat, tudom. De ez még nem jelenti azt, hogy komolyan is kell venni.

- Főleg nem tőled – nyögte ki Jazz nagy nehezen két néma röhögőgörcs között, mire mindenki tüdejéből egy felszabadult nevetés tört elő.

Percekig csak nevettünk, Jazz le is esett a fáról, és amikor már a farkasok is levegőhöz jutottak Paul megszólalt:

- Azt hiszem, hogy ezen görbe nap tökéletes megkoronázása lesz egy még görbébb este – mondta, és megindult a fák felé.

Jake és Jared is követték őt, csak mi maradtunk még ott tanácskozni, hogy vajon mennyire fogja Esme és Carlisle kitekerni a nyakunkat.

- Ha már egy napot lógtunk, egy este nem ronthat annyit a helyzetünkön – vélekedett Emmett, az örök optimista. – És ennyi görbeség ráfér a fivéreimre, főleg rád, Eddy fiú – csapott a hátamra és egy olyan vigyort eresztett meg, ami semmi jót nem ígért.

Rám nézve biztos, hogy nem…

Jasper csak megrázta a fejét, és csatlakozott a tisztás szélén várakozókhoz.

- Érzem, hogy nagyon hosszú éjszaka elé nézünk – sóhajtottam és megforgattam a szemeimet, majd a többiek után iramodtam, mielőtt még teljesen magamra hagytak volna a lassan sötétségbe burkolózó irtás kellős közepén.

VÉGE

Before the Dawn - 9. fejezet (Part 2.)

2011-03-18T20:17:00.002+01:00

Sziasztok!

Felkerül hát nagy nehezen a fejezet második része is! Tudom, hogy rövid, de ezt ilyenre terveztem! :D
Jó szórakozást hozzá! ;)
Pusz
Szylu

Élj a mában (Második rész)

„A gyönyörű őrület
Örökre elveszett
De tudom hogy elveszteni
Is megérte”

(Ákos: Kezem a fegyveren)

Nem tehettem róla, de a szemem tágra nyílt, úgy néztem vissza az aranybarna szempárba, ami lágy árnyalatot vett fel, mint általában a vadászatok után. A szavaknak külön-külön volt értelmük, de az egész mondatot már nem tudtam felfogni. Mintha átmosták volna az agyamat, csak bámultam ki a fejemből és nem lehettem valami szívderítő látvány. Végül nagy nehezen sikerült kinyögnöm.

- Bella.

Bella felemelte a jobb kezét és gyengéden simított végig az arcomon. Olyannyira finoman érintették ujjai a bőrömet, hogy ha nem láttam volna, azt hiszem, csak álmodom, vagy hallucinálok. Aztán odahajolt hozzám, és ajkai lepkeszárny finoman súrolták a homlokomat.

- El tudlak engedni – suttogta és feje visszahanyatlott a padlóra. – Képes vagyok rá.

Egyenesen a szemembe nézett és elszántság csillant a tekintetében. Szóra nyitottam a számat, hogy rákiáltsak, vegye végre észre a valóságot, és nézzen szembe vele, de a fejünk fölött halkan kattant a zár, majd kicsapódott az ajtó.

A küszöbön pedig ott tolongott Alice, Casey és Emmett. Alice kivételével mindegyikőjük arcát hatalmas vigyor terítette be. A pöttöm kobold csak megcsóválta a fejét, és fáradtan felsóhajtott.

- Látom, sikerült vízszintesbe hoznotok a dolgokat! – jegyezte meg Casey, akinek sikerült levakarnia az idétlen vigyort a képéről.

- Huh, ez hátborzongató! – nézett rá Em és felvonta a szemöldökét.

- Hát, szerintem meg egyáltalán nem! – csattant fel Casey és dühösen karba fonta a kezeit. – Csak ki kellett volna tenniük az ajtóra a „NE ZAVARJ!” táblát.

- Nem, nem arról beszélek! – hurrogta le Emmett és legyintett. – Az ilyen látványhoz már hozzá vagyok szokva. Az a hátborzongató, hogy a számból vetted ki a szót!

- Jah – mosolyodott el ismét Casey és visszafordult felénk. – De most nincs igazam? Mondtam, hogy ha értelmes emberek módjára leültök és megbeszélitek a dolgot, akár még jó dolog is kisülhet belőle.

- Én a jó szó helyett az élvezetest használtam volna – krákogta közbe Emmett, mintha csak a torkát köszörülte volna meg.

- Ott a pont – mondta a másik főkolompos és összepacsiztak a medvével, mint akik jól végezték dolgukat.

Alice utat vágott magának kettőjük között – a szellemes kis szópárbaj közepette ő valahogyan visszaszorult a küszöbről a folyosóra – és egyenesen hozzánk lépett.

- Edward, ha megkérlek, leszállnál a húgomról? – kérdezte és egy apró mosolyt is felvillantott. – Egy kis dolga akadt!

Már maga a helyzet is abszurd volt, hát még arról nem is beszélve, hogy az ajtóban megjelent Lena, és az első sorból nézte végig, ahogyan lekászálódok Belláról, majd a kezemet nyújtom neki, hogy segítsek. Alice azonban megelőzött és egy telefont nyomott Bella kezébe.

- Három perccel ezelőtt hívott, és megkért, hogy hívd vissza – hadarta el egy szuszra, mintha az élete függne tőle. – Eléggé fontosnak tűnt a hangja, már ha össze lehet egyeztetni az ő személyét meg a komolyságot.

Alice hangjából tisztán ki lehetett hallani, hogy bárki is volt az, aki három perccel ezelőtt telefonált, nem nyerte el a pöttöm vámpír tetszését, és rokonszenvét.

Bella szusszantott egyet, majd kecsesen talpra szökkent, és mit sem törődve a bámuló közönséggel – ez alatt természetesen Casey-t, Lenát és magamat értettem – kisétált az ajtón – az ott összeverődött „tömeg” úgy vált szét, mint a Vörös-tenger –, miközben a rejtélyes idegen számát tárcsázta.

Lena úgy nézett Bella után, mintha egyenesen szellemet látott volna, és nem tudta feldolgozni az információkat.

- Lent találkozunk a verseny előtt – intett oda nekem Em, és máris Bella nyomába szegődött, hogy olyan kérdésekkel traktálja, mint „Melyik országrészen van éppen?, vagy „Idejön?”.

Alice megcsóválta a fejét, és megveregette a vállamat, majd az orra alatt dünnyögve kivonult a helyiségből – határozottan azt véltem felfedezni a mondatban, hogy „igazán békén hagyhatná Bellát, és akkor végre tehetném a dolgomat, hogy mindenki boldog legyen” –, hogy magára hagyjon a zavarodott Casey-vel és az egyre dühösebb Lenával.

Before the Dawn - 9. fejezet (Part 1.)

2011-03-16T22:12:00.002+01:00

Sziasztok!

Meghoztam a feji első részét, aminek a vége miatt természetesen teljes mértékben vállalom a felelősséget, de mentségemre szolgáljon, hogy terveim szerint holnap jön a második felvonás. ;)
És az is szép jövőt ígér, hogy holnaptól kezdve egészen 27-ig otthon leszek, ahol nyugalom, béke és csend vesz majd körül, tehát egy hosszabb lélegzetvételű fejezetre számíthattok azon a hétvégén! Viszont az utána való hét sajnos ki fog maradni, mert ZH-hetem lesz... De erről majd úgyis tájékoztatlak Benneteket, ha eljön az ideje! ;)
Most nem riogatlak Titeket, csak hagyjatok életben!
Pusz
Szylu

Élj a mában

„A gyönyörű őrület
Örökre elveszett
De tudom hogy elveszteni
Is megérte”

(Ákos: Kezem a fegyveren)

Már vagy három órája voltunk bezárva a szobámba kettesben Bellával, de a Casey által várt beszélgetés elmaradt. Bella az ablakpárkányon ült és kifelé bámult az üvegen keresztül a még alvó városra, miközben ujjaival szórakozottan babrálta a térdén lévő szakadást a farmerján. Én a szoba túlsó végében ültem a fal mellett a földön és próbáltam nem kecses alakját mustrálni. Tekintetem azonban mindig visszatért ívelt nyakára, formás lábaira és szemet gyönyörködtető arcára. Nem szóltunk egymáshoz, csak olyankor hangzott el egy-egy mondat – de az is az ő szájából –, amikor rajta felejtettem a tekintetemet. Mint például most is.

- Megint bámulsz! – mondta nagyot sóhajtva.

- Bocs – morogtam az orrom alatt és a padlót fixíroztam, egészen addig, amíg egy reccsenő hangra nem lettem figyelmes.

Automatikusan kaptam fel a fejemet, és néztem ismét Bellára, aki dühösen szusszantott egyet és ernyedten dőlt hátra. Most pillantottam meg, hogy a farmerján lévő szakadás még nagyobb lett és most már az egész térde kilátszott.

- Idegesnek tűnsz – jegyeztem meg mintegy mellékesen és figyelmemmel az ablakkeretet tüntettem ki.

- Két óra múlva kezdődik a verseny – mormogta és karba fonta a kezeit. – Szerintem nagyon is normális, sőt mi több, emberi reakció az, ha ideges vagyok.

Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Emberi reakciónak titulálta az idegességét, tehát még mélyen valahol emberként tekint magára.

- Azt hittem, hogy miattam van.

Erre a kijelentésemre felém kapta a fejét, és felvonta az egyik szemöldökét.

- Arra gondoltam, hogy talán frusztrálva érzed magadat, amiért összezárva kell lenned velem – magyaráztam tovább, és még az is sikerült, hogy lezserül megvonjam a vállamat.

- Ez miért lenne számomra frusztráló? – nézett továbbra is értetlenül.

- Hát, azok után, ami pár órával ezelőtt történt a sikátorban… – haraptam el a mondatot és felvillantottam egy apró kis mosolyt.

Bella egy pillanatra láthatóan meghökkent, aztán egy apró kuncogás csúszott ki a száján, ami végül hangos nevetésbe torkollott. Kellett vagy fél perc, mire visszanyerte „lélekjelenlétét” és meg tudott szólalni.

- Kérlek, ne légy nevetséges! – mondta, amivel földig alázott.

Nyeltem egyet, hogy eltűntessem a keserű ízt a számból, és már éppen valami frappáns visszavágáson törtem a fejemet, amikor fény csillant a Bella háta mögötti ablakban. Felkelt a Nap, ami nem lett volna annyira nagy baj, ha nem egy vámpír csücsül a párkányon és a lassan ébredő embereknek nem szúrna szemet egy csillogó valaki az egyik ódon épület tornyában.

A narancssárga fénysugár lustán futott végig először Bella lábain, majd a hasán és a karjain, míg végül elérte az arcát is, amit káprázatos ragyogásba burkolt.

Nem is gondolkodtam, csak cselekedtem. Az agyam abban a pillanatban ért utol, amikor megragadtam Bella karját, és egy határozott mozdulattal lerántottam őt a beugróból. A mozdulatsor olyan hevesre sikeredett, hogy teste az enyémhez simult, és azzal a lendülettel már le is vett a lábamról. Szó szerint.

- Aucs! – mérgelődött és dühösen fújta ki arcából a kósza tincseket. – Te teljesen meg vagy húzatva?

Hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, felült rajtam és apró ökleivel ütlegelni kezdte a mellkasomat. Egyáltalán nem fájt, de tudtam, hogy ez csak a megszokás. Ha tudna, bánthatna.

- Még hogy én vagyok meghúzatva? – néztem rá szigorúan, és elkapva a csuklóit megfordítottam a testhelyzetünket. – Nem én gondoltam úgy, hogy premier plánból csillogtatom meg a bájaimat fél Volterrának!

Láttam, hogy Bella száján egy apró „Oh” csúszott ki, aztán beleharapott az alsó ajkába és elfordította a fejét. Meredten bámultam őt, és még a dühöm is azon nyomban elszállt, ahogyan megláttam a bűntudattól eltorzuló arcát.

Kezdtem rájönni, hogy nem is olyan nehéz olvasni arcvonásaiból, ha tudom, hogy mit kell keresnem. És ha elég közel vagyok hozzá, és ha tudom, hogy emberként hogyan reagált volna és ha… és ha… Annyi feltételes mód volt ebben az egy mondatban, hogy a tudatra összeszorult rég nem dobogó szívem. Soha nem leszek elég közel hozzá, soha nem fog már emberként reagálni. Amint vége a versenynek elmegy és nem hagy maga után mást, csak a fájdalmas ürességet, és a tudatot, hogy soha nem voltam neki elég jó. Nem voltam méltó arra, hogy szeressen.

- Néha még elfelejtem – szólalt meg halkan és kitartóan fürkészte a sarok egyik pontját.

Zavarodottan ráztam egyet a fejemen, és most rajtam volt az értetlenkedésben a sor.

- Mit? – kérdeztem, és meglepetten vettem észre, hogy a hangom alig több, mint halk suttogás.

- Azt, hogy most már nem vagyok ember. – Lassan fordította felém a fejét és szemében valamiféle fájdalom csillant meg. – Hogy bár egy örökkévalóságot kaptam, de ezért le kellett mondanom bizonyos dolgokról. Mint például az emberi barátaimról, nagyrészt a szüleimről, a napfényről és rólad.

Before the Dawn - 8. fejezet

2011-03-05T20:27:00.007+01:00

Sziasztok!

Meghoztam a 8. fejezetet, remélem, hogy tetszeni fog. Én nem vagyok vele annyira sem elégedett, mint amennyire szoktam - általában nem szoktam az lenni, de azért ki merem engedni a kacsóim közül - és félve teszem fel, mert nem érzem az igazinak. De Ti majd megmondjátok!
Kivételesen két szemszög, két különböző egyéniségtől... ;)
Pusz
Szylu

„Keresd meg a lányt”

„Beszélj hozzám

Mondd újra el

Hogy a világ botrány

De holnap mégis élni kell”

(Ákos: Adj hitet)

(Edward szemszöge)

Casey befejezte a „mesélést” és elégedetten megvillantott felém egy ezer wattos mosolyt, mint aki jól végezte dolgát, és most várja a jutalmat. Én viszont csak magam elé meredtem mozdulatlanul, és Bella utolsó mondata visszhangzott a fejemben újra, és újra, mintha a szalag megakadt volna.

„Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért!” – mondta. – „Ha örökké élsz, akkor kell, hogy élj valakiért!”

Ennyi hát a nagy rejtély.

- Min gondolkozol? – ült fel egy könnyed mozdulattal az ágyon Casey és kénytelen voltam ránézni.

- Csak azon, hogy végre megértettem – sóhajtottam fájdalmasan.

- Oh, és mit is? – tudakolta kíváncsian.

- Azt, hogy Bella egy másik vámpír miatt lett azzá, amitől én próbáltam megóvni – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen elviselnem Casey sajnáló tekintetét.

Azt hittem, hogy az évek alatt eléggé kiismertem már őt ahhoz, hogy tudjam, hogyan fog reagálni, de mint mindig, most is meg tudott lepni. Lesajnáló tekintet helyett valami mást kaptam, amit nem tettem egykönnyen zsebre.

Olyan gyorsan és fürgén pattant fel mellőlem és olyan szélsebesen termett a polcom mellett, hogy szinte nem is tudtam szemmel követni. A következő pillanatban aztán fejen talált valami kemény, amit egy másik, majd egy újabb követett.

Behúztam a nyakamat, így sikerült elkerülnöm az újbóli találkozást az egyik könyvemmel, amit Casey akkora hévvel vágott hozzám – jobban mondva vágott volna hozzám –, hogy a lapok kihullottak a keménykötésből, ahogyan a könyv gerince nekivágódott a szemközti falnak.

- Hé, mégis mi a francot művelsz? – vontam fel a szemöldököm, de ezen apró testi reakció miatt nem ügyeltem eléggé, így A rózsa neve – Umberto Eco egyik remekműve – pont homlokon talált.

- Megpróbálom betörni azt a kemény fejedet! – sziszegte összeszorított fogain keresztül, és elkapta a következő keményfedeles regényt, ami a keze ügyébe került.

Eldobni már nem tudta, mert a szobába belépő Emmett egy laza mozdulattal kikapta a kacsói közül és megeresztett felé egy elbűvölőnek szánt vigyort.

- Hidd el, én éveken keresztül próbáltam, de nagyobb falat, mint hinnénk – kacsintott Casey-re, aki dühösen fújtatott egyet és elindult az ajtó felé, ahol Jasper támasztotta a félfát.

- Hello, kislány – köszönt neki egy hűvös mosolyt felvillantva.

- Nem vagyok kislány – dühöngött Casey, és megtorpant Jazz előtt, aki elállta az útját.

- Akkor hello, Edward barátnője – puhatolózott tovább finoman Jasper.

- Maradjunk akkor inkább a kislánynál, mint hogy ennek az idióta vadbaromnak a barátnője legyek – mondta és vállával lökve egyet Jazzen, kivágtatott a helyiségből.

De még előtte odakiáltott nekem, hogy „Ez még nem lerendezett meccs!”

Megforgattam a szemeimet, és körülnéztem a szobámban, hogy milyen károkat okozott Casey dühkitörése. A padlón és az ágyamon ott feküdt a Vörös és fekete, a Bűn és bűnhődés, a Nyomorultak és az Üvöltő szelek egy-egy példánya, és csodával határos módon csak a falnak csapódott Nyomorultakat viselte meg ez a kis incidens. Úgy látszik, hogy mégsem annyira kemény a fejem, mint hiszik.

- Hú, apám, piszok mázli, hogy nem hoztad magaddal A gyűrűk urát vagy a Narnia krónikáit – jegyezte meg Emmett, és felvéve egy könyvet mellőlem arrébb tette, majd lehuppant az ágyam szélére. – Vagy képzeld el, ha a karmai közé kaparintja a Háború és békét! – szörnyedt el, de persze csak tettette. – Azon csodálkozom, hogy nem kaptál agyrázkódást, mert valljuk be őszintén, hogy a barátnőd elég jó formában van, már ami a fizikumát illeti.

- Casey nem a barátnőm – nyögtem és hanyatt dőltem az ágyon.

- Oké, akkor csak nagyon szeretne a barátnőd lenni – fűzte tovább Emmett és kényelembe helyezte magát mellettem.

- Nem, nem akar az lenni – mormogtam az orrom alatt.

- De egészen úgy viselkedett, mintha… – jegyezte meg Jasper, aki időközben beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Csak barátok vagyunk – beszéltem továbbra is tőmondatokban, mert bár nagyon örültem neki, hogy megszabadítottak egy időre Casey-től, de nem repestem az örömtől, hogy ők viszont a nyakamon maradtak.

- Oh, és milyen mélységű barátok, ha szabad megtudnom? – kacsingatott felém Em és arcrepesztően vigyorgott.

Sem erőm, sem kedvem nem volt ahhoz, hogy elviseljem őrült bátyám fantáziadús eszmefuttatásait, ezért kertelés nélkül kimondtam azt az egy mondatot, amitől mindkettőjük arcára odafagyott a mosoly:

- Én változtattam át Casey-t hét évvel ezelőtt.

(Casey szemszöge)

Dühösen caplattam végig a fáklyákkal megvilágított folyosón és magamban cifrábbnál cifrább szavakkal illettem Edwardot, amiért ilyen teszetosza, tökkelütött, idióta vadbarom. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire ütődött, és nem látja a fától az erdőt. Csak egy agyament vámpír lehet olyan, mint ő!

Olyannyira lefoglalt Edward szapulása, hogy egyenesen belerohantam egy, a sarkon beforduló alakba.

- Bocs – dünnyögtem fel sem nézve. – Nem láttalak.

- Hát, ilyen cifra káromkodások közepette én se látnék, se hallanék – válaszolta a vámpír csengő hangon, és végre egy kis vidámságot is véltem felfedezni benne.

Felkaptam a fejemet és döbbenten bámultam az előttem álló Bellára. Most nem azt a ruhát viselte, amit a legutóbbi találkozásunkkor, hanem egy kissé megszaggatott farmert, egy tornacipőt és egy fehér trikót, amire egy fekete, hosszú kabátot vett fel.

- Bella? – adtam végre hangot az értetlenségemnek. – Te hogy kerülsz ide?

Elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

- Egy pillanatra komolyan úgy néztél rám, mintha szellemet láttál volna – mondta egy apró mosoly kíséretében. – Amúgy Emmettet és Jaspert keresem. Nem futottál velük véletlenül össze?

Értetlenül ráztam meg a fejemet, mert még mindig nem tértem magamhoz, amit ő annak tudott be, hogy nem is tudom, kikről beszél, így magyarázni kezdett.

- Emmett egy kétajtós szekrénynek álcázott medvebocs, akinek az arcára van égetve egy jellegzetesen idióta vigyor, Jasper pedig szikár, mézszínű hajú vámpír, tele harapások hegeivel.

- Jaj, de azt hiszem, hogy tudom, hova mentek – kaptam észbe, és egy zseniális terv kezdett körvonalazódni a fejemben. – Gyere velem!

Elkaptam a csuklóját és magam után vonszoltam vissza a folyosón oda, ahonnan jöttem. Bella tartotta velem a lépést, de azért nevetős hangon hozzátette:

- Casey, nem élet-halál kérdése, nyugi! Nem kell ennyire sietni.

Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha szóval tartom, még mielőtt rájön a turpisságra.

- Miért is keresed őket? – tudakoltam, és tényleg érdekelt a válasza.

- Megbeszéltem velük, hogy vadászat után gyakorolunk egy kicsit, mert nem tudni, hogy holnap melyikünk fog sorra kerülni az első napon. – Éreztem, hogy rántott egyet a vállán. – Lehet, hogy semelyikünk, lehet, hogy mindhárman.

- És miért nem azzal az alacsony nővéreddel… – turkáltam egy név után a memóriámban, amit Edwardtól hallottam, de nem voltam benne biztos, hogy a másik három női név közül melyik tartozik a jövőbelátó kis filigrán teremtéshez.

- Alice – sietett a segítségemre Bella.

- Igen – bólintottam, miközben továbbra is húztam magam után őt. – Miért nem vele gyakorolsz?

- Mert Alice folyton csal – szusszantotta dühösen. – Mármint nem tehet róla, mert ez a képessége, de nagyon remélem, hogy nem kerülök vele össze.

Alig hagyta el a mondat a száját, már meg is érkeztünk Edward szobájához, aminek csukva volt az ajtaja. Hallottam a másik oldalról átszűrődő hangokat – éppen Jasper beszélt – és Bella is hallhatta. Azt pedig nem engedhettem, hogy Edward megszólaljon, és ezzel elrontsa a nagy lehetőséget, ezért gyorsan bekopogtam, és meg sem várva a bebocsátó „Szabad.” vagy a fenébe elküldő „Ne zavarj!” szavakat be is nyitottam.

Természetesen behúztam magammal Bellát is, aki amint meglátta az ágyon ücsörgő Edwardot, lemerevedett és a szemei tágra nyíltak.

- Uraim, kifelé! – szóltam oda Bella bátyjainak, akik szintén ledöbbentek. – Most! – pirítottam rájuk és olyan rondán néztem, hogy jobbnak látták, ha olajra lépnek.

Bella és Edward csak bámulták egymást és egy hang sem jött ki a szájukon. Elkaptam a zárból a kulcsot és az ajtóhoz léptem. Mielőtt azonban becsuktam volna, még megjegyeztem.

- Addig nem jöttök ki, amíg meg nem beszélitek a dolgot. – Erre mindketten felém kapták a fejüket. – És igen, ezt halálosan komolyan gondolom!

Azzal becsaptam az ajtót, és a kulccsal kettőt fordítottam a záron. Roppant elégedetten poroltam le a kezemről a nem létező port, és amikor megfordultam, két arany szempár meredt rám.

- Most meg mi van? – kérdeztem az Emmett-Jasper párostól.

- Te őrült vagy – jegyezte meg a szőke hajú srác, Jasper.

- Komáljuk az őrülteket – tette hozzá Emmett, és elvigyorodott, ahogyan a hónom alá nyúlva elkapott, és húzni kezdett.

A másik oldalról Jasper fedezte, és ilyen díszes kísérettel szambáztam…

- Mégis hova visztek? – tettem fel a kérdést, amit az első pillanatban kellett volna.

- A főőrültek egyikéhez – kuncogta Emmett, mire Jasper felé mordult. – Jó, jó! – védekezett feltartott szabad kezével.

- Be kell, hogy mutassunk a feleségemnek – tette hozzá a szőke, és a „feleség” szónál megtelt a hangja szerelemmel.

Pfúj!

De csak ennyit kérdeztem:

- A feleségednek?

- Igen, Alice-nek – válaszolta Emmett és már be is terelt egy szobába.

Casey, kritikák és banner

2011-03-01T17:26:00.007+01:00

Sziasztok!

Nos, menjünk szépen sorban, hogy semmit ne hagyjak ki. :D
Először is a legfontosabb!
Páran már felvetettétek, hogy kíváncsiak lennétek Miss Crawfordra, én pedig nem vonakodom elárulni, hogy ki is ő valójában. Szeretem, ha a szereplőim élnek, mozognak és lélegeznek, és mint Mac esetében, Casey-vel sem tettem kivételt. Egy barátnőm már a VA olvasásakor nyaggatott, hogy nem szeretném beleírni esetleg a regénybe, de akkor kizártnak tartottam. (A végén jártunk már, és az állóvizet jobb nem megzavarni! Csak néha...:D) Aztán jött a BtD és kellett egy karakter, aki pont olyan, mint ő. (És nem viccelek, tényleg pörög a csaj, de ezerrel, ami másokat is spannol! :D) Így hát, íme, ő lenne Casey Crawford, személyesen!
Még egyszer, köszönöm, hogy elvállaltad, de ezt még fogom majd párszor mondani! :D
Aztán: sokan szavaztatok arra, hogy szeretnétek véleményt írni, valamint olvasni majd a VA hátuljában. Erre itt a lehetőség! Mivel még sok teendőm van vele, ezért március 31-ig (éjfélig) bőven lesz időtök, hogy eljuttassátok hozzám a kritikáitokat. Ezt kettő módon tehetitek meg: vagy megírjátok kommentben ebben a bejegyzésben, vagy dobtok egy mailt a szylu.mccarty@gmail.com címre. Oldalra is kiteszem majd az erre a bejegyzésre mutató linket, hogy ne kelljen keresgetni, ha a frissek miatt bekerül az archívumba!
Természetesen senki személyiségi jogait nem akarom megsérteni, így aki ír, az bevállalja, hogy nagy valószínűséggel bekerül a hátuljába a kritikája, így Ti döntitek el, hogy milyen néven írtok. (Mehet anonim módon, eredeti névvel, becenévvel, blogos névvel vagy amivel szeretnétek!) Én mindenesetre hálás leszek, ha szántok rá(m) pár percet. Tehát, kritikára fel! ;)
A harmadik pedig, és itt a számítógépguruk előnyt élveznek: tervezd meg a BtD bannerét! Bizony, bizony, a Ti kezetekbe adom, hogy milyen képecske virítson más oldalakon a BtD-t hirdetve! A beküldött művek közül is Ti fogtok választani. :D A munkáitok elküldésére március 15., éjfélig van lehetőség, utána fogom megszavaztatni. Legyetek kreatívak és nyugodtan engedjétek el a fantáziátokat! ;) A lehetőség adott, nem szabok határokat!:D
Azt hiszem, hogy elegendő "szorgalmi feladatot" adtam a következő hónapra! :D
Most meg megyek, és alkotok Nektek valamit hálából BtD címszó alatt, hogy péntekig mindenképpen tudjak hozni egy frisset!
Köszönök mindent és imádlak Benneteket, csak ezt nem mondom(írom) eleget!
Pusz
Szylu